Wágner Gábor: Bowie
Vannak azok a történések, melyek után az ember csak annyit mond: ez a világ mostantól nem olyan lesz, mint azelőtt volt. Azt hittem, ilyet soha nem fogok mondani. Egészen ma reggelig, amikor megláttam a hírt: “David Bowie has died at 69.” Először azt hittem hoax, egy meglehetősen rossz ízű tréfa. Közben pedig tudtam, éreztem legbelül, hogy ez nem az. Hanem ez a valóság.
Nem akarom itt most őt megfejteni, kivesézni, jelentőséget emlegetni, méltatni munkásságát, nem is menne. Nehezen találom a szavakat, nehezen találtam egész nap. Mindössze elbúcsúzni szeretnék tőle.
A zenével nőttem fel és abban élek nap mint nap. Számomra az a legfontosabb dolog, mindennél előbbre való. Éppen ezért rengeteg zenészt és zenekart szeretek, sőt csodálok. De rajongani sose rajongtam senkiért – egyetlen embert leszámítva. Mindenkinek megvan a maga különbejáratú hőse, az enyém pedig ő volt. Van. Ezért szeretnék elbúcsúzni tőle.
Amióta szeretem, azóta nem telik el úgy hét, hogy ne hallgatnék meg tőle valamit, és minden évben tartok Bowie napot is, a születésnapján, amikor csak őt hallgatom, csak vele foglalkozom. Idén is megtettem, pláne, hogy most még ajándékot is kaptam tőle, egy új nagylemezt, ráadásul nem is akármilyet, hanem az egyik legjobbat. Úgyhogy idén különösen boldog voltam.
Mostantól nem lesz több lemez és nem lesz több koncert sem, mert örökre vége van a dalnak. És közben pedig nincs. Sosem lesz vége.
Visszakanyarodok ahhoz a reggeli mondathoz. Még most is kiráz a hideg (sőt, most ráz ki igazán), ahogy a Blackstar klipjére gondolok, arra, amikor az első közreadott részletet láttam belőle, és azt gondoltam, mennyire meg van öregedve az én hősöm. Csak nem beteg, gondoltam, de nem, beteg biztosan nem lehet, védtem meg gyorsan. Bár volt ugyan valami gond a szívével pár éve, de úgy gondoltam rá mindig, mint aki sosem fog meghalni. Hogy sosem jön el az a pillanat, amitől kezdve ő már nem lesz. Ő mindig itt lesz. Ám ma reggel jött az a mondat, jött az élet, és mindezt kegyetlenül megcáfolta.
Olyan mintha egy nagyon közeli családtagomat vagy a legjobb barátomat veszítettem volna el. De persze az is volt, a legjobb barátaim egyike, ezt tudom. Egész nap rengeteg érzés kavargott bennem. Meg persze még most is. Időnként egyik-másik a többi fölé kerekedik. Az elkeseredett düh az egyik pillanatban, majd a mély hála a másikban. Olyan feszültség, hogy legszívesebben puszta kézzel vernék szét egy betonfalat, mert nem igazság az, hogy mindig a jókkal történik ilyen. Kibaszott nagy fájdalom jár át keresztül-kasul, majd olyan mélységes bánat, amitől csak sírni lehet. És ami majd idővel elmúlik. Akkor marad helyette a tisztelet, és persze, mindenek felett a határtalan szeretet, ami a halálával vált igazán erőssé bennem. Vagy nem. De lehet, hogy csak most ismerem be magam előtt, mennyire is szeretem. Meg azt is, hogy többé már nem láthatom. Élőben semmiképp.
Azért csak el kell árulnom, hogy mit szerettem benne. A zenéjét feltétlenül. A stílusát. A mozdulatait. Ahogy beszélt. Ahogy nézett a felemás szemével. Az eleganciáját. A bátorságát. A kíváncsiságát. A nyitottságát. Az állandó megújulását. A kreativitását. Az alkotói attitűdjét, amihez fogható nincs. Minden pillanatnyi fájdalom ellenére – olyan fura is leírni ezt – de azt is szerettem benne, ahogy eltávozott. Az is maga volt a művészet.
Döbbenetes felismerni, hogy ami tegnap még egy újabb szerepnek tűnt (a Lazarus klipje), az ma már a végső konklúzió. Hogy ami egy szerelmes szülinapi üzenetnek tűnt (múlt pénteken Iman, a felesége a Twitteren üzent neki, mennyire szereti), az nem cukiság, hanem megható búcsú. Elképesztő tartásról árulkodik, hogy nem verte nagydobra a betegségét, hanem a Nagy Mű, egész élete szolgálatába állította azt is, így formálva kerekké mindazt, amit most örökül hagyott. Se elvenni, se hozzátenni, ahogy mondani szokás.
Amikor először találkoztam vele, különösebb hatást nem gyakorolt rám, de az pont a filmezés miatt félvállról vett korszaka volt: a Let’s Dance, a Tonight meg a Never Let Me Down időszaka. Gyerek voltam még, és nemcsak az életkoromat tekintve, de fejben is. Nem álltam még rá készen, és rá készen kellett állni, hogy aztán a legjobb barátom legyen. Ez pedig akkor következett el, amikor 19 lettem. Korábban a valóságban legjobb barátom, János már megpróbált megtéríteni, de mondom, nem álltam még rá készen. Aztán 19 évesen összebarátkoztam Tomori Pistivel, akinek az első dolga volt a kezembe nyomni két db 90 perces kazettát. Az egyiken Frank Zappa volt. A másikon pedig Bowie-tól két nagylemez: a Ziggy meg talán a Station to Station. Minden ezzel a kazettával kezdődött el. És bár Bowie teste halott (vagy csak visszament a bolygójára), de ami számított, az itt maradt. A történetünk, a barátságunk folytatódik. És majd akkor fog véget érni, amikor egyszer utána megyek.
Viszlát David Bowie, mindent nagyon köszönök. Az Isten és a jó szerencse legyen veled, velem pedig te, amíg világ a világ, én pedig benne.
