Olvass bele Kemény Zsófi az Aranykor fénykora című új regényébe

AZ UTOLSÓ B-NAP KUDARCA

C9H13N, C21H30O2

– Szerinted lenne nála esélyem?

– Nem tudom.

– De szerinted.

– Állítólag mindenki bejön neki.

– De állítólag mindenkit meg is kap.

– Igen, egyszer annyira berúgott, hogy azt hitte, egyszerre két nővel van. Pedig hárommal volt.

– És az szerinted igaz, hogy kravmaga-bajnok, és egyszer szex közben azt mondta a csajnak, hogy most egy mozdulattal meg tudná ölni?

– Igen, és egyszer a kutyafuttatóban megverte egy másik kutya gazdáját, mert a másik kutya meghágta az ő kutyáját, de aztán inkább lenyúlta a barátnőjét.

– Van kutyája? De aranyos!

– Annyi nőt ghostingolt, hogy ha hadsereggé szerveznénk őket, le lehetne győzni Amerikát.

– Annyi meg nem született gyereke van, hogy ha egymás mellé raknánk őket, végigérnének a kínai nagy falon.

– Biztos, hogy róla mintázták a görögök Parist.

– Ez hülyeség, Parisról mintázták őt, és ezzel keveset mondtam.

– Azt hallottam, hogy a kurvák sztrájkba kezdtek miatta, mert nem akart velük lefeküdni.

– Végül is minek fizetne nőknek, amikor levakarni sem tudja őket?

– Egyszer megpróbált egyet levakarni, de utána is viszketett.

– A nő teljesen megborult. Pszichiátriára került.

– Állítólag van a pszichiátrián egy külön szoba azoknak a nőknek, akikkel szakított. Az orvosok nagyon kivannak, azt mondják, be kéne tiltani.

– Betiltani? Őt? Tüntetéshullám lenne! Nők és férfiak is tüntetnének, százezren vonulnának utcára…

Aurél, a barátainak csak Au, szerény félmosollyal hallgatta a két tizenéves lányt, és rosszfiúsan zsebre vágta a kezét. A zsebben a hosszú, finom ujjai kis tasakot tapintottak ki, aminek illegális tartalmát Au pont erre a napra tartogatta. Ezen a napon sokat gondolt ugyanis egy bizonyos régi, a százéves melegrekordot aggasztó mértékben megdöntő áprilisi napra, ami megváltoztatta az életét.

Most, tizenhét évvel az ominózus áprilisi nap után, véletlenül pont nem döntött százéves melegrekordot a nap, egyszerűen csak szomorú volt. Au, Bodor, Jenci és Norbi megtartották a B-napot, ahogy tizenhét éve minden évben, a történtek évfordulóján. Annak idején még limonádét ittak, később alkoholmentes sört, végül mostanra már rendes sört, meg nem is csak sört, sőt nem is csak isznak, és általában berúgnak, mint a szemét, be is állnak, sírnak, de minden évben csak egyikük mondhatja ki a B-betűs szót (Beckham), és ő is csak egyszer az este folyamán. Idén Au mondhatta ki: négy éve várt, hogy újra rá essen a sor. A furcsa az volt, hogy amikor kimondta, Bodor épp rágyújtott egy fantomcigire (csak amíg ki nem mennek a kocsma elé rendesen rágyújtani), és az öngyújtó sercenésétől alig hallotta, Jenci a kocsma sarkába szerelt tévén egy közepesen legendás gól visszajátszását figyelte, Norbi pedig épp bele akart fejelni a pultosba, mert túl habos sört kapott. Még nem tudták, hogy ez az utolsó igazi B-napjuk.

– Annyi kotont használt el, hogy amiatt a sok műanyag miatt elkerülhetetlen a klímakatasztrófa.

– A színházban néha le kell állítani az előadást, mert az emberek megrohamozzák a színpadot, és könyörögnek neki a szerelméért.

– Azért csak nem, de azt mondjuk én is hallottam, hogy külön takarítóbrigádot fizetnek, hogy az előadásai után feltakarítsák a nézők nyálát.

– Sokan kerültek úgy kórházba, hogy elcsúsztak a saját taknyukon, amin csúsztak előtte.

