Térdig a szarban, fülig a szeretetben – HOBO koncert vasárnap a BS-ben

A mai magyar könnyűzene világában nem sok művész van, aki olyan gazdag életművel rendelkezik, mint Földes László Hobo, és kevesen vannak azok, akik szövegeikkel, zenéjükkel olyan mély nyomokat hagytak emberekben, hogy volt, aki azt kérte, sírján az álljon feliratként: „A zene szült engem s a nemzedékem. A zene az utolsó menedékem. Tudom, hogy egyszer a zene öl meg. Zenével adjanak vissza a földnek!”

Hobo [2019] március 30-án „Viharban születtem” címmel ad[ott] életműkoncertet a Budapest Arénában, amire – akárcsak példaképe, Mick Jagger minden egyes fellépésére –, szigorú edzésterv mellett készül[t]. A koncert első része újabb munkáit, második része pedig a HBB-ben eltöltött éveket foglalja [-ta] össze. Ennek kapcsán beszélgettünk Hobóval, ami olyan volt, mintha felütöttünk volna egy élő történelemkönyvet.  

Első találkozásom a Hobo Blues Banddel 1988-ban történt, az Amnesty International szervezte Human Rights Now! nevű koncertturné budapesti állomásán, a Népstadionban, ahol Bruce Springsteen, Sting, Peter Gabriel, Youssou N’Dour és Tracy Chapman társaságában a HBB és Bródy János is fellépett. Életem első koncertje volt, és örök emlék az is, ahogy a 85 ezres tömegben sok tízezren éneklik körülöttem Hobo számait. Neked mi volt az első találkozásod a rock and rollal, ami, mint utólag kiderült: olyan erősen hatott rád, hogy egész életeden át elkísér?

1964. november 20-án történt, amit onnan tudok, hogy utólag megnéztem a pontos dátumot. Mezőtúron voltam katona, és külső őrségben álltunk három órát a hideg szélben, egy búzatáblában lévő fegyverraktár mellett. Két őrtorony volt, és a négy oldalból kettőt az egyik, kettőt pedig a másik védett. Onnan pásztáztuk a letarolt búzatáblát egy hatalmas nagy reflektorral, nehogy az imperialista kémek besompolyogjanak. Mivel baromi hideg volt, lehajtható füles usánka sapka volt rajtunk. Kivittem magammal egy kihúzható antennás kis tranzisztoros rádiót, amit betettem a sapka alá, ráhelyeztem a fülemre, az usánka szárnyait pedig megkötöttem az állam alatt. Kiállt a sapka alól az antenna, én meg egy forgószéken ülve addig forogtam vele, amíg a Luxemburg Rádió adása be nem jött. Megszólalt az eredetileg Willie Dixon által írt néger blues, a Little Red Rooster, vagyis a Kis vörös kakas, amit a Rolling Stones ismertetett meg a világgal. Akkor hallottam először a Rolling Stones nevet. Nem rock and roll volt, hanem elbeszélő stílusú, dögös blues, és úgy éreztem, mintha belém vágott volna valami. Ott és akkor megváltoztatta az életemet.

Hogyan jutottatok akkoriban hozzá külföldi lemezekhez, újságokhoz, könyvekhez?

Nagyon nehezen, de mivel kosárlabdáztam, voltak sportoló ismerőseim, futballisták például, akik jártak külföldre és hoztak lemezeket. Egy katona barátom, Egressy András, valamilyen úton-módon szerzett Rolling Stones nagylemezeket, amik teljesen megsemmisítettek. Bár az első négy-öt Stones lemezen szinte nem is voltak saját dalok, inkább csak feldolgozások; néger bluesokat meg soul zenét játszottak. Ám ezek elsöprő erejű dolgok voltak, ahhoz képest, amit a Beatles-től hallottam, és ami nekem nem jött be.

A Hobo Blues Band 1978-ban alakult, 1980-ban már készült a Kopaszkutya című film és ugyanebben az évben megjelent az első album, a Középeurópai Hobo Blues. Akkoriban rádió, tévé nem játszott titeket, internet még sehol sem volt, hogy lehetett ilyen rövid idő alatt eljutni olyan helyzetbe, hogy már lemezetek van és filmet forgatnak rólatok, illetve veletek?

