„Táncoljunk ma, táncoljunk most, mert később már késő” – interjú Klaus Maeckkel

Open Air Rádió: A B-Movie-ban Nyugat-Berlin a város, amely nem hisz a holnapban. Valóban a mának élés egyetlen módja a valódi szabadság megtapasztalásának?

Klaus Maeck: A szélsőséges helyzetek kikényszerítik az emberből a rejtőző vagy rejtegetett kreativitást. Ha nem áll rendelkezésedre, egyben nem köt gúzsba a saját egzisztenciád, muszáj megerőltetned magad, hogy bizonyítani tudj. Még az ilyen áldozatok árán született kisebb eredmények is gyakran többet nyomnak a latban, mint a látványosabb, de könnyű győzelmek.

Berlinben, a nyolcvanas években művészként nem igen volt választásod, ha fenn akartál maradni a víz felszínén: muszáj volt találékonynak lenned. Nem terveztünk. A projektek mindegyike, amelyeket akkor a hátunkon vittünk, erősen be volt határolva. Egy hónap, legfeljebb egy év, de senki nem gondolkozott azon, mi és hogyan lesz azután. A fontos, hogy azt a gyorsan illanó, egyben mozdulatlan időt végigtáncoljuk. Táncoljunk ma, táncoljunk most, mert később már késő. Egy kicsit mindannyiunkban benne volt az elkerülhetetlenség, amely a falból vagy a hidegháborúból sugárzott. Ma már nincs fal, nincs hidegháború és mégis, a világ – s benne Berlin – valahogy ridegebb hely, mint valaha. Már nem olyan igaz, mint egykor.

OAR: Egyesek szerint a nyolcvanas évek Nyugat-Berlinje a keleti oldal kényelmes és biztonságos testvérországában működő játszótér volt. Ennek fényében nevezhetjük, az akkortájt ott alkotó művészeket nagy gyerekeknek?

K.M.: Természetesen, ám semmiképp sem jó gyerekeknek. Berlin tényleg egy grund volt, ahol – bár papírforma szerint voltak – senki nem tartotta a be a szabályokat. Az igazi gyerekek akaratlanul is elvárásokhoz idomulnak, Berlin azonban maga volt a dzsungel, ahol bármit megtehettél és bármit megtehettek veled. Az egyetlen ismert és elismert határ egy ronda vasbeton fal volt.

OAR: A filmben a fiatal Blixa Bargeld azt ecseteli, jobb dolga is akad, mint Kelet-Berlinben turistákodni, s egyébként is szívesen él egy megfelezett városban, anélkül, hogy ismerné a fal másik oldalát. Milyen típusú ignoranciára volt szükség a nyugat-berlini mindennapokban?

K.M.: Erről inkább Blixat kellene megkérdezni. El tudom hinni, hogy számára akkor ez az egész elég volt. Blixa egyébként sem szívesen hagyta el a várost, mert azon kívül más volt a közönség. A másik nagy központnak számító Hamburgban például minden a hardcore punkról szólt, a berlini művészkedés vagy épp a kísérleti zene nem igazán tudott megtapadni abban a közegben. Az Einstürzende Neubaten is közismerten problémákkal küzdött Nyugat-Berlinen kívül.

Berlin egyszerűen mindent megadott és ha egyszer mindened megvan, miért akarnál átlépni a küszöbön? 35 éves voltam, mikor a fal leomlott és a nagy szabadságtól megrészegülve előbb utaztam Mexikóba, Kolumbiába és Kínába, mintsem a volt NDK-ba. Régen nem volt rá lehetőségem, akkor pedig már nem érdekelt.

OAR: A filmben Kelet-Berlint a depressziósok Disneylandjének, ugyanakkor Nyugat-Berlin tükrének is nevezik.

K.M.: Amíg a fal állt, Kelet-Berlin el volt zárva a Nyugattól, Nyugat-Berlin pedig nem volt kíváncsi a Keletre. Ahogy a fal leomlott, gyakorlatilag egyik percről a másikra összenőtt a két város, s csupán órákra volt szükség ahhoz, hogy ne lehessen eldönteni, ki jött a fal egyik, s ki a másik oldaláról. Negyven év a kommunizmusban és negyven év a kapitalizmusban persze nem múlhat és nem is múlt el nyomtalanul, ám akkor mégis úgy tűnt, jóval több a közös, mely összetart.

OAR: A B-Movieban Reeder története a fal leomlásával zárul, mely egyben az ő Berlinjének végét is jelentette. Milyen lehetőségei voltak a berlini underground szereplőinek az egyesítés utáni folytatásra?

