A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Olvass bele Vágvölgyi B. András: Edith Liebermann semmi kis élete című kötetébe

2024. február 7., 23:42

„A romantikus lelkületűnek született, kiábrándult, ám továbbra is idealista szerző realistán részletező, olykor krimi-hangütésű novelláit tartja kezében az olvasó – írja Spiró György. – Iróniája egyetemes, életmód és irodalmi forma egyaránt megkapja a magáét. A rendszerváltást megelőző néhány évtől a közeljövőig tartó időszak groteszkül végződő történeteiről nem mindig lehet eldönteni, megtörténtek-e valóban – netalán a szerzővel –, vagy csak a mesélő tréfálkozik velünk. Ha megtörténtek, jó szeme volt, és kiváló a memóriája (szorgalmasan jegyzetelt); ha nem történtek meg, vagy nem így, akkor a fantáziája eleven és dicséretesen valósághű.” Olvass bele Vágvölgyi B. András új kötetébe.

„Az előre kalkulálhatatlan és utólag elképesztő élethelyzetek adta lehetőségeket élvezettel variálja és toldja meg, ha egyáltalán megtoldja – folytatja Spiró György a szerzőről és a könyvről. – Egyik remeklésében egy koreai származású idős magyar nő és egy erdélyi magyar ex-párttitkár ül egy hanton, két idegen, történetüket a szerző meséli el, és úgy távoznak, hogy még csak nem is szóltak egymáshoz. Írásainak némelyik szereplőjét és kalandjait felismerni vélem. Az Európáról, Észak-Amerikáról és Kelet-Európáról szóló novellák tárgyi világa hiteles, szinte önmaga paródiája, a szerző az Eörsi Istvánon átszűrt brechti és gombrowiczi szemléletet adja hozzá. A kötet a mesterséges (un)intelligencia jövője felé tart lemondóan, és a végén oda is ér. Nemzedékének vágyait, ábrándjait, olvasmány-, zenei és filmélményeit az élettörténetekkel együtt adja elő, a tudatot és a létet nagyvonalúan fogja egybe.

Részlet a könyvből:

HAJSÜTŐVASAS NYOLCVANAS ÉVEK
Levelek hullnak a jegenyesoron enyhe szélben, szikrázik a koraoktóber, piros Zsiguli közeledik a földúton, begurul a tanya nyitott kapuján. Hosszú lánc végén németjuhász őrjöng, Dániel szeppenten néz, erősen kapaszkodik a kormányba. A kutya letépi magát a láncról, elszabadul, a kocsi motorháztetejére ugrik, vad vicsorgással csaholja Dánielt, ő ijedten nyomja le az ajtózáró gombokat. A házból nagybajszú ember jön, kezében szekerce. Keres valakit? – kérdi Dánielt szándékolt barátságtalansággal. Dániel kicsit tekeri csak le az ablakát, a németjuhász továbbra is a motorháztetőn tombol, mint a veszettfene. Bocsánat, én a lovászatot, azt hiszem eltévedtem. Meg tudja mondani merre menjek? Hogy hívják a kutyust?
Betyár. De ez mindegy. Megvadult, mióta egyik éjszaka betörtek ide a ruszkik a lőtérről, nézze, ott a sárban a tankjuk hernyótalpának nyoma, pálinkát akartak, a Betyár anyja, a Sarolta, na, az még nála is mérgesebb volt, hát addig-addig, hogy lelőtték. A lovastanya? Menjen vissza egy kilométert az elágazásig, ott jobbra, még két kilométer, akkor a Pléhkrisztus-nál megint jobbra, ha felér az emelkedő tetejére, onnan már látja.
Zöldre festett birtokkapu mögött hódító paraszt-romantika, a panzió előtt két nyugatnémet és egy olasz rendszámú autó, Dániel elhajt mellettük, az istállóépület irányába. Minden-mindegy sapkás férfiak szerszámokat pakolgatnak, láthatólag befejezték az eddigi tevékenység dandárját. Jó napot – szól Dániel –, van itt egy Gyulai Géza? Van – mondja a szikárabb –, én lennék, miről van szó. Kapott levelet a közvélemény-kutatótól, hogy egy vizsgálathoz lett kiválasztva adatközlőnek. Úgynevezett strukturált interjú, én kérdezek, több válaszlehetőség van, ön megmondja, hogy azok közül melyik fedi leginkább az ön által gondoltakat. Gyulai Géza a tarkója felé tolja az antennás minden-mindegy sapkát, vakarózik. Most kell ezt? Nem jó momentán. Dániel nem adja könnyen: mehetek magával? Míg csinálja, amit csinál, addig én megyek magával, maga meg csak válaszol. Oké ez így? Gyulai Géza vakarózik: Háááát, ha nem bánja. Jöjjék akkor!
Gyulai Géza elindul az istállóvégi karám felé, a karám kerítéséhez ki van kötve egy kanca, Gyulai Géza felé indul, Dániel mellette, be nem áll a szája, kérdéseket tesz fel, golyóstollal karikáz a kérdőíven. A távolabbi istállóból a másik lovász egy fekete csődört hoz száron, a csődör a kanca felől fújó szélben megérzi az ösztrogént, rögtön roppant erekciója támad. Ahogy közeledik, egyre jobban veri magát, ugrál és riszál, a másik lovász alig tudja tartani. Mikor odaér, a másik lovász odaadja a szárat Gyulai Gézának, aki ugratja a csődört a kancára, ám az nem tud úrrá lenni türelmetlenségén, nem talál be elsőre, nem talál be másodikra sem. Gyulai Géza félig bemászik a lovak alá, vállal-könyökkel próbál segíteni a csődörnek. Dániellel a közéleti kérdésekig jutottak éppen. Mi is volt az előző kérdés? – kérdezi Gyulai Géza a csődör alól, a lóbaszás fizikai segítőjeként két lóherével a vállán. „Mekkora szerepet játszik a párttitkár a falu életében?” – ismétli el Dániel a strukturált interjú kérdőívének soros kérdését. És itt mik a válaszlehetőségek? – érdeklődik Gyulai Géza. „Nagy szerepet, kis szerepet, semmilyen szerepet” – válaszol Dániel. A csődör hátsó két lába a kemény földön topog, a másik kettő az angyali türelmű kanca oldalán kalimpál. Gyulai Géza figyelmét a lólábak mátrixa tölti ki ezekben a pillanatokban. Hogy mi? – kérdez viszsza. Dániel szakmai alázatot mutat magas művészi színvonalon: „Mekkora szerepet játszik a párttitkár a falu életében? Nagy szerepet, kis szerepet, semmilyen szerepet?” Gyulai Géza majdnem guggoló félterpeszben nekikészül egy váll-könyök mozdulatnak, tizedmásodpercnyi koncentrációs szünetet tart, majd egy határozott emelő, csúsztató mozdulattal besegíti a lópéniszt a lóhüvelybe, a két állat boldogan egyesül. Gyulai Géza elégedett mosollyal fordul a kérdezőbiztos felé: Semmilyen szerepet.

