Porrá zúzva minden remény: Cormac McCarthy – Odakint a sötétség
A közelmúltban a Jelenkor Kiadó kezdte gondozni Cormac McCarthy életművét, így a gondosan újrafordított művek végre igazán méltóvá váltak a legendás amerikai íróhoz. A szemkápráztatóan szép életműsorozat pedig végre nem csak a jól ismert regényeket tartalmazza, hanem helyet kapnak benne a korábban magyarul eddig nem létező kötetei, például az Odakint a sötétség is.
Az 1933-ban született Cormac McCarthy minden kétséget kizáróan a kortárs világirodalom egyik legnagyobb alakja, Don DeLillo, Thomas Pynchon és a nem is olyan régen elhunyt Philip Roth mellett ő a negyedik a „Négy Nagy” varázsló között. Szikár, sötét regényeit olvasni nem pusztán megmérettetés, hanem inkább önként vállalt kínszenvedés, mintha magunktól hajtanánk fejünket a guillotine alá. Az ír gyökerekkel bíró írófenomén kemény, határozott kézzel húzza le az olvasót a feneketlen emberi lélek korábban sosem látott, zavaros mélységeibe, így hoz minket rémisztően közel saját magunkhoz.
Alvadt vértől síkos, csupasz, haldokló fák és kopár hegyek közt, valamikor az előző századforduló környékén játszódik az eredetileg 1968-ban megjelent Odakint a sötétség, ahol déli misztikummal átszőtt nihiltől és portól fullasztó a vaskos levegő. Rinthy Holme és bátyja, Culla vérfertőzésben fogant közös gyermeküket várják groteszk elzártságukban, egy mindentől távoli, kietlen vidék eldugott, düledező faházában. A naiv és butácska Rinthy a mindenhonnan hiányzó remény újjászületését látja a terhességben, Culla viszont tisztában van ördögtől való tettük súlyával, így mikor a csecsemő megszületik, elviszi és sorsára hagyja az erdőben, hagyva, hogy majd a természet billentse vissza a kényes egyensúlyt.
Ezen a ponton indul el két szilánkosra tört lélek gyötrelmes útja; míg Rinthy elveszett gyereke után kutat, akire még csak egy árva pillantást sem vethetett, addig Culla, az őrjítő bűntudattól szinte vakon, tudat alatt megváltásért vezekelve menekül bele ebbe a zord és barátságtalan világba, ahol mintha minden egyedül őrá vadászna.
Káin és Ábel toposza, végtelenül nihilista kulisszák közt sodródó bűnhődés-történet, ahol a valóság fel van ütve és gyomorforgatóan keveredik el valami hátborzongató déli misztikummal. Az Odakint a sötétség számos ponton mutat szoros rokonságot a szerző olyan, mára már nyugodtan klasszikusnak mondható műveivel, mint a Pulitzer-díjjal kitüntetett Az út, vagy a Véres délkörök, de még nem annyira szikár, vértelen nyelvezetű, mint azok. Nem teljesen kiforrott fekete gyémánt, ami bátran nyúl vissza Faulknerhez, Tennessee Williamshez, sőt még Mark Twainhez is, de ami mindennek dacára is teljesen saját hangon szólal meg. Ott van benne minden, a vérfagyasztó, biblikus szimbolika, a már-már indokolatlannak ható, állati brutalitás, a reményvesztett szélmalomharc. Hiper- és mágikus realizmus közti vékony határon egyensúlyozó, rétegelt próza. Kizsigerelő, testet öltött sötétség. Porrá zúzva minden reményünk.
Még egy fontos mondat:
„Mm-hmm. Sajnálja. Nem kell a sajnálat. Ebben a házban nem. Ennek a háznak sajnálatból van az alapja. Sajnálatos életek és sajnálatos emberek és az ég küldte bánat meg a szívfájdalom, hogy az ember csak halálra vágyakozzon.”
