Végletek között – Lamb az Akváriumban
Az angol duót szép ház fogadta az Akvárium Klubban. Azt kaptuk, amit vártunk, sőt volt, amikor sokkal többet.
Bár érdekelt volna, mert a neten fellelhető hanganyagok alapján kifejezetten szimpatikus számomra a Dorothy’s Legs, mégis lekéstem nyúlfarknyi (félóra jutott nekik) koncertjüket. Ellenben a mïus-ra odaértem időben, és már nem először: az élmény most is felemás volt.
Lamb | Fotó: Zsiga Pál / Akvárium Klub
Elöljáróban annyit róluk, hogy alapvetően ők is bírják a szimpátiámat, jól szól a cucc, zeneileg megvannak, mégis erős hiányérzetem van minden egyes alkalommal, amikor beléjük botlom – bár alkalomról-alkalomra egyre kevesebb a hiány. Ennek fő oka a karaktertelenség. Remekül hozzák ugyan ennek az elektropopos, deep house-os, downtempo-s zenei világnak a kötelező köreit, jó tanuló módjára mondják fel a leckét, de ennél többet, egyelőre legalábbis, nem tesznek hozzá, így ki sem emelkednek a népes mezőnyből, ezért hamar unalmassá válik a produkció. Amin az egyébként jó hangú énekesnő erőtlensége (nincs benne dög, vagy nem engedte még ki, na) és számok közötti, a cukiságot abszolút módon kimaxoló megszólalásai sem segítenek, melyek hol a még hamvas Fásy Zsüliett színpadi esetlenségét, hol pedig Oravecz Nórát juttatták az eszembe. Van példa, mutatom:
Énekesnő: Jól érzitek magatokat?
Közönség (már-már egy emberként): Igeeeeeen! Yeeeee!
Énekesnő (az utolsó betűt elnyújtva): De jóóóó!
A Lamb a kiírt kezdési időponthoz képest félórát csúszva jön ki a színpadra, és azonnal felcsavarják a hangulatszabályzót a maximumra. amikor az új album két legerősebb számával nyitnak. Az In Binary, majd az azt követő We Fall in Love is dinamikusabban-erőteljesebben szólal meg, mint a lemezen, de hát egy koncerten a tánc nagy úr. Így ment ez a továbbiakban is. A Lamb akváriumos bulijának gerincét az új album táncosabbra vett dalai adják (be is bizonyosodott, hogy a Backspace Unwind van olyan jó, mint a klasszikus Fear of Fours és What Sound), ritka a belassulós pillanat, és nem is tart sokáig. A régi dalok közül van, amit egy az egyben lemezszerűen tolnak el, mint a Gabriel, de az egy szent szám, tilos bármit is változtatni rajta, különben még fellázad a közönség. A B Lines viszont, a régi alapot megtartva sorvezetőnek, újat kapott, csattogóbb, frissebb lett tőle a szám, na és sokkal húzósabb, pedig az eredeti sem volt az a visszafogott oroszlán.
Lamb | Fotó: Zsiga Pál / Akvárium Klub
A koncert után volt pár fanyalgó hang, akik mind ugyanazt a kritikát fogalmazták meg a Lambbel szemben. Hogy Andy Barlow meg Lou Rhodes két egészen más planéta, és hogy ez mennyire zavaró – koncerten legalábbis. Rhodes, mintha csak egy urban fantasy a-világi királynője lenne, finom rezdülés, mélyen érzéki és érzelmekkel teli hölgy. Barlow ehhez képest sokkal egyszerűbb léleknek tűnik, és végig úgy viselkedett, mintha egy Scooter-koncerten lenne agyonszpídezett-kokózott hangulatfelelős, aki gyakran érzett késztetést arra, hogy csípőt riszálva kirongyoljon a színpad elejére és ott integessen meg üvöltsön felszabadultan. Sőt, egyszer még fotót is lőtt a lelkes közönségről, hogy azt majd kitolja Facebookra. Annyi gesztust Rhodes is tett felénk, hogy elmesélte, milyen jót sétált Budapesten, és amikor meglátta a város panorámáját, akkor az eszébe jutott, milyen szerencsések vagyunk mi, hogy itt élhetünk. Majdnem felrohantam a színpadra, hogy megöleljem.
miüs| Fotó: Zsiga Pál / Akvárium Klub
A ráadással együtt kétórás fellépés végén még egy kis parasztvakítást is kaptunk, jutalom a koncert végén, ami, köpjetek le, jól is esett: Barlow a dobszerkó mögé ült be (addig a kopasz road kezelte a gépeket), majd Rhodes akasztott egy gitárt a nyakába és torzított kegyetlenül.
Dorothy’s Legs | Fotó: Zsiga Pál / Akvárium Klub
Na de, a dilemmára visszatérve. A Lamb zenéje mindig is ettől a kettősségtől, ettől a két szélsőségtől, a látszólag egymástól távol eső világok összegyúrása miatt volt vonzó. Rhodes a finomságot hozza, az érzelmi mélyfúrást, a fájdalmat, a szembenézést, a kíméletlen őszinteséget, a szépséget és a lelki oldalt. Barlow pedig a nyers, tolakodó, zavart és kemény-szaggatott zenei világot, amiben ugyan keresni kell a finomságot, ám mégis remekül játszik Rhodes sosem előtérbe tolakodó, mégis végig erőteljes érzelmei alá. A kettő együtt pedig unikális, megunhatatlan, saját minőséget teremt. És hogy ehhez képest Barlow kicsit túlmozgásos és feltűnően lelkes egy koncerten – nos, én azt pont leszarom. Mert az élmény, a napokig az emberrel maradó, ettől függetlenül vagy ezzel együtt is, megvolt.
