A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Megjelent Nikki Sixx önéletrajza: Az első 21

2023. július 14., 14:12

A négyszeres bestsellerszerző rock ’n’ roll ikon saját szavaival meséli el, hogyan lett a fékezhetetlen vidéki srácból, Frank Ferannából Nikki Sixx, a Mötley Crüe alapítója.

Franklin Carlton Feranna 1958. december 11-én született. Apja korán elhagyta a családot, így részben a korát messze megelőző elveket valló, de saját démonaival is folyamatosan küzdő anyja nevelte fel. A fiatal Frankie végül nagyszüleinél kötött ki, farmról farmra, államból államba költözve. Tipikus amerikai srác volt – vadászott, horgászott, lányokat hajkurászott és focizott –, de mindig is többet akart, és ez a több a zene volt. Végül felszállt egy buszra, és elindult szerencsét próbálni Hollywoodba.

Los Angelesben egy ideig a nagynénjével és a nagybátyjával – a Capitol Records elnökével – élt, de így sem vezetett könnyű út a csúcsra. Hamarosan saját lábára állt, és bármit elvállalt a megélhetésért: futószalag mellett gyártott áramköri lapokat, volt ital- és lemezbolti eladó, árult használt villanykörtéket – mindent megtett a túlélésért. Esténként viszont csak a zenére fókuszált, beszállt egy másik hard-rock-veterán, Blackie Lawless Sister nevű zenekarába, majd saját együttest alapított: a Mötley Crüe elődjének számító Londont. Miután nemet mondott Randy Rhoadsnak, és nem csatlakozott a zenekarához, Frank megváltoztatta a nevét: először Nikki Londonra, majd Nikki Nine-ra, végül Nikki Sixxre. Mindig is egy cél lebegett előtte: a zenekar, amely a punkot, a glamet és a hard rockot a legnagyobb, legszínpadiasabb és legellenállhatatlanabb köntösben tárja a világ elé. A könyv mély, igaz történet arról, miként találjuk meg identitásunkat – azaz, hogyan lesz Frank Ferannából Nikki Sixx.

Nikki Sixx nemzetközi rockikon, a Mötley Crüe és a Sixx:A.M. alapítója, négyszeres New York Times bestsellerszerző (a The First 21 – Az első 21, a The Heroin Diaries – A heroin naplók, a This Is Gonna Hurt és a Mötley Crüe – The Dirt könyvekkel), filantróp, fotós és a szenvedélybetegségekből való felépülés szószólója.

Részlet a könyvből:

 The Spotlight

  1. fejezet

A próbahelyünk egy Spotlight nevű melegbár felett volt, a Selma és a Cahuenga sarkán, néhány saroknyira a Hollywood Walk of Fame-től. Egy lyuk volt, mintha egy mikrobusz hátuljában próbáltunk volna, de amíg én a Londonban játszottam, nem mozdultunk innen. A szomszédban egy Mau Maus nevű zenekar próbált. Heti hat este hat órától hat órán át játszottunk egyfolytában. Aztán kiugrottunk a folyosóra, beköszöntünk a Mau Mausnak, ittunk, dumáltunk. A Mau Maus tagjai mindig fekete bőrcuccokat hordtak. Mindegyikük szupervékony volt, olyan sapkát viseltek, mint az SS-tisztek, és volt valami gyanús, de nyilvánvaló drogügyük, amit csak félig-meddig titkoltak előlünk. Meggyőződésem volt, hogy tök más szinten vannak, mint mi. Meghallgatták, ahogy játszunk, ahogy mi is őket, és néhányszor lenéztünk a koncertjükre is egy underground klubba. Ők másfajta szeletet hasítottak ki maguknak a zenei szcénából, de úgy voltam vele, hogy ha valakitől érdemes nyúlni, vagy aki inspirálhat, arra odafigyeltem. A meleg dolog is új volt számomra. Ha volt is meleg szcéna Idahóban, remekül elrejtették a közönséges emberek elől. De a Spotlight ajtajai egy forgalmas sarokra nyíltak, és a tömeg állandóan kint lebzselt a báron kívül. Nagyon menő volt az egész, Bowie-ra és a New York Dollsra emlékeztetett minket. Minden, ami vétkes élvezetnek tűnt, bejött nekünk. De a bárba nem azért nem mentünk be, mert kiskorúak (ez senkit sem érdekelt), vagy mert heterók voltunk (ez sem), hanem mert nem volt pénzünk. Inkább vettünk egy üveg Bacardit, egy-egy doboz üdítőt, és rumkólát ittunk, amíg ki nem ürült az üveg. Ez volt a rituálénk: hat óra gyakorlás, aztán buli. Annyira az agyam és a beidegződésem részévé vált, hogy amikor először varrattam, a Bacardi denevéremblémáját kértem. A tetoválóművészt Robert Benedettinek hívták, és ő volt az első ismerősöm, aki piercinget hordott a mellbimbójában és akinek tetoválás volt a kezén. Manapság már annyi tetoválásom van, hogy sokáig kellene keresnem, hogy megtaláljam a denevért, amit Robert varrt rám. (Valamiféle rég elfeledett indíttatásból egy holdat is tetovált a Bacardi-denevér fölé.) Elképesztően menőnek tartottam.

