Olvass bele Fodor Sándor: Egyszer élünk #rút66 című kötetébe

Idézetek a kötetből:

„Mindenhol a szabadságot kerestem, olyan helyzetekre és helyekre vágytam, ahol eredeti módon lehetett megszólalni, és nem voltak kikötések.” Bereményi Géza

„A betegséghez is úgy álltam, hogy a rákkal harcoljanak az orvosok, én az életért harcolok, mert ahhoz értek.” Cserhalmi György

„Csak akkor kell az önbizalom, amikor a mondatok születnek, az idő többi részében tök mindegy, hogy milyen vagy, akár még azt a luxust is megengedheted, hogy szorongó vagy és önbizalomhiányos.” Háy János

„Úgy nőttem föl, hogy csodálkozva néztem a felmenőimet, a rengeteg munka, nehézség és megpróbáltatás mellett, hogy tudtak olyan jó emberek lenni.” Kollár-Klemencz László

Részlet a kötetből:

#kollárklemenczlászló

A Bambi teraszán bambulunk a rekkenő hőségben. Vagy hűsítünk, mint a mellettem ülő férfi, aki a sörrel teli, zúzmarás korsót görgeti a homlokán jobbra-balra. Izgatott napszak, illik egy izgalmas emberhez, akire éppen várok. Kollár-Klemencz László, zenész, énekes, író, 1991-ben végzett a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki kar, tájépítő szakán, amihez még 2012-ben elvégezte a Szent István Egyetem Állatorvostudományi kar hippológus (lovastanár) szakát. Mint az Andersen, majd később a Kistehén együttesek frontembere lett ismert, bevallása szerint íróvá ötvenévesen vált, akkor követte el az első olyan írását, ami szerinte is irodalmi értékkel bírt. Azóta három kötettel jelentkezett, a Miért távolodnak a dolgok? 2015-ben jelent meg, következő könyve A műanyag kerti székek élete címet viseli, legújabb regénye pedig a szülőföldjéig fújja el a vele tartó kedves olvasót egy sváb rezesbanda mindennapjainak feldolgozásával, Öreg banda címmel. Valahol olvastam, hogy az irodalom-tanárnőd indított el az írás felé, aki a tanári asztalon ülve, széttett lábakkal olvasta föl a fogalmazásodat, elrettentő példaként, hogyan nem szabad írni. Ehhez képest elég nagy utat jártál be. Számomra is meghökkentő módon egyébként, hiszen nagyon későn kezdtem el írással foglalkozni, mert nem tudom mennyire tekinthető annak, ha az ember dalszövegeket vagy forgatókönyveket ír. Valóban nagy ugrás volt később a Magvető Kiadó szerzőjeként egy díjátadáson együtt állni Esterházy Péterrel a színpadon. Mikor fedezted föl magadban az írót? Talán, amikor filmekkel kezdtem el foglalkozni harmincéves korom tájékán, és történeteken gondolkodtam. Később leírtam ezeket a történeteket, és volt egy filmes csapat, akik rendszeresen jártak Indiába forgatni, majd elvitték a dolgaimat, és kiderült, hogy ezeket a történeteket olvasta az egész stáb, amíg kint voltak, és tetszett nekik nagyon. Tehát az írás valami búvópatakként jelent meg az életemben, miközben nagyon sokáig úgy éreztem, hogy az irodalomhoz nekem semmi közöm nincs, oda be sem tehetem a lábamat. Nyilván nem véletlen, hogy a Műszaki Egyetemre jelentkeztél. Ott éreztél esélyt, vagy ebben azért a szülői elvárás is nagy nyomatékkal bírt? Reáltárgyakból eléggé jó voltam, tehát ezen a területen volt esélyem, hogy egyáltalán bejussak egyetemre, másrészt apám eléggé tolta ezt a mérnök vonalat, hogy az legalább egy valódi foglalkozás, minden más megfoghatatlan, nem racionális, nem keretek közé szorítható. Ehhez képest kamaszkorodban Bob Dylan-poszter volt a faladon, aki nem arról volt híres, hogy hagyta volna magát bármilyen keretek közé szorítani, és nyilván benned is bujkált a kreativitás, hiszen az első hangszeredet, ami egy erősítőtok volt, elnevezted Lilának, véletlenül sem Lillának. Miközben apám is fantasztikusan kreatív embernek számított, csak műszaki értelemben.

…

Rájöttem, hogy írni tök jó időtöltés, ráadásul hasznos is. Azzal együtt, hogy családos emberként azért ennek szintén megvannak a nehézségei. Ha jól akarod csinálni, mélyre kell ásnod magadban, ami nagy koncentrációt igényel, és ilyenkor előfordul, hogy nem figyelsz eléggé másokra. Néha azért megkérdezik tőlem ebben az állapotban, hogy hol járok? Az előbb említett személyes hármas oltárodban szerepel a család is. Ugyanakkor keveset tudunk a családodról, a gyermekeidről, érezhetően véded őket a nyilvánosság nem kívánt terhétől. Úgy nőttem föl, hogy csodálkozva néztem a felmenőimet, hogy a rengeteg munka, nehézség és megpróbáltatás mellett hogy tudtak olyan jó emberek lenni. És mivel számomra ez a minta, ösztönösen ilyen szeretnék lenni, és ezzel tulajdonképpen jót teszek a családomnak.