Többféle magyarázata van ennek, és egyik sem biztos, hogy teljesen igaz. ’78-79-ben a Beatrice és a Hobo Blues Band miatt már óriási balhék voltak. Minket is be akartak tiltani, amit úgy úsztunk meg, hogy az Omega együttes elvitt bennünket egy ORI-turnéra (Országos Rendező Iroda). 1979-ben a turné utolsó állomásán három előadás volt a Kisstadionban, ahol mi voltunk az előzenekar az összesen ötvenezer néző előtt. Ott játszottuk a Szimpátia az ördöggel című Rolling Stones számot magyarul, amiért feljelentettek bennünket.

Azért is?!

Igen. Úgy indult, hogy Módos Péter, az Egymillió fontos hangjegy című televízióműsor szerkesztője a koncert után lefasisztázott engem. Kínos jelenetek következtek, amiket inkább nem részletezek. Na mindegy, lement a három koncert, és a következő munkanapon, hétfő reggel kiszállt a rendőrség a Sanzonbizottsághoz (akiknél előzetesen le kellett adni a szövegeket engedélyeztetésre, hogy miket énekelsz koncerteken). Szenteczky Andrásné volt a Sanzonbizottság vezetőjének titkárnője. Ő a két rendőr kérésére elővette a dossziénkat, amiben az egyik lapon az állt: Rolling Stones, Szimpátia az ördöggel.  Szerző: Mick Jagger–Keith Richards, fordította: Hobo.  Az ominózus szöveg ez volt: „Nekem minden zsaru bűnöző, minden bűnöző szent, és a fej a farok, mert én Lucifer vagyok.” Na most, miután a kopó meglátta, hogy ez Rolling Stones szám, elkezdett káromkodni: „A kurva anyját a sok rohadt feljelentőnek. Ezért kell nekünk hajnalban idejönni, hogy basszák meg, így akarják kicsinálni a Hobót, miközben ez egy Rolling Stones szám, ami a kapitalizmust bírálja.”

Ezt akkor ott megúsztad.

Azzal együtt, hogy a Beatricével és a Hobo Blues Banddel tele volt a töke a kulturális hatalomnak, nekünk szerencsénk volt, mert a Beatricét mind a 19 megyéből kitiltották, minket csak 11-ből. Ők nyertek 19:11-re.

Nagyon jó! (nevetünk)

Nagy Feró olyanokat beszólt, hogy: „a rendőrök hülyék”, én meg olyanokat, nyomtam, hogy: „…tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök” vagy: „viharban születtem, világ végén alszom, ne bántsatok engem, mert én nem haragszom!”

A robbanásszerű fogadtatásunk következménye lett, hogy a Hanglemezgyár próbaként kiadott egy HBB-kislemezt. Az egyik oldalán a Rolling Stones blues volt, a másik oldalán pedig a 3:20-as blues, amit Deák Bill Gyula énekelt. Nagyon bejött, és elkezdték nézegetni a dolog üzleti részét. Mondták, hogy adjunk be egy nagylemeznyi anyagot. De például a „Ki vagyok én?”-ben ilyenek voltak: „Nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt”.

A Hungaroton sajtóosztályának vezetője, Erdős Péter megkérdezte: „Ezt hogy gondolja?! A forradalmi munkásparaszt kormány idején maga azt mondja, hogy nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt!!!?”

Mondtam, „elnézést, már lediplomáztam, egy értelmiségi vagyok.”  Ez bejött. Azt felelte: „Jó, akkor, ez rendben van”.  Ennyi év után is úgy gondolom, szellemi szinten nem tudott lenyomni az Erdős. Nem nagy dicsőség, de a Schustert vagy a Ferót lenyelte. Volt olyan koncertünk, ahol III. Richárdot idéztem: „Úgy döntöttem, hogy gazember vagyok.” Erre följelentett, mondván, hogy gazembernek neveztem magam, így hergelve a közönséget.

Agyrém.

