Röhögsz, csak röhögsz, közben a szíved összeszorul.
Előző, Addig se iszik című irodalmi paródiakötete után idén új könyvvel jelentkezett a generációm kis-Hofija, a magyar stand-up egyetlen, igazán komolyan vehető előadója és most már a saját jogán tényezővé vált, outsider írója, Bödőcs Tibor. A Helikon Kiadónál megjelent köteten két napon át röhögtem teli pofával. Borítékolható, hogy az év sikerkönyve lesz, mindenki meg fogja kapni karácsonyra, és bár, ahogy a jó bornak, ennek se kell semmiféle cégér, én azért levésem a gondolataimat, és már most leszögezném, hogy megérdemelten lesz az, mert ez: valami szenzációs.
Ebben az országban, ahol az alkohol fogyasztás majdhogynem kulturális hagyaték, ahol bizonyos vidékeken az emberek előbb tudnak tántorogni, mint járni, nagy hagyománya van a pia fűtötte, pulton támaszkodva handabandázó irodalomnak; Bödőcs könyve nem az első, és hótziher, hogy nem is az utolsó ilyen kísérlet. A kocsma egy biztonságos, időtlen terep, hazai pálya, legyen az akár a sötét Zamogyban, akár a Viharsarokban. Akolmeleg, barátságos bűz van, az összekarcolt pult körül mindenkit ismersz, akkor is, ha nem; olcsó a sör, még ha kicsit vizes is, a prehisztorikus zenegépben ismerős dalok ciceregnek. Tudod, hogy itt nem érhet baj, de ha mégis, legalább megvan az ürügy a következő karika szilvás unicumra.
Persze a könyvsznobok hajlamosak nagyot legyintve elengedni ezt az egészet, de ez legyen az ő bajuk, meg kár is rájuk figyelni, mert Tibor regénye, Magyar Oszkár meséje bizony rétegzett, lélegző és élő szépirodalom. Vastagon az: korongrészeg keringőt ad egymásnak Hajnóczy és Hrabal, Parti Nagy és Háy, Hamvas Béla, Kádár, Zámbó Jimmy és Szentkuthy, kis magyar valóságunk elmúlt ötvensok évének minden nyomora és gyönyöre, teteje és alja. „Vlagyivosztoktól Kőszegig, Kőszegtől Las Vegasig.”
A megroppant, viharvert magyar vidék böfögő-dülöngélő, aggodalmas, vészjósló, de szeretetteljes emlékezete, a jó öreg Bohumil elbeszélés-technikájának elképesztő és vérprofi összekutyulása a nagyon bödőcsös stand-up tempóval. Akármikor, akárhol idézhető, zseniálisan megkomponált sztorik, imádnivaló dumák jönnek egymás után ebben a letehetetlen regényben. Hiába nyomorult, ha egyszer ennyire mulatságos. Röhögsz, csak röhögsz, közben a szíved összeszorul. A csonkolt magyar lélekre nem létezik még protézis, egyszer talán lesz. Sebaj, addig is iszik. Tölts már még egyet, hallod, Gyöngyi, eszem azt a csöpp szádat, „nincs mit tenni, jaj, meg kell halni.”
Még egy fontos mondat: „Boldognak lenni nehezebb, mint tornádóban dohányozni, de az élet akkor is szép, nem igaz?”
Meg még egy:
„A Petronella azt mondaná erre, hogy ez a karma, szerintem meg a kurva élet.”
