Szép cél felé halad az emberiség – Kurt Vonnegut: Hókuszpókusz
Bár a széles körben olvasott Vonnegut-bibliográfia nagy része a mai napig minden különösebb probléma nélkül elérhető magyar nyelven, a néhány éve húzódó, Helikon-féle, szemet gyönyörködtető életműsorozat idén is bővült néhány címmel, az újrakiadások közt soron következő, Hókuszpókusz pedig ismét bebizonyítja nekünk, hogy miért is volt ez a flegma, morgós, Pall Mall-szagú medve a XX. század egyik legnagyobb írózsenije.
Az 1922-ben, Indianapolis-ban született Kurt Vonnegut a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb figurája, az ellenkultúra egyik leginkább szeretettel övezett szerzője, aki ugyan a kevésbé termékeny írók közé tartozott, de a XX. század második felét végigkövető pályája szinte kivétel nélkül gyöngyszemekkel van tele. Regényein is átütő, üde humanizmusa, enyhén cinikus, de végtelenül bölcs és kritikus világszemlélete, kíméletlen őszinte, szarkasztikus megnyilvánulásai tették őt kortársai közül is kiemelkedő, széles körben elismert, kultikus szerzővé, több regényében is megjelenő, slendriánul odakent illusztrációi önmagukban is megkerülhetetlen ikonkák. Pikareszk, sajátosan lökött, félreismerhetetlenül vonneguti világa természetesen nem való mindenkinek, munkásságának ellenzői a mai napig lekommunistázzák, és a nyakába varrják például az amerikai társadalom, század végére teljesen elharapódzó, morális lezüllését. Legszélesebb körben ismert és megsüvegelt regényei közé tartozik Az ötös számú vágóhíd, a Macskabölcső és a Bajnokok reggelije.
Az eredetileg 1990-ben, regényei sorában utolsó előttiként megjelent Hókuszpókusz a kevésbé ismertebb címei közé tartozik, ezt a „sikertelenséget” én a magam részéről a könyv szerkezetének és szemet szúróan eredeti ortográfiai megoldásainak számlájára írom, ami, bár hihetetlenül izgalmas és innovatív, még tőle is merőben szokatlan. Így megy ez.
A világban tátongó, áthidalhatatlan és beláthatatlan, hatalmas társadalmi, szociális meg mindenféle egyéb problémákról talán nem is lehet enélkül a legfeketébb könnyeket, legsötétebb nevetést kicsalogató, fekete humor nélkül beszélni, ami Kurt sajátja, a szarkazmus, bár hosszú távon kizsigereli azt, aki műveli, bizonyos ideig meg is védi ennek a beteg világnak a túlkapásaitól.
Ugyan kétségtelenül kissé kopottasnak, túlhaladottnak érződik már a mondanivaló, hiszen azt még Vonnegut se láthatta előre – pedig mennyi mindent látott előre! –, hogy halála után majd évről évre, exponenciálisan egyre gyorsabban érkezik el és kebelez be minket a Hülyeség Kora, ettől függetlenül a mai napig húsba vágóan kegyetlen, szatirikus képet ad arról, hogyan hullott, és hogyan fog darabjaira hullani az amerikai, illetve nem csak amerikai társadalom. És Kurt utánozhatatlan látásmódja miatt még mindig lemondóan, kínunkban röhögünk magunkon, és azokon a dolgokon, amiken amúgy inkább sírnunk lenne indokolt.
Hősünk, Eugene Debs Hartke, vietnámi veterán, egyetemi professzor, botcsinálta dzsesszzongorista és harangjátékos önmaga életével és az őt fojtogatva körülölelő korral is számot vetve, listába rendezi azon nők neveit, akivel valaha szexuális kapcsolatot létesített, szimultán készül egy másik lista is, amelyen az általa meggyilkoltak szerepelnek. A két lista hossza körülbelül egyezik, a végső számot nekünk kell kiókumlálni, és míg elkészül, bennünk is átértékelésre kerülnek a múlt század olyan traumatikus eseményei, amiknek igen nagy részéről még most, két évtizednyire bent a huszonegyedik században sem mondhatjuk el, hogy utóhatásait sikerült volna megzaboláznunk. Mint például a vietnámi, vagy akármelyik háború, vagy a rasszizmus, és az annak visszaszorítására irányuló törekvések. Vagy az egyének szintjén még most is virágzó, szemellenzős és bigott konzervativizmus.
Eugene viszontagságait, korának erkölcsi meg egyéb torzulásait zsigeri szinten élhetjük meg a már említett, szokatlan szerkezetnek hála, ami a letisztázás nélküli emlékezetet, magát a hétköznapi gondolatmenetet idézi meg, és tapintható közelségbe hozza, tolakodóan életszagúvá varázsolja ezt az univerzumot. Koan-gyűjtemény tőlünk és rólunk, 100 forintért. Kuc, kuc. Micsoda bolygó!
Még egy fontos mondat:
„Bizonyos értelemben megkönnyebbülésnek hatott, hogy valaki más is megerősíti, amit jómagam a vietnami háború vége felé kezdtem gyanítani, különösen miután a kambodzsai falu szélén megpillantottam a vízibivaly kiontott belein nyugvó emberi fejet: az, hogy az emberiség valami igazán szép cél felé halad, ugyanolyan, 6 évesnél fiatalabb gyerekeknek szánt dajkamese, mint a Fogtündér, a Húsvéti Nyuszi és a Mikulás.”