Volt egy hirdetés a Recyclerben: olcsó szoba kiadó egy régi art deco épületben. Hetven dolcsi. Éppen csak megengedhettem magamnak, de rávettem Dane-t, aki ekkoriban a kocsijában lakott, hogy költözzön be hozzám, és fizessük a rezsit közösen. A lakás egy fotósé volt, aki csak fekete-fehér filmre fotózott. Övé volt a hálószoba, mi meg Dane-nel felváltva aludtunk a nappali kanapéján. A ház tele volt öregemberekkel, akik úgy néztek ki, mintha az első világháború óta ott laktak volna. Állandóan elestek, tán haldokoltak is – a mentők szinte óránként jöttek. Vagy beszorultak a liftbe, ami mindig egy kicsivel a küszöb alatt vagy fölött állt meg, így nem nyílt ki az ajtó. De a bérleti díj alacsony volt, Craig, a fotós pedig tehetséges és laza. A képek, amiket készített, mind szupermenők voltak. Éppen akkoriban olvastam Ian Hunter Egy rock ’n’ roll sztár naplója című könyvét, ami a Heroinnaplók című könyvem ihletője lett. Hunter könyvében van egy jelenet, amit lenyűgözőnek találtam. Arról beszél, hogy az egész zenekar brit, nem sokat szoktak napozni, de most egy Tropicana medencéje mellett süttetik magukat valami napos helyen. Ír a gitáros térdig érő csizmájáról és a dobos farmerjáról, amit csillagok ékesítenek.

A lakásunkból remek kilátás nyílt a szomszédos házak fölött. A háztömb sarkán állt egy épület medencével. Mondtam Dane-nek, ha rávehetnénk Craiget, hogy fotózzon le minket a medence körül, akkor pont úgy nézne ki, mint az a jelenet. Egy nap teljes harci díszbe vágtuk magunkat. Akkoriban öten voltunk a zenekarban, és mind átmentünk a medencéhez, amihez át kellett ugranunk pár kerítést. Éppen a medence körül rendezkedtünk be a fotózáshoz, amikor megláttunk egy fickót, aki baseballütőt lóbálva rohant felénk.

Kirohantunk az előcsarnokon keresztül, miközben ez az őrült az ütővel a kezében üldözött minket. Ahogy elértük az utcaajtót, a faszi hatalmasat lendített az ütővel, de nem minket talált el, hanem egy üvegcsillárt. A csillár rommá tört, mindenfelé záporozott az üveg, a fickó meg újra lendített. Totál kattant volt, látszott a szemén, hogy nem normális. Simán kinyírhatott volna minket azzal a szarral, de annyira betojtunk, hogy eszünkbe sem jutott rávetni magunkat. Miért nem támadtuk meg mind az öten? Egyedül volt. De elszánt. Mi is azok voltunk, de neki baseballütője volt, nekünk pedig csak egy zenekarunk.

Dane medencéket tisztított Beverly Hillsben meg Bel Airben, hatalmas, puccos házaknál. Ha épp nem volt más dolgom, elmentem vele. Dane egyik kuncsaftja James Caan volt. Baromi nagy házban lakott, amit, ha minden igaz, a Beach Boys-os Carl Wilsontól vett. Dane megörökölte James Caant, akinek fingja sem volt, hogy kik vagyunk és mit keresünk a kertjében, így amikor meglátott minket, üvöltve rohant ki a házból egy lasszónak feltekert kötéllel – filmsztár volt, és ezek szerint nincs filmsztár lasszó nélkül, vagy mittudomén. Totális déjà vu volt, mintha megismétlődött volna a baseballütős-csillároskattant fickós délután. James Caan biztos nagyot nézett, amikor meglátott minket, a medencetisztító duót, akik kurvára nem úgy öltözködtek, ahogy a többi szakmabeli, semmi rövidgatya meg hawaii-mintás ing. Nekem ekkorra már csak egy öltözet ruhám volt, amiben felléptem, meg éltem is – nem volt pénzem másra –, és Dane is a fellépőruhájában parádézott. Caan egy ideig még üvöltözött, meg lóbálta a lasszót, aztán lehiggadt. A vicces az volt, hogy Dane ezek után még jó ideig takarította a medencéjét, de Caan állandóan átverte a lóvéval. Dane nem volt rest, odaállt elé, és addig nem tágított, míg Caan meg nem ígérte, hogy kifizeti a tartozását. Jött egy csekk a könyvelőjétől, de nem volt aláírva. Dane visszaküldte, a könyvelő pedig küldött egy másikat, amin meg a bankszámlaszám volt olvashatatlan. Ez így ment egy ideig, és kezdett egyre kínosabb lenni. James Caan filmsztár volt, lasszóval, Beverly Hills-i villával. Mindene megvolt, csak pont az a 45 dollár nem, amivel Dane-nek tartozott. A tanulópénzzel együtt hasznos lecke volt, bár kétlem, hogy ezt annak idején így fogtuk fel.