K.M.: A fal leomlását követően a kelet-németek gyakorlatilag minden letaroltak. Végre szabadon megtehettek mindent, mi államilag tiltva volt. Kelet-Berlinben nem voltak klubok, ahol zenét lehetett volna hallgatni, nem voltak bárok, kocsmák. Minden szürke volt. Egyik nap még a titokban másolt kazettát adták kézről kézre, másnap pedig már akár a saját lemezüket is kiadhatták. Persze akadtak olyan művészek is, akik már rég túl voltak a szárnypróbálgatáson, önálló stílussal, közönséggel rendelkeztek: számukra Nyugat-Berlin új terepet jelentett. Hirtelen duplájára nőtt az aktív művészek száma, a városra pedig kiakasztották a megtelt táblát.

Gyakorlatilag várost cseréltünk, a művészek Keletről Nyugatra, Nyugatról pedig Keletre költöztek. Előbbieket a lehetőségek, utóbbiakat inkább a pénz – illetve annak hiánya – mozgatta. ‘89 után Kelet-Berlinben még nem volt különösebben nehéz feladat hatalmas lakásokat olcsón kibérelni. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg volt az üresen álló épület: nem csoda, hogy a határnyitás utáni évek adták Berlin illegális klubjainak aranykorát. Voltak helyek, amelyek gyakorlatilag minden héten máshol nyitottak ki.

OAR: A fal leomlása után Berlinnek újra kellett fogalmaznia a saját ellenkultúráját. Hogyan változott meg a város üzenete az évek során?

K.M.: Számomra Berlin egy európai metropolisz, amely – bár még mindig őriz valamicskét az egykori sármjából – immár túlcsordult turistákkal. Egy olyan város, mint New York, ahol már épp úgy nem találni tősgyökeres new yorkit, mint ahogy Berlinben sincsenek már igazi berliniek. Mindenki eltűnt, elköltöztek vagy kihaltak és ezért ma már képtelenség is arra válaszolni, mi is valójában Berlin?

OAR: Elvesztette volna a város a sziget-státuszát?

K.M.: Meggyőződésem, hogy igen. Reeder az ellenkezőjét vallja, miszerint Berlin még mindig épp annyira érdekes, mint volt. Ez azonban azt jelentené, miszerint ő ugyanúgy érzi magát, mint harminc évvel ezelőtt, olyan új tehetségeket fedez fel, olyan új ötletekbe botlik, amelyek sehol máshol nem nőhették volna ki magukat, csak  Berlinben. Szerintem ez nem igaz.

OAR: Mit hiányol a leginkább napjaink Berlinjéből?

K.M.: Az undergroundot. Berlinben az underground halott, teljes egészében magába olvasztotta a popkultúra. Ma már annyira szépen ki van találva, milyen a punk, milyen a techno, az embernek jóformán már nem is kell azon töprengenie, ki is ő valójában. Mindent elneveztek, mindenen ott fityeg a címke.

S mégis, semmi sem olyan fekete-fehér, mint amilyennek egykor tűnt. Korábban mindig és mindenkinek adott volt egy megfoghatatlan és így meghatározó ellenségkép. Mindegy, hogy  kommunizmus, jobb vagy bal oldal, Kelet vagy Nyugat, a kontraszt mindig jelen volt. Ebből táplálkozott az underground, mely természetéből eredően mindig valamivel szemben, valami ellen nőheti ki magát és lehet termékeny. Ilyenről ma már szó sincs.

OAR: A B-Movie az archív felvételekkel, házi videókkal egyfajta lenyomat. A készítés során hol válnak el igazán a profi-és amatőr felvételek?

K.M.: Van valami báj abban, ha az ember nem kizárólag profi filmesekkel veszi körül magát. Bár a kísérlet kimenetele így sokkal kockázatosabbá válik, egyben esélyt kap arra, hogy személyesebbé váljon, közelebb kerüljön a nézőkhöz. Az, hogy a végeredmény mennyire lesz koherens, ilyen gazdag alapanyagok mellett csak a szelektáláson múlik.

OAR: Mennyiben nevezhetjük ezt filmet hiteles esszenciának?

K.M.: A B-Movieval nem megmutatni akartuk, milyen volt ebben a tíz évben Berlinben élni és alkotni, sokkal inkább éreztetni azt. Azt hiszem, semmit nem rágtunk szájba, semmit nem zártunk le, ahogy természetesen nem is voltuk maradéktalanul alaposak az emlékezet terén. A régi felvételek – legyenek bár sérültek vagy homályosak – pedig épp arra jók, hogy általuk ugyanolyan sérültnek és homályosnak lássuk a világot, mint az egykor volt.