HEIMATFILM

1989 júniusában Kreuzer Béla elveszetten bandukolt a zürichi reptéren a Caviar House méregdrága ezüst étkészletei, fénylő belugái, sevrugái, norvég és skót és alaszkai füstölt lazacai között, átkozva a grönlandi turbulenciát, ami miatt a Swissair Boeing 747-ese kényszerleszállt az izlandi Keflavíkban, és lekéste a fatornyosba szóló csatlakozást; persze, nem érti a helyi légitehénke akcentált németjét, ő pedig erős magyar hangsúlyokkal és sziklás-hegységi szlenges vaskossággal beszélte az angolt, a hölgyike meg ezt nem értette. Kreuzer Béla, akit épp a türelemhiány szálazott szíjasra, mint Iggy Popot a heroin, megadta budapesti címét, egy csikágói régi körgangos házban vett ki lakást postai úton, csudálkozott, hogy a héségen – rendőrségen, ahogy akkor hívták – már nem kell bejelenteni, semmi komcsi vaker, ez számára szokatlan, majd oda küldjék utána a poggyászát, taxit kért a Hauptbahnhofra, elindul vonattal, gondolta, később lesz ott, mintha a zürichi reptéren várná be a következő gépet, viszont nem kell egy helyben ülnie, nem kell az alpesi kivagyiságot figyelnie; stüszikalapos helyi vagy délnémet vagy osztrák urakat; tejcsokoládé-barna jónőt kitárt, szinte bokáig érő csincsillabundában és fürdődresszben, mankóval + high heelsben és szivarral a szájszegletben, egy pohárka Âge des épices konyakkal a műkörmös kezében; nem kell a sejk fiának ordítását hallgatnia a játékbolt előtt, mert hiába vigyáz reá három lefüggönyzött anya, a kisfiú üvölt, mint a sivatagi ugróegér, ha nyakon csípi a kalifa kedvence solymászaton; nem kell a Lockheed Martin teljes igazgatóságával szemeznie, akik nem puszta pöffeszkedésből, hanem a libériai légierő rosszul begombolt mellénye újragombolásának ügyében járnak arrafelé, Svájc és a bankszámlák érintésével; périgordi szarvasgombáról áradozó digó nagyhercegeket, a júliusi patagóniai snowboardozás előnyeit ecsetelő oxfordi sophomore-okat, a milanói divatdiktátorok, professzionális autóversenyzők környezetét; ezt a hangulatot otthon sem szerette, pedig otthon, „otthon”, síelt Hollywood és a Wall Street és a Beltway-banditák krémje, olyan palik, akiknek a kézrázásáért megörülnének ezek itt mind, na jó, tán a lockheedosok nem, egy közös fotó a falra, vagy névjegy vagy autográf a nyakkendő csücskére, és ezek őt itt szimplán egy ötvenkilenc éves baseballsapkás amerikai rednecknek látják, aki szabadidejében kamionos-bárokban dugdossa a csöcsös csajok bugyikorcába a tízdollárost, holott a legnagyobb arcok fegyvereit tartja karban Aspenben; nem egy lett már öngyilkos általa felújított kéziágyúval. Egy perccel se többet ez arcoskodó pokolban, el a nagyzolva dagonyázó eurotörpe-divatbemutatóról, hív a vasút, vár a MÁV, Hegyeshalom után, ha már elment a taccsmokkás csingáló, majd lesmírelem a sínbohócot, vagy mást a kedves utazóközönségből, hogy valójában mi a hányás, szarok én az anderzenmuzsikára, a tutira gémblizek, tán a hédert is visszaszerzem, linksejnnel nem basznak át, am I right or am I right.

