Húsz évvel később: Snapcase – Designs For Automotion
Új rovatunkban 2000-ben, vagyis ma már 20 éve készült lemezeket veszünk elő, és hallgatjuk újra, vagy éppen fedezünk fel azok közül, amik esetleg anno kimaradtak. Elsőként a Primal Scream XTRMNTR című lemezét vizsgáltuk meg, ez alkalommal pedig az obskúrusabb Snapcase harmadik, Designs For Automotion című albumát tárgyaljuk.
2004-et írhattunk, amikor belépett az életembe a punk meg a hardcore, épp egy légüres térben lebegtem az általános iskola és a gimnázium között. Megvan a pillanat, amikor rátaláltam a Black Flag Black Coffee című dalára. Iszonyú fantomütést éreztem a gyomorszájam táján, letaglózva, a kócos fejemet tanácstalanul vakarva ültem a számítógép előtt a kinyúlt, megfakult és már akkor is ciki Tankcsapda-pólómban, és azonnal tudtam, hogy kincset találtam. Azonnal bele is ástam magam a szubkultúrába, jött az összes kötelező, amit csak le tudtam lopni a világhálóról, Sick of It All, Agnostic Front, Biohazard, és így tovább, alig győzte pörgetni a discmanem az otthon tonnaszám gyártott, katasztrofális minőségű mp3-akkal teletömött CD-ket, kis túlzással a gatyám ráment a benzinkúton vásárolt, tízdarabos üres CD-hengerekre. És bár azóta összehallgatok a Kék Duna Keringőtől és a kásás technótól kezdve, rottyra betépett hip-hopon át a mákteában pácolt kozmikus jazzig mindent, a hardcore punkról azóta is képtelen vagyok leszokni, azért ver a szívem igazán.
Valamelyik ilyen kopott korongon bújt meg a Snapcase második, Progress Through Unlearning című 1997-es albuma, amit sose hallgattam akkoriban teljesen végig, mert amikor elértem a Priceless című dalig, minden esetben öntudatlanul megnyomtam a repeat gombot, és az elképesztő szerzemény bűvkörében maradtam jó hosszan.
A zenekar eredetileg Solid State néven alakult 1989-ben a NY-i Buffalóban, rengeteg tagcserét követően végül 1991-ben állapodtak meg az együttes nevében, első lemezük, az 1993-as Lookinglasself tulajdonképpen azonnal kultikussá vált a straight edge HC-szcénán belül, még ha nem is sikerült akkora márkanévvé válniuk azóta sem, mint mondjuk a már említett Biohazardnak. A forradalmi második album viszont már jelezte, a harmadik pedig végképp világossá tette, hogy a Snapcase egy folyamatosan fejlődő zenekar. A sound egyre erőteljesebbé, fémesebbé vált, egyre kevésbé lehetett odailleszteni őket a klasszikus, oldschool HC-bandák mellé, inkább az olyan „alternatívok” rokonává vált, mint a Quicksand, a Fugazi vagy akár a Helmet, mindezt anélkül, hogy az őket belülről szétfeszítő, lankadatlan dühöt és karcosságot beáldozták volna.
A Designs For Automotiont 1999 nyarán vették fel, és majdnem napra pontosan húsz évvel ezelőtt, 2000. január 25-én jelent meg. Hosszú évek után érződik az albumon, hogy nem járt el felette nyomtalanul az idő. Iszonyatosan feszes a dob, a gitárok a mai napig önfeledten nyúzzák le a bőröd, de a basszus keverése mai füllel már sajnos kissé lájtos. Ugyanakkor ez minden panaszom. Félelmetesen homogén, nagyon kompakt dalcsomag, majdnem percre pontosan fél órás, tulajdonképpen tökéletes lemez, a lemezt indító Target, cincogi basszus ide vagy oda, úgy ránt be egy szempillantás alatt, mint a Halálcsillag vonósugara, aztán onnantól nincs megállás, csak jönnek egymás után a faszábbnál is faszább himnuszok. De ami még ennél is fontosabb, az album szövegvilága is túlmutat a tipikus HC-sémákon, és a szociálisan érzékeny, szlogen-szerű üzenetek közé füveskönyvbe illő, magvas és absztrakt gondolatok keveredtek. Koszos New York-i toronyházak közt éktelenkedő, rongyos, urbánus spiritualitás, mocskos kukák fedele alól kitüremkedő, megkérdőjelezhetetlen intelligencia, duplafenekű szatíra, a lényeget szerintem a legjobban talán a lemez egyik csúcspontját jelentő Typecast Modulator következő négy sora foglalja össze: „Don’t sell us the perfect image, we’ll struggle to find ourselves, we want the unpopular challenge, we want, we want to test our intellect”.
A Snapcase végül még két albumot készített, az utolsón három meglepő feldolgozás (Helmet, Devo, Jane’s Addiction) is helyet kapott, mutatva, hogy milyen sokszínű bandát vesztettünk is el 2005-ös feloszlásukkal.
A Designs For Automotion az ezredforduló egyik, kissé méltatlanul keresztülugrott gyöngyszeme, és hiába érezhető, hogy az idő már finoman megcsócsálta, valamennyire még jót is tett neki ez az érés.
Csúcspontok: Target, Typecast Modulator, Energy Dome, Box Seat