Au vágyakozva hallgatta a két tizenéves lányt, akik azért beszélgettek róla ilyen hangosan, hogy biztosan meghallja, és azért jártak a Hajnali Részegségbe, mert tudták, hogy ő is oda jár. Milyen jó lenne, gondolta Au, ha egy szó is igaz lenne abból, amit mondanak. Már hajnali négy volt, még két cigi (sativa) ment körbe, aztán Au hazament.

Au talán egész életében csak eljátssza, hogy színész, miközben egyszerű bádogos. Vagy bonyolult bádogos. Talán csak néha eszmél, hogy előadás van, ideje próbálni az életére, de jaj, ki írja meg a darabot, ha eleget imprózik, talán kiadja magát, nem fontos a szöveg, az soha nem annyira fontos, az igazi ütközések mindig a cselekvésben vannak, konfliktus!, meg persze akció, ha csak pofáznánk mindig, és soha senkit nem ütnénk meg, akkor nem is lenne mivel, hiszen a nem használt testrészek lassan elcsökevényesednek, aztán teljesen eltűnnek, a helyükön csak kitüremkedések maradnak, először a lábak tűnnének el, aztán a karok, végül csak a fej maradna, aztán már csak egy száj, amivel beszélnénk, beszélnénk tovább, és egyértelmű, hogy így a végére (minek a végére?) már nem is lenne mivel cselekedni. Au nem bádogos, ő tényleg játszik reggeldélbeneste. Kivéve reggel és délben. Délelőtt sokszor. Időnként délután. Néha próbál is.

NORBI SZÜLINAPJA

C2H5OH

Az idei B-napnak is már fél éve volt. A világ helyzete azóta nemigen változott, csak egy kissé még kényelmetlenebbé vált. Azt pedzegették, hogy a kormány valami egészen radikális lépésre szánja el magát, mert a fiatalok mostanában újra szerelmesek. Au tagadta volna ezt, ha bárki megkérdezi; ő a maga részéről nem volt szerelmes, és nem is tervezett szerelmesnek lenni. A szerelem ekkortájt már kissé kínosnak számított, bár nem sokan tudták, mit is jelent pontosan. Bodornak például rendszeresen el kellett magyarázni, mert ő huszonöt éves kora ellenére még a saját nemi orientációját sem merte nagyjábólra se belőni, nemhogy szerelmet átélni. Jenci, ha belekezd valamibe (a valami elkezdődte után, késve), mindig csak azt várja, hogy végre abbahagyhassa, nem csinál végig soha semmit, az életét sem, így majdnem egy évszázad múlva, még a halála előtt egy évvel fog meghalni. Általában mindenhonnan elkésik, így egyrészt, ha az egész életét előrecsúsztatnánk körülbelül tíz perccel, akkor sehonnan nem késne el, másrészt, mivel semminek nem látta az elejét, Jenci egyáltalán nem tanult meg elkezdeni dolgokat. A szerelmet is lekési mindig. Norbit hagyjuk, neki a bunkóság mellé nem fér el még egy kisebb szerelem se.

Jenci Norbi huszonötödik szülinapjára is késve ért oda, ekkorra már Au, Bodor és persze főleg Norbi is úgy be voltak rúgva, hogy amikor autóba szálltak, és Norbi nem volt hajlandó elhagyni a szembesávot, amíg Au oda nem adta neki a jégert és a tejet, csak Jenci kezdett visítozni, hogy Norbi igazán megdögölhetne, de legyen szíves őket viszont nem kinyírni. Aztán Jenci elbizonytalanodott, nem lenne-e jobb mégis ilyen tisztán és önhibáján kívül (más hibájából) befejezni az életet. Aut sem igazán foglalkoztatta a… mi ez?, életösztön gondolata, nem gondolta magát különösebben életre érdemesnek, Bodor pedig nemigen látott már ki a szemén, így észre sem vette, hogy szembe száguldanak egy megtermett kamionnal. A kamion villogott, dudált és eszeveszetten fékezett.

– Add már oda neki! – visította Jenci.

– Dehogy adom, látod, hogy már így is milyen részeg – mondta nyugodtan Au.

Végül Au mégis odaadta a jégert, de ez nem volt elég, mert Norbi utána a 3,5 százalékos tejet is meg akarta húzni, és addig nem sorolt vissza a sávjába, amíg a tejet meg nem kapta. A kamion az árok felé tendált, így akarván kikerülni Norbit, de Norbi még időben megkapta a tejet Jencitől, aki Au kezéből rángatta ki, és Norbira locsolta.

