A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

“Úgy élünk, mint a patkányok” – Dmitry Glukhovsky-interjú

2015. december 21., 11:30

Az európai biztonság luxus, melyet már nem sokáig engedhetünk meg magunknak: Dmitry Glukhovsky – bár vízióit beigazolódni látja – szeretne kilépni a számára világhírt hozó, poszt-apokaliptikus Metro-regények árnyékából. A 36 éves moszkvai íróval frissen megjelenő új könyve kapcsán többek között szovjet emberevésről, titkosszolgálatokról, és Isten magára hagyásáról beszélgettünk.

maxresdefault (1)

Open Air Rádió: Min kell keresztülmennie valakinek ahhoz, hogy a világ végéről írjon?

Dmitry Glukhovsky: Mondjuk inkább úgy, én a világ vége utáni világról írok. Az agónia, a haldoklás kínjai önmagában, soha nem ébresztettek fel bennem semmit. A földi purgatórium, az Isten által való elhagyatottság annál inkább. A legnagyobb inspirációt mindig is a világ egyetlen poszt-apokaliptikus állama, az egykori szovjet Oroszország jelentette számomra. Olyan birodalom voltunk, mely a történelem egy adott szakaszában a fél világot irányítása alatt tartotta, ráadásul olyan erős ideológia gerincoszlopot növesztett, mely a felszín alatt a mai napig kitart. Azt kell, hogy mondjam, saját szereplői számára kifejezetten harmonikus rendszer volt, annak ellenére, hogy elnyomáson, kínzáson és gyilkoláson alapult. A mai Oroszország is hasonlóan eszmél magára, mint a Metroban leírt földalatti társadalom. A régi rendszer hivatalosan már nem létezik, az embereknek pedig az óvilág romjaira kell felhúzniuk az újat. Képzeld el, hogy nincs saját ideológiád, kultúrád vagy vallásod: azt hiszem, ezt nevezzük ma totális szabadságnak, ugye? A Metro pedig épp az újra elkövetett hibákról, az elbaltázott második esélyekről szól, arról, hogy az emberiség előbb vagy utóbb, de természetéből adódóan elbukik.

O.A.R.: Hol kell meghúzni az egészséges paranoia határát?

D.G.: Van egy orosz mondás miszerint az, hogy paranoiás vagy, még nem jelenti, hogy nem üldöznek. Mikor a világot letarolták a számítógépek, majd a mobiltelefonok, mindenki tisztában volt vele, innentől kezdve bárki szinte megalázó könnyedséggel lenyomozhatóvá válik. Ha az elnök meggyilkolásáról levelezel, kémkedsz, esetleg maszturbálsz, az állam meg fog találni. Ha ez aggaszt, ne levelezz, ne kémkedj, ne maszturbálj vagy legalább ne tudósíts az egészről a Facebookon. Ezzel a paranoiával – amennyiben ez egyáltalán annak számít – szerintem nyugodtan együtt lehet élni.
Egyébként is, aki a különféle titkosszolgálatok munkájából csupán annyit érzékel, hogy néhanapján betörik egy-egy hangosabb tüntető orrát, nyavalygás helyett tegye össze a két kezét: boldog emberként halhat meg.

metro_2033_02

O.A.R.: Ki van békülve azzal, hogy legtöbben kizárólag a Metro szériával azonosítják?

D.G.: A Metro mindenképp megváltoztatta az életemet, egzisztenciális értelemben megmentett attól, hogy futószalagos író váljék belőlem, amelyre – valljuk meg őszintén – előbb utóbb minden szakmabelinek esélye van. Ugyanakkor a Metro a mai napig súly a vállamon, ha úgy tetszik, kéretlen kötelesség. Az emberek minduntalan elvárják tőlem, hogy írjam ugyanazt, ugyanúgy, mint amiért évekkel ezelőtt megszerettek. Ez egyenes út a kiégéshez.

Az igazat megvallva, soha nem értettem, hogyan kell sorozatot írni. A három könyv megjelenése közt eltelt időben pedig olyasmikkel foglalkoztam, amelyek köszönőviszonyban sincsenek nem, hogy a poszt-apokaliptikus világgal, de még a sci-fivel sem. Ki tudja? Talán épp egy erotikus thrillert írok, esetleg egy, a mai Moszkvában játszódó noirt vagy valamit a gyermekkoromból merítve, sőt mindezeket együtt lehetséges a Sztálin utolsó éjszakája című darabba csomagolom. Őrülten hangzik, de nagyon is valóságos műhelymunka. Muszáj megmutatnom az embereknek, ha több nem is, de színesebb vagyok annál, hogy egyetlen széria mögött töltsem az egész életemet.