Ez ment. Erre mondtam, hogy: „Az osztályvezető elvtárs nem ismeri a III. Richárdot.” Ezért tartottak tőlem annyira. Mert ők inkább pártbrosúrákból szerezték a műveltségüket. Persze azért voltak vereségek is.

Például?

Az Országút bluesban elhangzik, biztos tudod: „Jó nekem a Trabant, nem kell Cadillac!”

Igen.

Eredetileg így kezdődött: „B. elvtárs Moszkvában a Volgájába szállt.” Kitört a gyalázat, hogy én a Brezsnyevet emlegetem. „Ezt nem lehet!”, mondták. Fontos dal volt, nem akartam elveszíteni, hát átírtam: „B. elvtárs Szegeden a Volgájába szállt…” Így Brezsnyev a káprázatos szemöldökével nem került be a magyar rockba, pedig megérdemelte volna ezt a kis elismerést.

Hogyan zajlott effektíve egy lemez betiltása, például a Kopaszkutyáé?

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat rájött, hogy a saját jelentőségét az egész szakma fölé helyezi – szemben a rádióval vagy a Sanzonbizottsággal –, és cenzurális funkciót harcolt ki magának. Erdős  találta ki, hogy függetlenül attól, hogy a rádió vagy a Sanzonbizottság ráüti a pecsétet egy lemezre, hogy „mehet”, ő majd még egyszer cenzúrázni fogja a dalokat. Zenét sose kértek be, csak szövegeket, mert egy C-dúr nem lehet reakciós. Monopolhelyzetbe kerültek, és az akkori Filmgyár ezt próbálta azzal megfúrni, hogy legalább a zenés filmekhez kötődő lemezeket hadd adják ki ők. Ezt például egy Szikrázó lányok című vígjátékkal meg is tudták csinálni, de a Kopaszkutyával, ami a Filmgyár második lemeze lett volna, már nem. Ugyanis egy-két évvel korábban Jancsó Miklós és Hernádi Gyula (a Kádár-rendszer fő kulturális ideológusának), Aczél Györgynek a 60-ik születésnapjára küldött egy tortát, így tisztelegve a kulturcézár előtt. Ennek tudatában írtam a Torta című számot.

Az ebből lett?? „Verem, verem, verem, verem a habot, nem bántok én senkit, csak verem a habot.” Imádtam!

Igen, meg hogy: „Belülről kirágnám, mint a fát a féreg”. (Nevetünk)

És: „Legyenek ám rajta kis szovjet katonák, marcipán űrhajós, krémvárak, rakéták”.

Igen, na és ennek a szimbolikáját azért le tudták venni az Erdősék, és annak ellenére, hogy a film a hivatalos elfogadási vetítésen átment, a lemezt nem engedték kiadni. A Filmgyár stúdiójában vettük fel, nem náluk. De többek között a Tortát is rendszerellenesnek minősítették, és ezért betiltották az egész lemezt.

Ha már a tiltásnál tartunk, a ’60-as–70-es évek ellenkultúrájának jellemző tudatmódosító szere a fű és az LSD voltak. Te próbáltad ezeket?

Az alkoholt és a cigarettát megúsztam a sport miatt. A ’80-as évek végén a Közgáz klubban játszottunk, a színpaddal szemben ott pihent Marx Károly, és valaki hozott valami rettenetes marokkói hasist, amibe beleslukkoltam kettőt. Játszottuk az egyik számot, elénekeltem az első versszakot meg a refrént, majd diadalittasan körülnéztem, hogy vége a dalnak.

(nevetünk)

A zenekar majd’ leesett a színpadról a röhögéstől. Ez volt az utolsó ilyen élményem, akkor döntöttem el, hogy soha többet nem szívok. Be is tartottam.

Csodálatos.

Volt olyan, amikor a zenekar tagjai nagyon beittak meg beszívtak, de amikor visszahallgattuk a koncertfelvételeket, az igen jelentős művészek halálra röhögték magukat azon, hogy mennyire össze-vissza játszanak. Komoly csatazaj volt. Szerencsére leginkább olyan emberekkel zenéltem, akik tudtak magukon röhögni. Ha valaki hibázott, abból nálunk sose volt baj. Mindenki téveszt, még a Stones vagy a Clapton is. Van olyan DVD-m, amin a Clapton kiszól, hogy „bocs”, mert mellényúlt. Póka Egon meg Tátrai Tibusz szoktatott rá arra, hogy nem kell kiborulni, ha valamit elrontok, mert nagyon ki tudtam magamon akadni.

