Száz éve született Stanisław Lem – megjelent legismertebb műve, a Solaris új kiadása
Száz éve született Stanisław Lem, a huszadik század egyik legsikeresebb, legolvasottabb sci-fi-szerzője. Leghíresebb művének kiadásával tiszteleg a Helikon Kiadó a zseniális lengyel tudományos fantasztikus író és jövőkutató emléke előtt.
„Ti akartok az óceánnal szót érteni, mikor egymást sem értitek?”
Kris Kelvin pszichológus megérkezik egy távoli égitest, a Solaris felszíne fölött lebegő űrállomásra. A bolygót plazmaóceán borítja, amely élet, sőt különös intelligencia jeleit mutatja, de az emberek mindeddig sikertelenül próbáltak kapcsolatot teremteni vele. Kelvint senki sem fogadja az állomáson, és a zavartan viselkedő dr. Snaut rejtélyes figyelmeztetésekkel próbálja megértetni vele, hogy veszély leselkedik rá. Még furcsább a merev és máskor mindig hivatalos Sartorius, aki be sem akarja engedni Kelvint a laborba, ahová elbarikádozta magát. A pszichológus lassan felismeri a bolygó működésének titkát – vagy legalábbis megsejti, milyen veszély leselkedik az emberekre: a plazmaóceán az őrületbe hajszolja a kutatókat, személyiségük legbelső, eltitkolt démonait szabadítja rájuk…
A Nyugati tér blog cikkében a Helikon főszerkesztője, M. Nagy Miklós emlékezett meg az évfordulóról:
https://nyugatiter.blog/2021/09/a-torkunkon-akadt-vilag/
STANISŁAW LEM (1921–2006) lengyel író és jövőkutató: a huszadik század egyik legsikeresebb, legolvasottabb sci-fi-szerzője, művei több mint negyven nyelven jelentek meg. Olyan, a tudományos fantasztikumot filozófiával és pszichológiai mélységgel vegyítő remekművek fűződnek a nevéhez, mint Az Úr hangja, az Éden, a Visszatérés, a Pirx pilóta kalandjai, a Kibériáda… Leghíresebb regényét, az 1961-ben megjelent Solarist többször is megfilmesítették: először Borisz Nyirenburg 1968-ban, majd Andrej Tarkovszkij 1972-ben, s végül Steven Soderbergh 2002-ben. Michael Obst német zeneszerző pedig operát írt belőle.
A könyv oldala:
https://bit.ly/Stanislaw_Lem_Solaris
„Először voltam egyedül az óceán fölött; egészen más látványt nyújtott így, mint az ablakból. Talán azért is, mert alacsonyan repültem, alig negyven-ötven méterrel a hullámok fölött. Eddig csak tudtam, most először éreztem is, hogy a zsírosan fénylő dombok és mélyedések váltakozó sora nem úgy mozog, mint a tenger hullámai vagy a felhők, hanem mint egy állat. Olyan volt ez a mozgás, mint egy csupasz test izmainak nagyon lassú, folyamatos összehúzódása és elernyedése.”