O.A.R.: Milyen szinten determinálják a moszkvai gyökerek?

D.G.: A szüleim generációja rendre nagyon fiatalon alapított családot, így nem mindig tudtak foglalkozni a gyerekekkel. Kiskoromban szinte minden hétvégét, iskolai szünetet a nagyszüleimnél töltöttem, akik Moszkvától távol, egy alig néhány száz fős faluban éltek. Akkor úgy találtam, ez a boldogságom netovábbja, annak ellenére, hogy a családom többi része merőben szembe ment a vidéki élet egyszerű ideájával. Az apám családja szinte kizárólagosan professzorokból áll, akik Moszkva belvárosának valószerűtlenül hatalmas belmagasságú ódon lakásaiban élnek, könyvtárszobával és műkincsgyűjteménnyel és megkérdőjelezhetetlen modorral rendelkeznek. A nagyapám a Time magazin művészeti vezetőjeként állandóan utazott és rendre a legelképesztőbb történetekkel tért haza. Talán miatta lettem bolondja a világban való barangolásnak és egészen bizonyosan miatta kezdtem el nyelveket tanulni. Ugyanakkor belém ivódott az orosz vidék, a földből kinövő és oda visszasimuló emberek képe is: nyugati kozmopolitaként tekintek magamra s mégis, ha valaki elolvassa egy írásomat, egyből rávágja, ez nagyon orosz.

maxresdefault (2)

O.A.R.: Mennyiben került Európa az elmúlt hetek merényletei által közelebb az ön által lefestett jövőképhez?

D.G.: Hatalmas szerencsém, hogy a világ legkegyetlenebb diktátorai segítenek reklámozni a könyvemet. Igazán hálás lehetek Kim Dzsong Unnak és az ISIS-es srácoknak, hogy minden erejükkel azon vannak, hogy a tönk szélére juttassák ezt a világot. Elvégre a történeteim most miattuk tűnnek olyan valóságosnak, mint még soha.

O.A.R.: Hogyan értelmezne egy újabb globális konfliktust?

D.G.: Oroszországnak nincs szüksége világháborúra ahhoz, hogy traumákat és ihletet biztosítson a saját művészeinek. Az országot hatalmas belső ellentétek feszítik. Amint a Nyugat akár csak hallgatólagosan jóváhagyja, hogy az orosz emberek felfalják egymást, nincs kétségem afelől, hogy ez meg is fog történni.

Az orosz kormányzat számára kulcsfontosságú, hogy függetlennek érezhesse magát a Nyugattól, ha máshogy nem is, legalább ideák terén. Az európai jogok egyébként sem érvényesek odakint: ha az állam nem ma, nem holnap, de csak tíz év múlva egy szép napon kihirdeti, hogy minden lámpavasra fel kell húzni egy embert, a döntés legitim.

O.A.R.: Érdemes túlélni az apokalipszist?

D.G.: Olyanok vagyunk, mint a patkányok. Nincs olyan sanyarú körülmény, mely mellett ne lennénk képesek életben maradni még, ha ennek érdekében alapvető értékeket is kell feladnunk. Nem szabad bedőlnünk ennek a békés atmoszférának, a sarki kávézónak, a zsebtolvajoknak, a földszinti néninek: mind a szociális rendszerünk luxusa. A mi generációnk elképesztően szerencsés, hogy olyan világban élhet, ahol nem kell ölni azért, hogy az ember egy darab kenyérhez jusson. Gondoljunk bele, Európában mindössze hetven éve és még ki tudja meddig élünk viszonylagos békében. Szerencsések vagyunk: élvezzük ki, amíg lehet.

O.A.R.: Éveken át többek közt a Russia Today és a Playboy hasábjain jelentek meg cikkei. Újságíróként vagy íróként tekint szívesebben önmagára?

D.G.: Néhány évvel ezelőttig egyértelmű lett volna a válasz: csodás riporter-életet éltem, eljuthattam a világ legérdekesebb helyeire Csernobiltól kezdve Szaúd -Arábián át az Északi-sarkig, ám 2007 óta – néhány, orosz magazinoknak készülő véleménycikket leszámítva – nem publikálok. A Russia Todaytől épp azelőtt jöttem el, mielőtt a lapot befalta volna a propaganda gépezet. Most mások történetei helyett a sajátjaimat írom.

Itt vannak az első Music Hungary díjátadó győztesei
dec. 2., 11:52
Krém | 2022.12.01. (Podcast)
dec. 1., 22:09