Quimby: Ennek más lapra van köze

Hiába no! Parasztgyerek vagyok, emlékszek én mindenre. Emlékszek olyanra is, amit el se tessenek hinni, meg arra is, amikor úgy megvert a szomszéd fia, a Viszocki Jocó, hogy jó éjszakát. Még, hogy felejt az ember! Legfeljebb a városi puhányok, de itt falun… Frissen tart a háztáj, engem meg a Maris! Na, de ennek más lapra van köze… Az úgy volt kérem szépen, hogy lehettem olyan kilencéves forma, amikor a falunkba betértek…, vagyishogy csak járási község volt az, vagy még az se! Tudja azért, ezek nem könnyű dolgok ám! Szóval, ott fekszek félig holtomra összeverten a libaúsztatóban. Jön a szomszéd gyerek és mondja:

Kelöl föl azon nyomodban te mindenkit elfelejtő. Meggyüttek! Tápászkodom, meg támogat az az istenverte, oszt hirtelen aztat hittem, káprázkodik a szemem, az az egy, ami akkor nyitva tudott lenni, mert a másik az teljesen feldagadt. Lehajlok, megmosintom az ép szememet, és akkor egyszerre meglátok valami nagy sokaságot. Volt ott csinnadratta, szép sorjázás, de csak amolyan gyüttmentek voltak. Mink így híjjuk a Viszockiékat is, pedig azok már vagy negyvenhét éve ide költöztek a szomszéd faluból, de hát mégis csak gyüttmentek. Szó, mint egy, jön a színes felvonulás. Amolyan zenészformák voltak, látszott, jól sziluettált egy társaság. Fehér keményített ing, kalapok, bőröndök, selyemkendők a nyakba és szép városi csizma. Nem mintha az jó lenne nálunk falun, mer legjobb esetben is csüdig süpped benne az ember. Nagy vásáros szekerekkel jöttek. Hoztak hangszereket garmadával, meg egy úriember ceremóniamestert is.

Olyan vidám egy legény volt és görögös vagy latinos nevű, ezt én nem tudhatom pontosan. Líviusznak hítták. Az kiáll kiáltani, oda ni, a kultúr elé: Mindenkinek kívánunk boldog neves napot ezen a mai szép délutánon.

Az pedig nem lehet, kiabálom be, mert vannak itt férfiak, meg asszonyok is, és azért ki hallott már olyat, hogy egy egész faluban mindenkinek ugyanaz lenne a neve? Odajön hozzám a Kisstibi nevű énekes – erre jól emlékszek, mert megjegyeztem – és azt mondja, hogy ha legközelebb meg akarna valaki ruházni, akkor csak nyugodtan írjak neki, majd a zenéjével megvéd engem. Gyerekfejjel persze egy mukkot sem értettem ebből. Meg ma sem értem még, de azért jól esett. Egyébként istenesen kitettek magukért. Egész nap zenéltek olyan viccesen is meg édeskeserűen. Lett is egy kedvenc sorom, ami úgy szól, hogy:

Ami egyszer volt, újra nem jön el.Na, ezt dúdolgatom gyerekkorom óta. Aztán mit ad isten? A Maris egyszer csak bejön az akolba, ahol annyi a légy, hogy trágyalapáttal lehet csapni őket. Nem is bejön, hanem inkább beront ezzel a kis táskarádióval a kezében, és kezdi udvaroltatni magát olyan lányosan. Közben rájövök, miért billeg a szoknyája jobbra-balra. Hát mert izgalmában! Nem fogja elhinni, de a rádióban sugározzák, amit az a kompánia zenélt gyerekkoromban. A faluban meg híre ment, hogy híres lettem, mert a rádió megvette a dúdolásom és megyeileg kisugározható dalt kovácsoltak belőle. Hát, ha így van, jól van, ha nem így van, akkor arról meg itt úgyse fog tudni senki se nem!