Negyed évszázad, geci! – ordította Norbi, és elrántotta a kormányt, centikkel kerülve el a kétségbeesett kamiont a hajnali derengésben.

Amikor ezután fél 8 körül beállítottak Norbiékhoz, a család éppen nyugodtan reggelizett. A család Norbi anyját és kishúgát jelentette egy nagyjából húsz négyzetméteres odúban. A kis Szamanta világéletében kiemelt figyelemmel tüntette ki Aut, így amikor Au csatak részegen, a horrorisztikus hangon üvöltve horkoló Bodorral a hátán átlépte a küszöböt, annyira lázba jött, hogy alig akart elindulni az iskolába.

A fiúk kiskifli-nagykifli-mégnagyobbkifli-legnagyobbkifliben aludtak el a földön. Két órakor Bodornak felpattant a szeme, és közölte, hogy fel kéne már kelniük, mert ez már drogos idő. Így aztán felkeltek, nekiálltak újra inni, aztán megígérték Norbi anyjának, hogy elhozzák a kis Szamantát a Kalkuttai Szent Teréz Általános Lányiskolából.

A Kalkuttai Szent Teréz Általános Lányiskola nem volt messze, de mire odaértek, hogy elhozzák a kis Szamantát, újra berúgtak, és a napközis tanító néni nem adta ki nekik Szamantát, helyette elzavarta őket. Mire farkukat-fülüket-farkukat behúzva a sarokra értek, Norbinak megvolt a terv a fejében, sőt, ez a terv mióta az eszét (pff) tudta, megvolt, mindig is ki akarta próbálni. Elővette hát a telefonját.

– Már hívom is őket, köcsögök.

– Mi van, Norbó, te is ide jártál? Vagy hogy van meg a számuk?

– Ez egy lányiskola, te fasz.

Norbi a honlapról leszedett telefonszámon felhívta az iskolát, és bejelentette, hogy bombát helyezett el a második emeleti fiúvécében.

– Te lehet, hogy hülye vagy? – kérdezte tőle Au nyugodtan.

– Kirobbantjuk a húgomat a suliból – vigyorgott Norbi.

– Ezek azt hiszik magukról, hogy a világörökség részei, de úgy elkotrom őket az útból, hogy csak néznek. Szerintem a világ legnagyobb ötlete. Az enyém.

Miután tíz perc múlva sem történt semmi, egy fia riadó sem, Norbi újrahívta az iskolát, hogy mi van már. Kiröhögték.

– Foglyul ejtettem egy diákotokat, gecik, ha megkapom Szamantát, visszaadom – mondta bele Norbi a telefonba.

– Ööö… nem tudom, megkérdezem. Hogy hívnak, gyerek?

Norbi nézett a fiúkra, tátogta, hogy mondjanak már egy nevet ennek a nem is létező, foglyul ejtett gyereknek, mert neki nem jut eszébe egy se, de a fiúk csak röhögtek rajta, így Norbi magára maradt. Mint már annyiszor életében.

– Dani. Szabó Dani – mondta végül Norbi büszkén a telefonba.

– Ha öt percen belül nem kapjuk meg Szamantát, a kis Daninak vége… letette. Letette, bazdmeg.

– Ez egy lányiskola, te fasz.

– De hát Dani mindenhol van.

– Menjünk haza – Au el is indult.

RÓZA TRIPJE

C17H13CLN4, C20H25N3O

Pár órával a jelen után Szomori Róza az igazak álmát fogja aludni. Miért alszik vajon annyira jól? Azért, mert előző éjjel többet hazudott a szokásosnál. Tehát kétséges, mennyire alussza az igazak álmát, és mennyire inkább a hazugokét. Amikor felébred, észre fogja venni, hogy éjjel leesett az idei első hó, és embermagasan áll a konyhakertben. Jé! Meg azt is, hogy az előző esti premierről hazafele elfelejtett beugrani tejért. Mivel éppen az egyik aznap esti hazugságát gondolta újra önelégült mosollyal. És enyhe bűntudat okozta szorongással a melle alatt. (Alatt, értsd két külön dimenzióban is: alatt, mint magasságdimenzióban a gyomrában vagy alatt, mint mélységdimenzióban a szívében.) Amikor tehát Róza felébred, ki fog csúszni a száján egy káromkodás. Miért is? Mert konstatálja, hogy nincs tej a kávéjába. Pedig világéletében képtelen volt anélkül meginni. Le kell szoknom. Gondolja majd. Le kell szoknom a kurvaanyázásról. Biztos? Igen, mert a legundorítóbb káromkodás. Aztán persze nincs is anyám, teszi majd hozzá fennhangon. És le kell szoknom Aurélról is – ezt nem teszi hozzá fennhangon, de minden erejével azon lesz, hogy végre leszokjon Aurélról, akit az előző esti színházi premieren… satöbbi.