#áramszünet

A kicsi Kincs Jenőnek és Meszticnek a Bánat utcában levő Centrál étterem volt a törzshelyük, amikor csak tudtak benéztek, hogy együtt múlassák az időt. Amire előfordult, hogy váratlanul ráomlott a sötétség. Csattant egy ablak, egy lefogott hegedűhang még nekiszaladt a falnak, és a következő pillanat sistergő villámfényénél, a váratlan világosságban szomorúnak és öregnek látták egymást a jelenlevők. Kicsi spéttel hatalmas dörgés hallatszott, aztán fekete csend borított be mindent és mindenkit. „Elment a villany!” – kiáltotta a söntés ajtajában a vendéglős felesége, kezében egy gyertyával, melynek imbolygó fénye démonizálta az amúgy is szigorú ábrázatát. Nyomában Zatopek bácsi, a főpincér jött, tenyerével egy másik gyertya lángját dédelgetve. A pincérek óvatosan repkedtek, mint megannyi szentjánosbogár, és hamarosan gyenge fény került valamennyi asztalra. A vendéglősné gyors szemlét tartott, vajon a vihar nem fújta-e el fizetés nélkül némelyik vendéget. Ám mindenki a helyén volt. Kincs Jenő és Mesztic egymásra néztek a bágyadt félhomályban, a poharakban halványan bujkáltak a somlóhegyi rizlingek, a korsókban a sör hanzlija remegni kezdett, a ropogós malacsült mellett árválkodó piros káposzta pedig ijedten beszüntette a párolgását. Tibi, a prímás leeresztette az agyongyantázott vonót, mire Rezső, a kontrás kérdőn megvonta a vállát. Elvarázsolva nézték a falon libegő árnyakat és a körülötte megdermedt arcokat. Csend volt és aggódás. A következő korty miatt, a malacsült ideiglenes megmenekedése miatt, az „életemben csak két nőt szerettem” abbamaradt dallama miatt. Aggódás lengte be a termet, és különös szolidaritás, irgalom. Úgy néztek körbe a vendégek, mint valami halálra várók, a gyertyák hangtalan, fényes ecsetje megfestette valamennyiük arcát, s ebben a pillanatban talán még szerették is egymást. Tibi és Rezső testvérekként muzsikáltak az étterem zenekarában. Kötelességtudóan már hat óra előtt megjelentek a zenekari dobogón: Tibi gyantázta a vonót, Rezső mélyen a szövetpantalló zsebébe nyúlt, és bemelegített. Gyalog jöttek, egymás mögött, véletlenül sem egymás mellett. Tibi ment elöl, Rezső követte. Néha megállt, hogy fölvegye a bátyja ritmusát. Aztán az étterem előtt Rezső is előrelépett, és egymás felé fordultak. Tibi beszélt, Rezső helyeslőn bólogatott minden mondat után. Akadtak azért kisebb bajok, előfordult egy lakodalomban, hogy Rezső a szünet után nem érkezett vissza a kezdéshez, a konyhában tálaltak rá a pincérek, már el volt kékülve, mert a szakácsnő mondta neki, hogy egyél, Rezsőke, és azt gondolta, hogy akkor ezt most nem szabad abbahagyni, illetlenség volna befejezni az evést, mikor olyan szépen mondogatják, hogy egyen még ebből is meg abból is valamennyit. Kint a Centrál előtt egy nagyszerű dekorációs tábla volt fölállítva, rajta a megye nevezetességeivel, a tetején pedig Fehér Tollal, aki gyakorta mászott föl a tábla tetejére, rossz szokása volt ez, így akarta magára terelni a figyelmet. Fehér Toll bizalmi viszonyt folytatott a kisváros egyik mesteremberével, nem egy alkalommal vonultak föl a Fő téren is, elöl délcegen, kidüllesztett pocakkal, lyukacsos trikóban a mester, mögötte kicsikét összemenve Fehér Toll. Ki hitte volna a szóbeszédet, hogy az öreg néha különös szertartásokat hajt végre a lakásában, egy ízben még a szomszédokat is meghívta egy „szoboravatásra”.

Az író eddig megjelent kötetei:

Cseh Tamás (Graffiti Kiadó, 1994)

Piros és fekete (Pannonsport Kft., 1995)

Giovanni Csermanek kalandjai (Magánkiadás, 1998, Nagy Győzővel közösen Kincs Jenő néven)

Tengerre néző halál (Trinity, 2004)

Stég (Laguna-Komáromi Ákos, 2015)

Énekelsz Csehtamást? (Cser Kiadó, 2021)

Ne keresd a könyvet, itt van.