Roger Waters: „Túl későn nőttem fel ehhez”
Mi teszi igazzá a háborúellenes művészt? Roger Waters úgy érzi, ábrándjait és naivitását levetkőzve hetvenes évek óta tartó missziójának végére ért. A Pink Floyd egykori frontembere az Uncut magazinnak adott interjújában a zongoráktól való félelméről, színpadi halhatatlanságról és arról is vallott, miért kell gyerekgyilkos drónokról énekelni.
“A Dick Cheney és Tony Blair félék azt szeretnék, ha azt hinnénk a terror háborúja zajlik. Elfelejtik, hogy minösszesen egy ideáért az emberi történelem során még soha, senki nem indított háborút” – az évek múltával egyre szkeptikusabban látja a világot Roger Waters, aki vallja, ugyanazzal a hévvel ágál a világpolitika jelen állása ellen, mint tette azt kamaszként a háború utáni Angliában. A Pink Floyd alapítója szerint soha nem engedte ki maga alól többek közt a zenekar Animals albumán megfogalmazott társadalomkritikát. “Elég egyértelmű az áthallás az orwelli Állatfarmmal, amelyben az állatok a legkülönfélébb embertípusok archetípusaiként jelennek meg s működtetnek elnyomáson alapuló társadalmat” – fogalmaz Waters, aki a lemez korát s hátterét boncolgatva Margaret Thatchernek is nekimegy. “Tud valaki a háború utáni brit politikában még egy olyan megosztó személyt mondani, mint Thatcher? Talán (Tony) Blairt. Ők ketten mindig is gyönyörű párost alkottak.”
A zenész idén októberben a Newport Folk Festival színpadán vadonatúj dalt mutatott be a közönségnek. A Crystal Clear Brooks gerincét Waters egy korábbi költeménye adja, melyet a frontember – karrierje során rendhagyó mód – zongorán kísér. “Ez volt életemben az első alkalom, hogy közterületen nyúltam zongorához” – mesél a frontember hozzátéve, az élmény első ízben ijesztőbbnek tűnt, mint mikor egy-egy arénakoncertjén több tízezer ember elé kell kiállnia. “Azt hiszem, már félek. Képtelen vagyok rá. Megöregedtem s már a tény maga is segít abban, hogy feltegyem a kérdést, mi a legrosszabb, ami történhet? Elrontok valamit. Kit érdekel? Fel kell készülnöd arra, hogy rossz döntéseket hozol, összetörsz és elbaltázol dolgokat az élet minden területén. Ha nem vagy kibékülve azzal, hogy hibázni fogsz, valószínűleg soha nem hozol majd létre semmi izgalmasat.”
Waters három éven keresztül turnézott a világ körül a The Wall arénákra optimalizált verziójával, mely körutat a 2015 szeptemberében debütált The Wall koncertfilmmel koronázta meg. A basszusgitáros saját bevallása szerint későn jutott el addig, hogy képes legyen feladni a legnagyobb színpadok teátrális varázsát. “Ez a bizonyos newporti koncert egyike volt az első fellépéseimnek, mikor mindenféle sallang nélkül egy szál gitárral a kezemben, dalszerzőként álltam ki a közönség elé. Későn nőttem fel ehhez. Sokáig úgy éltem, hogy a társaim váltig állítgatták, nincs hallásom, nincs érzékem a zenéhez s egyébként sem tudok semmin se játszani. Szerencsére 1985-ben elváltak útjaink ezekkel a fiúkkal s azóta mindenki rájöhetett, hogy értek egy kicsit a basszusgitárhoz, a gitárhoz sőt, más hangszerekhez is s egyáltalán nem vagyok süket a jó hangokra.”
Waters egyetért abban, új, saját dalaiban gyakran köszön vissza a közel-keleti konfliktusok bűnöskeresése. A zenész legfrissebb projektje sem lehet más, mint “egy rádiójáték, amelyben narráció és zenés betétek, ha úgy tetszik, dalok váltják egymást egy afféle varázsszőnyeg-történetben a világ körül.” A Lay Down Jerusalem című szerzeményben Waters például egy versszak erejéig ártatlan családokat bombázó, gyerekeket gyilkoló drónokról énekel. “Próbálom arénaműsorrá formázni ezt az egészet, hogy újra útra kelhessek. Mégiscsak a színház az én igazi világom. 1975 óta gyártom a nagyobbnál nagyobb, látványosabbnál látványosabb anyagokat, áttörést áttörés után. Ezt már amíg élek, képtelen leszek elhagyni.”
