Megfejtés No.4.: amit a lángoló szalagokról feltétlenül tudni érdemes
Ha csak egyetlen hasznos, a mindennapokra érvényes tanácsot kaptunk az HBO-n futó Bakelit negyedik epizódjától, akkor az nem lehet más mint, hogy soha, semmilyen körülmények közt ne gyújtsunk meg mágnesszalagot. Ám hogyan is született meg a világ legpusztítóbb hanghordozója? Most kiderül.
Egy mezei szemetesből indulva egész irodát kisöprő, parádés lángnyelvekbe torkollott egy kegyvesztett hangszalag megsemmisítése a Bakelit negyedik epizódjában. A jelent kapcsán az ember gondolatai óhatatlan az ágy alatt évtizedes álmot alvó kazetták, tekercsek tömkelegére terelődnek, baljós képet festve azok szikraesővel körített haláltusájáról. A hangot, képet mágneses lenyomatként tárolni képes szalagok története ugyan egy amerikai mérnök, Oberlin Smith 1888-as tanulmányával kezdődik, materializálódniuk csupán a húszas évek Németországában sikerült, ahol elsőként egy Fritz Pfleumer nevű úriember kreált visszahallgatható felvételt a segítségükkel.
A mágnesszalag egyik oldalát úgynevezett hordozófólia borítja, mely vas-oxid tartalma lehetővé teszi, hogy befogadja a mágneses lenyomatként megjelenő adatokat. Érdekesség, hogy egy hagyományos módon, tekercselve tárolt mágnesszalag megsínyli a túlontúl hosszú, statikus tárolást: a hordozófólián lévő lenyomatok összepréselve könnyen más rétegekre kerülhetnek, melynek eredménye a sokáig lejátszás nélkül tárolt, nem tornáztatott, idős felvételek jellegzetes háttérzaja. A negyvenes évektől kezdve a nemzetközi zeneipar üzemanyagának számító szalagok alapja klasszikus filmnyersanyag, acetát-cellulóz, illetve nitrát melynek egyik fő tulajdonsága, hogy rendkívül gyúlékony.
A filmtekercsekhez hasonlóan az audio-szalagok is képesek akár nyílt láng használata nélkül, pusztán az általános hőmérséklet emelkedés hatására tűzbe borulni és kimagasló égési hőfokon, pillanatok leforgása alatt elszenesedni.