Szomori Róza az a háztartásbeli nő, akivel Au a legfurcsább helyeken nem fut össze. Aszimmetrikus egy-két kevésbé fontos szempontból. Főleg abból a szempontból, hogy balkezes lévén, minden este, amikor végez a teljes arcára (és a nyaka nagy részére) bal kézzel felvitt hidratáló krém hozzávetőleg egyenletes eloszlatásával, a maradék krémet a jobb oldali, agyszerű, száraz gyűrődéshalmaz-könyökébe keni, így a jobb karján ez az agyszerű gyűrődéshalmaz és környéke korántsem olyan száraz, mint a bal karján ugyanez a terület. Sőt, tulajdonképpen a jobb karján kifejezetten selymes a bőr. Ezen az apróságon kívül az aszimmetria inkább a személyiségére jellemző. Róza arca leginkább úgy fest, mint egy folyamatos kísérleti film. Időnként pixeles, eközben analóg, az arckifejezései áttűnéssel jelentkeznek, és legtöbbször a hangulata film noir-ként, élesen, nagy kontrasztokkal fejeződik ki. A hangja jellegzetes és eldönthetetlen, hogy mély vagy magas, mintha több hang szólna belőle egyszerre, olyan, mint belenézni egy fényesre csiszolt fémtálba, ami egyszerre tűnik kútmélynek és síknak.

Róza művészeti óvodába járt, abba az óvodába, ahova a gazdagabb művészértelmiségiek hordják a gyerekeiket nagy gonddal, naponta. Néha csak kétnaponta, mert a gazdagabb művészértelmiségieknél nem ritkán fordul elő, hogy egy teljes napig beelesdézve ugráljanak az emeletes ágyról, és ilyenkor a gyerekeket inkább nem viszik óvodába. Persze az LSD-ből sem kapnak, hiszen felelősség is van a világon. Róza biztos benne, hogy soha életében nem próbálta még az LSD-t. Persze vannak dolgok, amiket nem lehet biztosra tudni. A 24 éves Szepes Dominika, aki a Lármába ment technobuliba megünnepelni élete első előléptetését, és valahogy mégis éppen egy sárga csempés mosdó padlóján ébred hiányos öltözetben, például nem tudja, hogy a saját barátja ütötte le, és az ébredésig eltelt időre soha nem fog emlékezni. Egyébként Róza eredetileg árva, a gazdag művészértelmiségi nevelőszülei pedig együtt lettek öngyilkosok kicsivel azután, hogy Róza betöltötte a tizennyolcat. Hátrahagytak Rózának egy hosszú, kusza búcsúlevelet, amiben azt mesélték el neki, hogy már kétéves korában rájöttek, hogy egy gyermek sem ad értelmet az életüknek, de úgy látták korrektnek, hogy az öngyilkosságukkal megvárják Róza nagykorúvá érését. De ennek már vagy öt éve. Ebből Róza kettőt töltött a levél betűinek kibogarászásával.

Róza ritkán jár misén, igazából az esküvőjén és az öngyilkos nevelőszülei nagy egyházi protekcióval megszervezett közös temetésén kívül eddig csak egyszer volt. Valahogy el akarja tölteni az időt, mert úgy érzi, neki úgyis valami baja lesz, betegség, életfogytiglani, megőrülés, az emlékezet teljes körű elvesztése, vagy más, amitől ennek (persze minek?) nemsokára vége lesz. Volt egy pont az életében, amikor már annyira nem bírta a semmittevés nyomását, hogy gondolkodni kezdett. Szelíd házasságban él egy milliárdossal, akinek nem az a fő hátránya, hogy milliárdos, hanem hogy nem téved soha. Rózának semmi más dolga nincs mellette, mint hogy sorozatot nézzen, és esetleg olvasson. Minden mást elvégeznek a gépek és a különböző posztokra felvett alkalmazottak. Róza elég hamar ébredt rá, hogy depressziós, és mivel nem buta, valamint végigolvasta az összes önsegítő könyvet és pszichológiai szakkönyvet, arra is rájött, hogy a depressziója oka éppen az, hogy van ideje végigolvasni a világ összes önsegítő könyvét és pszichológiai szakkönyvét (a sorozatokról nem is beszélve), mert hogy egyáltalán semmiféle más dolga nincs. Ekkor döntött úgy, hogy a steril villában nem tud tovább gondolkodni, és választ inkább egy olyan helyszínt, ami nemhogy nem ismerős és nem otthonos, hanem kifejezetten idegen és taszító számára.

