Olvass bele Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Tüzek című könyvébe

A sztori: Földrengés rázza meg a Reykjanes-félszigetet, 800 év szünet után vulkánok kelnek életre. Senki sem ismeri őket jobban, mint Anna Arnardóttir, a Földtudományi Intézet igazgatója, akinek pályafutása legnagyobb feladatával kell megküzdenie a katasztrófavédelem koordinálásában.

Látszólag szép és boldog életét azonban már nem tudja irányítani.

Részlet a könyvből:

Bútorok, festmények, fényképalbumok, zongorák, mikrohullámú sütők, minden eltűnik a vörös torokból kinyúló fekete nyelv alatt, amely végighömpölyög a földön, és minden útjába kerülőt elpusztít, minden emléket és érintést, gyerekrajzot és gondosan kiporszívózott szőnyeget; minden aláveti magát ennek a csillapíthatatlan éhségnek, és eltűnik a sötétben.

Szerinted nem szép ez?

A hangod visszhangzik a fejemben, mintha mellettem lennél, arcodon gyermeki csodálat ragyog. Rám mosolyogsz, szemed csupa nevetés; az elmém tudja, hogy ez csak káprázat, nem vagy itt, de a szívem egyszerre dalol örömében és meghasad; legalább szerethettelek. Hagyd ezt abba, mondom magamnak, hagyd abba az emlékezést, az emlékezést és a vágyakozást. Ne lihegj, ne fogyaszd el azt a kevés oxigént, ami maradt, légy eszednél, te nő! Használd az istenverte józan eszedet, te homo sapiens, most mire mész vele? A magát értelmes embernek nevező állat, a teremtés koronája: itt heversz összekuporodva, hernyó vagy a Föld ölén, egér a moha alatt, túlméretezett agy, amely duzzad az emlékektől, tényektől és megbánásoktól, képletektől, tizedesjegyektől, információktól és álmoktól, és büszke vagy arra, hogy különbséget tudsz tenni közöttük, tudásoddal kiismered magad a világon. Pedig még a saját szíveden sem tudtál eligazodni. Mindannak az egyszerű törvényszerűségein, amit mindenkinek ismernie kell.

Így ér véget, de nem itt kezdődött.

Az egész tavaly télen kezdődött. Emlékszel?

Reykjanes-hátság

É 63°48’56” NY 22°42’15”

A Reykjanes-hátság sok értelemben egyedülálló a Földön. Ez a Közép-Atlanti-hátság egyik leghosszabb egybefüggő távolodó lemezhatára és egyúttal a leghosszabb távolodó lemezhatár, amely a távolodás irányára nem merőleges. A hátság a Reykjanes-félszigettől délre 900 kilométeren át nyúlik el az északi szélesség 56,5 foka közelében elhelyezkedő Bight-törészónáig.

A tenger alatti vulkánok a Reykjanes-hátságon gyakoribbak, mint a Közép-Atlanti-hátság bármely más részén.

Ármann Höskuldsson – Einar Kjartansson – Árni Þór Vésteinsson – Sigurður Steinþórsson – Oddur Sigurðsson: Tengeri vulkánok. Izland vulkánjai

Pavane egy infánsnő halálára

(fél évvel korábban)

 Az északi mágneses sark rendkívül érzékeny hely. Mozdulatlan déli testvérével ellentétben instabil, állandóan mozog, a földkéreg alatt vándorol, örökké új menedéket keres, nem tehet csavargó természetéről. Húzza maga után a tájolók tűit, miközben a kanadai Nunavut-szigetektől áthalad az Északi-sarkon, mármint a földrajzin, és úgy tűnik, Szibériába tart, de senki sem tudja, miért, mi dolga arrafelé.