A korai évek egyik legemlékezetesebb duettje Deák Bill Gyulával a Hey Joe volt, amiből nemrégiben Hé, magyar Joe! címmel egy dupla CD és egy előadás született, ami jelenleg is megy a Nemzeti Színházban. Mikor kezdett benned érni, hogy a Hey Joe-ból ilyen átfogó, 27 dalos mű szülessen?

Teljesen váratlanul alakult a dolog. Nem szoktam általában azon gondolkodni, hogy mit kéne csinálni, mert mindig több ötletem volt és van, mint amennyit az idő megvalósítani engedne. Most is két évre előre be vagyok táblázva. Van egy Utcazenész nevű monodrámám, amit nagyon szeretek, de négy éve nem tudtam bemutatni.

Váratlanul villant belém az ötlet, hogy ha nekem lehet amerikai nevem, a Hobo, akkor a Joe miért ne lehetne magyar? Eddig tartott, és egyből le is írtam vázlatot, hogy hol született, hol nőtt föl, kik voltak a szülei, szerelem, házasság, gyilkosság, börtön, szabadulás…

És ki ez a Józsi?

Átlagember. Pocakos kis villamosvezető, aki mindent eltűrt a feleségétől, azt is, hogy megcsalta, csak azt nem, hogy megalázza.

A rengeteg teendőd mellett készülsz a március 30-i életműkoncertre is. Úgy hallottam, edzel is.

Igen, ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy ha hazamegyek, még edzenem kell. Farkas Tamás, Pápán élő mester az edzőm. Ő rakott össze egy személyre szabott edzéstervet az öreg ripacsnak. Heti ötször csinálom, és különböző állóképességet fejlesztő gyakorlatokat végzek, többek közt azért, hogy az éneklés közben ne fulladjak meg és 110 kilóval előnyös testtartásban tudjak mozogni. Piruett, ilyesmi.

Hosszú koncert lesz és kell az állóképesség. Két órát még ma is simán kirázok a kisujjamból, de erre azért már komolyan készülnöm kell. Hetente emeli a gyakorlatok számát, úgyhogy a március nagyon kemény hónap lesz.

Hogy fog kinézni a koncert?

Nem Hobo Blues Band nosztalgiaest lesz, hanem életműkoncert. Idézetek ugyan lesznek, de most nem kap olyan nagy hangsúlyt a mesterek tisztelete, inkább a saját műveimet játszom. Megpróbálom összekapcsolni a zenei, irodalmi és a színházi dolgaimat. Két zenekarral játszom. Az egyik, akikkel a Hé, magyar Joe!-t csináltam,  a másikkal pedig, a néhai Hobo Blues Band dolgait adjuk elő, többek közt Deák Bill Gyulával, Póka Egonnal és Tátrai Tiborral.

A Kopaszkutyában van egy nagyon szellemes idézet Keith Richardstól: „Egy időben az a veszély fenyegetett minket, hogy tiszteletreméltóvá válunk”. Te ma tiszteletreméltónak érzed-e magad, és ha igen, ez zavar-e vagy sem?

Csak attól jövök zavarba, ha azt mondják: Hobo bácsi. Inkább azzal foglalkozom ma is, amit csinálok, nem saját magammal. Talán ezért nem buktam meg negyvenvalahány év alatt.

És végül még egy idézet: a Kopaszkutya elején, amikor az egyik zenésztársaddal azon vitatkoztok, hogy szerinte nem kéne már Chuck Berry híres dalát játszani, azt mondod: „Nekem a Johnny B. Goode 80 éves koromban is a Johnny B. Goode lesz.” Ezt ma is így gondolod?

Hát, még csak 74 vagyok…

***

HOBO vasárnap esti koncertjére jegyek itt.