A villájuktól távoli kis templom elég idegen és taszító volt Rózának. Hosszas internetes keresés után esett a választása éppen erre a kis templomra. Mivel ez abban az évben volt, amikor államilag megfeledkeztek a szúnyogirtásról, és az emberekben nem maradt vér, viszont állandóan viszkettek, Róza örült, hogy a templomban a szúnyogtömeg sokkal több emberen oszlik szét, mint otthon. A mise is elszórakoztatta, elámult azon, hogy a hívők mindig tudják, mit kell mondani és tenni. Bár a pappal valami nem stimmelt, össze is súgtak a hívők, hogy új pap, ők sem nagyon értik, mi van vele, biztos a meleg, már majdnem mentőt is hívtak neki. Nagyon fiatal volt, Rózának először ez tűnt fel. Úgy képzelte, hogy a papok minimum hatvanévesen születnek. Végül kialakult egy sor, beállt hát a végére. Hallott már az áldozásról, kíváncsi is volt rá mindig. Az ostya kesernyés volt. Róza visszaült a padba, és a térdére fektetett egy énekeskönyvet, ami jé!, ott hevert. Nekiállt a gondolkodásnak. A templom kiürült, aztán újra megtelt, de minimalista bútorokkal, komódokkal, fiókos szekrényekkel, kis faceruzákkal (amikért rajong), színekkel, hangokkal és szagokkal. A fiókokat ki tudta huzigálni, és mindegyikben projekteket talált. Hirtelen tudta, hogy művész, és művészies dolgokat kell csinálnia, szervezni és diktálni, főleg diktálni, de megvilágosodni sem lehetetlen. És segíteni a kevésbé szerencsés embertársain! Ezzel a gondolattal párhuzamosan el is jött a megvilágosodás, látta és szagolta magát, amint dolgokat csinál – érezte a saját látványát, kezet fogott magával, szájon csókolta magát, aztán a derekánál kettétörte a másik magát. A két lábat is eltépte egymástól, vérszagot hallott, és nyársra tűzve, de tűz hiányában nyersen megette az egyik combját. Felmászott a szószékre, leugrott róla, és elsírta magát a gyönyörűségtől, mert megízlelte a nevelőszülei szagának az ízét. Azta – mondta magának, de a templom akusztikája körbesétáltatta a hangját a padsorok között, és amikor Róza már felravatalozta magát az oltár előtt, csak akkor ért vissza a fülébe a bűntudat, amiért luxuskörülmények között él, semmi dolga, és még azt is megengedheti magának, hogy depressziós legyen. Ha ilyen hinni, gondolta, akkor hiszek magamban, a könyvek és a cikkek is azt mondták, hogy azt kell. A kezében gépfegyver termett, de akkora volt, hogy nem tudta magára fogni sehogy se, így végül feladta, és azt mondta, hogy inkább elmegy juhászbojtárnak, és foggal fog birkákat herélni, mint az öreg juhászok. Zenész lesz és festő és költő egyszerre, úgynevezett polihisztor, de ha így nevezik, megijed majd, és bezárja a bibliát a térdén. Miért nincs tévé a templomban? – kérdezte a kedves, micisapkás zsiráftól, amelyik besétált a vörös szőnyegen, de a zsiráf nem tudott válaszolni, mert éppen lelegelte a tudás fájáról a leveleket, és tele volt a szája. Az almákat hagyd meg nekem – paskolta meg Róza a zsiráf farkához kötözött konzervgyárat, aztán bemászott a tévébe, ami egyszer csak mégis ott állt az orgona alatt. Színek, színek és színek mindenhol, ámuldozott Róza, és már tudta, hogy televíziós műsorokban szeretne dolgozni a művészeti projektjei mellett, de főleg a bűntudattalanjának szeretne segíteni visszakúszni az anyaméhbe.

De ez már évekkel ezelőtt volt.