Szendergésemben a mágneses sarknak e titokzatos utazása foglalkoztat, csukott szemmel fekszem, és úgy teszek, mintha aludnék, a Föld belsejében zajló súlyos hullámzásra gondolok, a földköpenyre, amely a kéreg alatt alvó sárkányként tekereg, mint a férjem, aki mordul egyet mellettem, és az oldalára fordul, kinyújtja a kezét, és álmában megérinti a vállamat. Csukott szemmel is érzem, hogy nemsokára megszólalnak az ébresztők, szinte vissza tudok számolni, amíg az ő telefonjából meg nem szólalnak a hárfahangok, három perc múlva pedig az enyémből a szirénák, amelyek hangerejére ítéletnapon a halottak is felébrednek, hétfő reggel pedig én. Általában mélyen alszom, jól kihasználom az éjszakát, de ma korán felébreszt egy nyugtalanító álom a mágneses sarkról meg a Föld magjában lévő megolvadt vasról, amely nem hagyja békén, és szüntelenül kelet felé lökdösi. Néha kísértenek álmomban a Föld mélyében zajló titokzatos mozgások, a köpenyáramlás, a szárazföld alatt emelkedő oszlop, amelyet a fehéren izzó mag hajt. A tudatalattimban lebeg, már régen letelepedett ott.

Apa lefekvés előtt nem mesélt nekem, na de elég a sok hülyeségből, mondta, és geológiáról, csillagászatról és mágnességről olvasott fel. Befeküdt mellém a kis ágyamba, olvasott és magyarázott, ábrákat rajzolt a Föld rétegeiről, ellipszis alakú pályákról, keresztmetszeteket a Földről, elmagyarázta az univerzum belső logikáját, a keletkezését. Pipafüst áradt belőle, nagy szemüvegét mindig maszatosnak láttam, és bár idősebb és őszebb volt más apukáknál, ő maradt létezésem középpontja. A Hekla 1980-as kitörésekor annyira aggódtam érte, hogy azt hittem, ötéves szívem mindjárt megáll. De hazatért, fáradtan és épségben, homokkal a hajában, és hozott nekem egy lávatömböt.

Nézd, kicsikém, ez itt a Földünk, vadonatúj, mondta, és úgy nyújtotta át nekem, mintha törékeny és végtelenül értékes lenne. Kicsit féltem hozzáérni, úgy éreztem, még mindig izzik, de lehet, hogy csak Apa nagy kezétől melegedett át; vöröses-lilás volt, akkora, mint egy zsemle, nagyon egyenetlen felszínű és meglepően könnyű. Éles szemcsék maradtak utána a tenyeremben, összedörzsöltem őket, lenyaltam az ujjamról, amikor Apa nem nézett oda. Vérízük volt.

És ekkor megszólal az első ébresztő, a férjem a másik oldalára fordul, kicsapja a karját, és lekapcsolja a hárfapengetést. Csukott szemmel fekszem, és próbálom kihasználni azt a három percet a takaró alatt, amíg az én telefonom szirénái is megszólalnak.

Egymás mellett fekszünk behunyt szemmel, és úgy teszünk, mintha aludnánk. Tudom, hogy ébren van, ő is tudja, hogy én ébren vagyok, több évtizednyi házasság után ezt megérzi az ember. Sok rosszabb létezik annál, mint egymás mellett feküdni és úgy tenni, mintha aludnánk.

Aztán felül, kinyújtózik, ásít, kikel az ágyból, kinyitja az ajtót, és kimegy az előszobába, a sarka dübörög a fehérre pácolt tölgyfa padlón – hogy lehet valakinek a lépte ennyire ismerős?

Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor meghallom, hogy a sugár csobogni kezd a vécécsészében, hozzászoktatom a sötétséghez, aztán az éjjeliszekrényen lévő telefonért nyúlok, kikapcsolom, éppen mielőtt az ébresztő megszólalna; 7 óra 2 perc, március 4-e. A Meteorológiai Intézet másodpercenként 8–13 méteres északkeleti szelet jósol, túlnyomóan derült időt, de a déli partvidéken napközben megnövekszik a felhőzet, havazás várható, a hőmérséklet fagypont körül alakul. Délelőtt kell repülnünk, hogy lássunk valamit. A Reykjanes-félsziget melletti rengéssorozat folytatódik, a Meteorológiai Intézet az éjszaka ötösnél nagyobb erősségű rengéseket mért, Eldey szigetétől hat kilométerre kelet-északkeletre.