Nem sokkal később Lizzie, Dane és én is ugyanott helyezkedtünk el: egy izzókat árusító cégnél, valahol a Sunset Boulevard környékén. Az iroda, ahol dolgoztunk, most hangstúdió – ha minden igaz, a Devo egyik tagjának a tulajdonában van. Akkoriban egy csomó kutricára osztották fel, mindegyikben volt egy szék, egy ósdi telefon, egy telefonkönyv és semmi más. Az volt a dolgunk, hogy találomra hívjunk fel embereket a telefonkönyből, és sózzuk rájuk az izzókat az értékük két-háromszorosáért. A nagy számok törvénye alapján ha eleget telefonáltunk, valaki biztosan igent mondott, és ez az egy fedezte a többi hívás költségét. Kiválasztottam egy nevet a telefonkönyvből. „Bob Archibald?” Megadtam a cég nevét Bobnak. Hivatalosnak hangzott, és néha bejött. „Mondja, Bob, hány lámpája va otthon? Tizenhat? Értem. Van köztük olyan, amelyiknek fekete a széle? Mert ha igen, akkor kigyulladhatnak. Van olyan izzó, ami kialudt? Az is veszélyes lehet.” Mindennap volt pár rendelésünk. Aztán Lizzie-nek támadt egy ötlete. „Miért dolgozunk másnak? Miért nem csináljuk a saját szakállunkra?” Így született meg a GEL, a General Electric Light. Nem volt mögötte cég, és tök illegális volt az egész, de kitaláltunk egy logót, vettünk néhány overallt, és pólókat csináltattunk. A cégtől intéztük a telefonokat, majd mi szálltunk ki a helyszínekre az izzókkal. Az ügyfelektől összeszedtük a régi izzókat, amiket a következőknek eladtunk. Az átverés tényleg működött. Nyitottunk egy üzleti bankszámlát, amihez semmiféle papírt nem kértek. Lizzie csináltatott egy öntapadós mágnest General Electric Light felirattal, feltette az ócska kocsija oldalára. Ketten álnevet használtunk: én Nick Johnson voltam, Dane a Starwood nevű klub promóterének a neve alatt futott, azaz David Forrestként. Lizzie a valódi nevét, a Steve Perryt használta, amit rühellt a másik Steve Perry, a Journey énekese miatt. A célnak ez is megfelelt. Lizzie-nek később támadt még egy ötlete. Felhívott valakit, aki korábban már vásárolt tőlünk, és olyan hangon beszélt, mintha be lenne állva, vagy fogyatékos lenne. Nagyon lassan beszélt, mintha ki akarta volna provokálni az ügyfélből, hogy tegye le a telefont, ami minden egyes esetben meg is történt. Aztán a valódi hangját használva visszahívta.

„Üdvözlöm, itt Steve Perry a GE Supplytól. Csak azért hívom, hogy megerősítsem a tizenkét darab Watt-Miser megrendelését.” A vevő kiborult. „Micsoda? Nem rendeltem egyet sem.” Dühösek voltak, és nem értették, mi történt. „Valami idióta felhívott, de én nem rendeltem egy rohadt villanykörtét sem.” Lizzie ilyenkor kivárt. Nagyon komoly hangot ütött meg, még úgy is, hogy közben Dane és én is pofákat vágtunk. Aztán azt mondta: „Tudja mit? Nagyon sajnálom, tényleg. A beosztottam viszont utoljára csinált ilyet, mert még ma kirúgom a picsába. Elegem van belőle. Nem érdekel, mi lesz vele.” A vevő ettől általában megenyhült. „Tudja mit? Küldje el a rendelést. Rendes fazonnak tűnt a kolléga, nem akarok kiszúrni vele.” Lizzie-nek így járt az agya. Igazi zsivány volt, ami mindenben megmutatkozott, amit csinált, a dalaitól a gitárjátékán át odáig, ahogy vonult a Hollywood Boulevardon a jellegzetes csőtopjában. Élvezet volt a társaságában lenni.

Ne keresd a könyvet, itt van.

Krém | 2023.09.28. (Podcast)
okt. 1., 21:12