Szórakoztató, sörrel gazdagon locsolt anekdota-hegyek: Bruce Dickinson – Mire való ez a gomb?
November 2-án Budapestre érkezik a legendás Iron Maiden karizmatikus énekese, Bruce Dickinson, hogy világszerte bestsellerré vált önéletrajzából és így életéből adjon elő fejezeteke a Kongresszusi Központban. Íme egy ajánló azoknak, akik még nem ismerik a Mire való ez a gomb? című könyvet.
Le kell szögezzem, nem vagyok Iron Maiden-rajongó. Még kimondott metálfej sem. De erre a kötetre nagyon kíváncsi voltam, mert Bruce Dickinsont mindig is király fazonnak képzeltem, egy olyan inspiráló személyiségnek, aki tovább lát a hónaljszagú metálgettónál.
Főállású zenefüggőként természetesen ismerem a Maiden munkásságának jó részét, 13 évesen nekem is volt Eddie-pólóm, kalózalbumaim a szántódi piacról, és emlékszem, akkoriban a Piece of Mind volt a kedvencem. De aztán jött a punk meg a rap meg a hácé, és nagyon hamar magam mögött hagytam a klasszikus metál zenét. Vagy, ahogy Dickinson is írja: „Az olyan zenekarok, mint például a Soundgarden vagy a Faith No More, innovatívak voltak, míg a tradicionális metálzenekarok leginkább úgy néztek ki, mint az olyan transzszexuális emberek, akikre ráfért volna már egy borotválkozás.”
Amíg a könyvet olvastam, gondoltam, hangulatokba kergetem magam, úgyhogy végighallgattam a Best of the Beast című válogatáslemezt. Nem szerettem bele újra, de ez legyen az én bajom.
A Mire való ez a gomb?, mint önéletrajz, nekem egy kicsit sántít; természetesen kapunk adalékokat Bruce életéből, de mondjuk a jelenlegi magánéletéből semmit. Nevezzük inkább memoárnak, nagyon szórakoztató, sörrel gazdagon locsolt anekdota-hegyek egymásutánjának. Bepillantást nyerhetünk Bruce gyerekkorába, zenei próbálkozásaiba a Maiden előtt, beleleshetünk a küzdelmébe a rákkal, illetve abba is, hogyan lett belőle pilóta. Megismerkedhetünk a vívás filozófiájával. Meg még rengeteg mindennel.
Sokan lehetnek azok is, akik kifogásolják, hogy nem elég benne az Iron Maiden. Szerintem nagyon is elég, tekintve, hogy ez nem egy Maiden-könyv.
Sokan nehezményezhetik azt is, hogy nem eléggé önéletrajzi. Engem ez nem zavar, mi több, nagyon jó ez így, Bruce sokat oszt meg magából, mégsem érezzük, hogy kiteregetne mindent. És ez nagyon tiszteletreméltó.
Totál meglepett, hogy ez a csávó mennyire jól ír. Ez a szöveg egyszerűen dögös. Gördülékeny, rugalmas, nem fojt meg, nem sok, nem kevés sehol, és közben nyakon van öntve szerethető, brites fanyarsággal. Pritz Péter fordítása pedig szintén nagyon laza és természetes, főleg az ő érdeme, hogy nekünk is átjön az említett fanyarság.
Általában szeretem a zenészkönyveket meg az önéletrajzokat, ez pedig a legjobbak közt van, amit volt szerencsém olvasni.
Nem kell metálosnak vagy Iron Maiden-fannak lenned hozzá, mert ez egy frankón kiválogatott életszakaszokból összemixelt, szórakoztató könyv; élveboncolása egy nagyon inspiráló figurának, aki nem csak korunk egyik megkerülhetetlen metálikonja, hanem mellette vívó, pilóta, vállalkozó, cégvezető, kiképzőtiszt, műsorvezető, író, motivációs előadó, családapa, ráktúlélő, és még mindig két lábbal áll a földön. Vagy legalább tudja magáról, ha éppen mégsem.
Még egy fontos mondat: „Ekkoriban lépett be az életembe egy magyar ember, egy sokoldalú figura, és velem is maradt az elkövetkező huszonöt évben. Ezalatt belőlem, a jobb és bal kezét megkülönböztetni nem tudó amatőrből junior brit tőrbajnokot nevelt. […] A robbanékony, excentrikus és hihetetlenül briliáns magyar mesterem, Vadászffy Zsolt lett az edzőnk.”
Bruce Dickinson: Mire való ez a gomb?