Egyébként teljesen átlagos hétfő reggel, lezuhanyozom, benyitok Salka ajtaján: ébredj, Hugi! Örn, ébresztő, kiáltom el magam, és határozottan bekopogok, megfogom a kilincset, de a fiam magára zárta az ajtót. Újra bekopogok, nyolc órakor a gyárban kell lennie. Életnek semmi jele nem hallatszik odabentről, de felnőtt ember, már húsz is elmúlt, meg kell tanulnia felelősséget vállalni önmagáért.

A férjemmel úgy járkálunk a házban, hogy nem is találkozunk össze, mint két bolygó különböző pályán, szavak nélkül osztjuk meg egymás között a reggeli teendőket. Mire leérek narancsot facsarni, a müzlit és a kefirt kikészíteni, ő már bekapcsolta a kávégépet, ő kiteregeti a ruhát, én tízórait készítek, felváltva hívjuk a gyerekeket, és kizavarjuk őket az ágyból.

Teljesen átlagos hétfő reggel, a konyhában szól a rádió, fülelek, amikor fél nyolckor híreket mondanak, de egy szó sem esik a Reykjanes-félsziget melletti földrengésekről. Mindennapossá váltak, már nem számítanak újdonságnak. Legközelebb nyolckor mondanak híreket, a híreknek vége, rövid csend, majd zongorazene, keserédes hangzatok, Pavane egy infánsnő halálára. Lágy és szomorú, végtelenül gyönyörű gyászzene egy gyerek halálára, behunyom a szemem, eláraszt a felfoghatatlan szépség, és megszakítja a reggeli teendőket. A férjem kijön a konyhába, benyom egy kapszulát a kávégépbe, megnyomja a gombot, és a lágy zene zörgésbe fullad. Mi az, kérdezi, amikor rám néz.

Mit csináltam? Baj van?

Nem, semmi, mondom, és elfordulok.

Figyelj csak, mondja mosolyogva. Te sírsz? Sírsz a rádión? Mi bajod?

Megrázom a fejem. Megölel, és tudom, hogy szeret. Több mint húsz éve vagyunk házasok.

 Megcsókol, és egy kiáltással elköszön a gyerekektől, közeleg a nagy elszámolás napja, az adóbevallás benyújtási határideje, korán be kell mennie dolgozni, hogy segítsen az ügyfeleinek biztonságba helyezni a vagyonukat és jövedelmüket. A könyvelés a történetmesélés művészete, mondja néha, és ez a megjegyzés találó, összejöveteleken mindig nevetést vált ki. Mostanában reggeltől késő estig történeteket és meséket talál ki az adóhatóságnak.

Megint bekopogok Örn ajtaján, esküszöm, hogy morcos matatást hallok. Mire leérek, Salka már a konyhaasztalnál ül, álmosan, kócosan, sárga nyári ruhában és harisnyanadrágban.

Jó reggelt, Hugi, mondom, és öntök neki egy kanál tőkehalmájolajat, öltözz fel jobban, jéghideg van odakint.

Nem fázom, ruhában akarok menni, mondja, és lenyeli a tőkehalmájolajat, majd sietve leöblíti egy kis narancslével.

Szeretnék, nem akarok, javítom ki. És nem okos dolog nem az időjárásnak megfelelően öltözni. Hogy hívjuk azokat, akik nem okosan viselkednek?

Tökfejek, motyogja.

És mi tökfejek vagyunk?

Nem, anyukám. De akkor sem fázom, mondja, és kefirt meg müzlit tölt egy tálba, majd beleszámol kilenc szem áfonyát, mint mindig, és a szemöldökét koncentráltan ráncolva bekanalazza őket a szájába. Nyolcéves, a korához képest kis növésű, mintha komolyan venné a kései utolsó gyerek szerepét, igyekezne visszafogni magát a növekedésben.

Súlyos léptek hallatszanak az előszobából, Örn fiam közeleg dübörögve, a konyhai órára sandít, és káromkodik.