Már egy órája suhan a vonat, itt is rendesek a hegyek, gondolja Kreuzer Béla. Tirol, mint Kolorádó, nak az oromnak ott olyan a formája, mint a Hagerman Pass előtti nagy kitüremkedésnek, a házak mások, mintha egy gyerekkori képes meséskönyv illusztrációi lennének, mintha csoki- vagy fogkrémreklámokból állna a valóság, a zöld ötven árnyalata, motoros fűrészek madárdala, tehénkolomp és harangoznak, mosolygós kék szemű arcok, mint a német katonák Kamenyec térségében anno, őket igazgatták a fogságba esés előtt, a leventéből épp kijött kiképzetlen kadétokat, összeomlott egy perc alatt az Árpád-vonal, mekkora mázli volt nem menni Novaja Zemljára, a vinnyicai lágerből hazaengedték, igaz, nem volt még tizenhat sem, igaz, a lágerparancsnok, egy tatár vagy mongol vagy mi, direkt elsütötte a pisztolyát a füle mellett, nagyon nevetett az ijedtségén, pont úgy, mint az író „otthon”, a piás-drogos fegyverbolond, szintén elsütötte a füle mellett, de az egy .454-es Magnum volt, és felvette a klubjába, és nagyon élvezte, hogy életforma-jellemzők figyelembevételével trigger hippie-nek nevezte, szerinte ez magas fokú nyelvi intelligenciáról és a politikai fegyverként, valamint a klasszikus zenei összhangzás eszközeként használt angol nyelv mély ismeretéről tanúskodott. Tudta, ez bók, egy korábbi gombászat late flashe vagy az aktuálisan fogyasztott Wild Turkey-é, mindenesetre reszelt neki új elütőszeget a régi Parabellumba, és mikor M16-os és Kalashnikov összehasonlító tesztet tartottak, tudta, hogy a besült szovjet fegyvernek egy baja lehet, a bedugult gázátömlő furat, azt nem tudták megszervezni a vörösök, ilyenekkel harcoltunk 56-ban, mondta, de azt is mondta az írónak, nem, akkor még a világháborús davajgitár, PPS-41, dobtáras, istenem, hogy szerette, mikor elmagyarázta, mit elmagyarázta, a konyhapultján eltáncolta neki és az egész sleppnek, hogy mi is ez a szó, milyen jelenségek és értelmezési tartományok befolyásolták a kialakulását, davajcsaszi&rock’n’roll. Deborah hogy röhögött, meg Shelby és Marylou, csak Maria Khan lett komor, a feketepárducos tetoválást vakargatta gondterhelten a vállán, a piás író varratta rá egy sötét éjen San Franciscóban. És tintásan mentek át a hídon Sausalitóba, ott volt egy tiki bárja a teraszon az Alexander St.-en és mikor rájött, mit tett a nővel, örökre kidekoráltatta egy cikk kedvéért, soha semmit nem varratott magára addig, akkor az összes koktélosüvegét szétlőtte Lono, a bomlott agyú hawaii istenség dicsőségére, szégyenlette magát, bár vigasztalásul ott volt az a bizonyosság, hogy a cikk jó lett.

Anyám!, micsoda hegyek, micsoda suhanás: Tirol, mint Kolorádó.

Szerző: