Ron Sexsmith – „az egyik legjobb dallamérzék Paul McCartney óta”
A legjobb kortárs dalszerzők közt jegyzett kanadai gitáros-énekes Ron Sexsmith a nagyközönség körében nem örvend túl nagy ismertségnek, de a szakmán belül annál inkább: készített vele közös számokat Ane Brun, Feist és a Coldplay-frontember Chris Martin is, dalait Bob Dylan is rendszeresen játssza rádióműsorában, szerzeményeit feldolgozta Emmylou Harris, Rod Stewart, sőt maga a dalszerző-fejedelem Elvis Costello is, aki azt nyilatkozta Ronról, hogy „neki van az egyik legjobb dallamérzéke Paul McCartney óta” (amúgy McCartney-val is zenélt már együtt, mikor egyszer vendégségben járt nála). Ron Sexsmith április végén adja ki karrierje 15. albumát – és egy szokatlanul gáláns húzással egyszerre öt számot is közzétett csaknem két hónappal a megjelenés előtt!
Az 1964-es születésű Ronald Eldon Sexsmith szerzeményeinek melankolikus pop-rock hangázásához a meghatározó alapot saját bevallása szerint a folkénekesek és a brit invázió zenekarai, a Beatles és társaik jelentették kezdettől fogva (bár McCartney-tól a hetvenes évekbeli Wings a kedvenc periódusa). Tinédzserként főleg feldolgozásokat játszott, húszévesen fogott saját dalok írásába, de korai kazettái és a beszédes nevű The Uncool zenekar kíséretében jegyzett magánkiadású 1991-es Grand Opera Lane debütalbuma után csak harminc fölött kezdhetett rendes lemezszerződéssel dolgozni – a kilencvenes évek második felében Suzanne Vega férjével, Mitchell Froom producerrel készített albumai karrierje legerősebb kiadványai közé számítanak (Ron Sexsmith – 1995, Other Songs – 1997, Whereabouts – 1999) . Froomhoz azóta is visszatér időről időre, de közben az évek során több neves producerrel is megpróbálkozott Steve Earle-től a hard rock atyaúristen Bob Rockig (a vele készült Long Player Late Bloomer album felvételeit 2010-ben egy dokumentumfilm is megörökítette Love Shines címmel), ám mainstream áttörést hozó lemez vagy slágerdal csak nem jött össze neki soha.
The Last Rider című legújabb albumához egy régi barátját kérte fel producertársnak, a fenti képen is látható multiinstrumentalista Don Kerrt, aki dobosként már abban a bizonyos The Uncool formációban is kísérte, majd később egy Sexsmith & Kerr duónéven jegyzett lemezt is készített vele (Destination Unknown – 2005), és benne van mostani kísérőzenekarában is, melynek teljes tagságát ezúttal a stúdióba is magukkal vitték („ez így talán többet hozott ki a dalaimból a legutóbbi albumaimhoz képest”), sőt a borítóra is feltették a címhez illő utolsó vacsorát idéző közös fotóval.
Ron Sexmith az előző lemezét hét dallal vezette fel hét egymás követő héten, ám a 2017-es album február végi bejelentéséhez már rögtön a teljes 15 számos anyag egyharmadát közzétette az április 21-re kitűzött hivatalos megjelenés előtt csaknem két hónappal:
Radio
Evergreen
Our Way
Worried Song
Who We Are Right Now
.
emlékeztetőül néhány dal Ron Sexsmith bő negyedszázados diszkográfiájából:
Secret Heart – az 1995-ös címnélküli Ron Sexsmith album nyitódala, amit pár évvel később Rod Stewart is feldolgozott:
a Strawberry Blonde klipje 1997-ből:
a Chris Martinnal közösen énekelt Gold In Them Hills című 2002-es Ron Sexsmith-dal:
Ron vendégszereplése a norvég Ane Brun 2005-ös Song No. 6 című számában:
a Feisttel közösen írt Brandy Alexander című 2007-es dal az énekesnő előadásában. . .
. . . és Ron Sexsmith verziójában, ahol Feist helyett Erin Moran (A Girl Called Eddy) vokálozik:
.
az új album borítója és számlistája:
Ron Sexsmith: The Last Rider (2017)
1. It Won’t Last For Long
2. Our Way
3. Breakfast Ethereal
4. Worried Song
5. West Gwillimbury
6. Who Are We Right Now
7. Shoreline
8. Dead End Dreams
9. Evergreen
10. Upward Dog
11. Only Trouble Is
12. Radio
13. Every Last One
14. Dreams Are Bigger
15. Man At The Gate (1913)
