Úton, valahol Amerikában – Desert Sessions

New Yorkból lementünk New Jerseybe, ahol egy nagybácsi nevére vettünk egy Dodge kisbuszt, és nekivágtunk az Útnak. Nyolc óra múlva robbantunk le először a Niagara vízesés előtt, ahol nem sokkal később, az éjszaka kellős közepén, egy McDonald’s parkolójában, alsógatyában, bugyiban, melltartóban álltunk feltartott kézzel. Nyolc rendőrautó vett minket körül. Nagy nehezen tisztázódott, hogy nem vagyunk terroristák.

Chicagóban, egy magyar apától, svéd anyától származó lány ír származású barátjával ültünk egy bárban. Volt ott egy fiatal srác is, oldalán, kutya helyett egy farkassal. A lány barátja, amikor meghallotta, hogy mire vállalkoztunk, miközben részegen támasztotta a bárpultot, és zokogva ír népdalokat énekelt, meghívott minket a családjához egy barbecue-ra. Másnap egy harminc fős ír család ült körülöttünk, kérdezgettek, kínálgattak, és magyarázták, hogy mire vigyázzunk az úton. A vége itt is sírás lett, mert ha az írek berúgnak, sírnak.

Rushmore-ban, ahol négy elnök van bevésve egy sziklába, egy öreg cheyenne indiánnal fotózkodtunk, aki mondta, hogy tud egy szót magyarul: pogácsa. Kérte, hogy süssünk neki pogácsát, de mondtuk, hogy nem tudunk, mert egy kisbuszban lakunk.

Valahol a Sziklás-hegységben egy Harley találkozóba botlottunk. „Van köztünk agysebész, ügyvéd, autószerelő, de ez itt most mind nem számít. Ez a hét csak arról szól, hogy felülünk a motorra, és egyek vagyunk” – mondták. Aztán feltűnt két bőrszerkós 80 éves bácsi, felültek a motorra, és ráhúzták a gázt.

Utah államban, Badlandsben, éjjel az univerzum összes csillaga a kisbusz fölé gyűlt, majd a tetőablakon megjelent egy csörgőkígyó.

A 66-os úton, a sivatag kellős közepén olyan naplementét láttunk, amit azóta sem hiszünk el. A bal oldalon esett le az izzó, narancssárga napkorong, a jobb oldalon koromsötét volt. Mintha az út kettévágta volna az eget.

A Yellowstone Nemzeti Parkban találkoztunk egy medvével, ami annyira még nem is volt félelmetes, mint az a kamionos, aki elől Salt Lake Citynél egy autópálya melletti parkolóban az utolsó pillanatban menekültek meg a csajok. Mint azt egy másik kamionostól megtudtuk, előszeretettel rabolt el nőket.

Santa Cruzra három napot terveztünk. Egy hónapig maradtunk. A tengerpart három részre volt osztva. Voltak a szörfösök, a kutyások és a hippik. Épp akkor halt meg egy szörfös világbajnok, és az egész város erről beszélt. Esténként, naplementekor a hippik összegyűltek a parton, tüzet raktak, doboltak és táncoltak, amíg annyira be nem szívtak, hogy el nem dőltek. Mi is dőltünk velük. Egy este olyan bűnbarlangba kerültünk, hogy már csak a félelemtől is hallucináltunk.

Aztán egy ismerősünk, aki babysitter volt, meghívott minket a házba, ahol dolgozott. „Elmentek a háziak. Maradjatok nyugodtan.” Másfél hónapja akkor láttunk először teli hűtőt. Mindent felzabáltunk, medencében fürödtünk, és egy hétig éltük az felső-középosztálybeli Amerikai álmot.

Egy-egy napra bekéredzkedtünk egy ingyenes hostelbe. Egy hippiközpont volt. Innen indultak útnak a hippik Hawaiira kitelelni, és ide érkeztek meg az úton lévők. Reggel a pék hozta a kenyeret – ingyen –, a zöldséges a zöldségeket – ingyen –, önkéntesek muffint sütöttek – ingyen. Reggelre több láda kaja várta az éhező utazókat az ajtóban. Gyakorlatilag a santa cruz-i közösség tartotta fent a hostelt.

Santa Cruz után már fogytán volt a pénzünk. A fiúk elmentek dolgozni egy ranchre, egy cowboy kalapos mexikói csávóhoz, aki dohányt rágott és köpködött. Reggel ötkor jelentek meg a „munkahelyükön”, és délben már fel is mondtak. Erős volt a kiképzés. Estig kellett volna lószart lapátolni. De mivel nem töltötték le a munkanapot, fizetést nem kaptak.

Útban lefelé, a kaliforniai Sequoia Nemzeti Parkban mamutfenyők között közlekedtünk, de nemcsak köztük, rajtuk át is: egy-egy fenyő törzsét az úton úgy vájták ki, hogy akár egy kisbusz is átférjen alattuk.

Arizonában negyedszer döglött be a légkondi. A hőmérő az autóban 60, azaz hatvan fokot mutatott. Kint 48 volt. Sörrel a kezünkben, fürdőruhában ültünk a kocsiban, és folyt rólunk a víz. Akkor már három napja nem fürödtünk. Éjjel egyikünk arról álmodott, hogy zuhanyozik. Aztán megfürödtünk a Hoover-gátnál az erőmű hűtőtavában, ami viszont annyira hideg volt, hogy alig tudtunk belemenni.

Arizona-Új-Mexikó-Colorado határán egy este félálomban lekanyarodtunk az útról, és belecsöppentünk egy indiántalálkozóba, amit csak két évente egyszer rendeznek meg. Kanadából, az Államokból és Mexikóból érkeznek törzsek, hogy bemutassák egymásnak kultúrájukat és törzsi szokásaikat. Annyira „bennfentes” volt az összejövetel, hogy bizonyos helyekről kitessékeltek minket, mondván: ott fehér embernek nincs keresnivalója. Viszont, amikor megtudták, hogy utazók vagyunk, beengedtek néhány olyan helyszínre, ahová más „halandókat” nem. Egy spontán, autentikus indiántalálkozó. Életünk élménye volt.

Innen Floridán át Kubába mentünk volna, de elfogyott a pénzünk. Hazafelé még megálltunk a Missouri állambeli Springfieldben, ahol a helyi egyetemre lógtunk be kajálni. Akkor már nagyon éhesek voltunk. És hiába álltunk meg minden benzinkútnál jégért, hogy hűtsük a kaját, a végén már annyi romlott párizsit ettünk, hogy ketten is vegetáriusok lettünk. Még betértünk egy hétre Washingtonba, aztán New Yorkban eladtuk a kisbuszt, felszálltunk a gépre, és onnan már nem mi vezettünk.

Fotó: Szűcs Barbara

Utazni, fotózni, írni és nyerni jó.

Írd meg nekünk röviden egy külföldi élményedet, sztoridat, kalandodat e-mailben vagy kommentben. December 15-én elbíráljuk az írásokat, és ha a tiéd a legjobb, választhatsz magadnak Szűcs Barbara Desert Sessions című fotói közül egyet, amit ősi technológiával, kézi fotólaborban lenagyíttatunk neked.