Nézd meg az Anthony Kiedisről szóló életrajzi filmet, mielőtt még leforgatnák

A legjobb könyvek, ahogy a legjobb ön/életrajzi könyvek mindig olyan hatást keltenek, mintha filmet néznénk, vagy épp egy belső film kezd el bennünk leforogni olvasás közben. Pont ilyen Anthony Kiedis 2004-ben megjelent önéletrajza is, a Scar Tissue, ami egyszer 2005-ben már megjelent itthon is kollegánk és barátunk, Dudich Ákos fordításában fordításában Chili a sebre címmel, aztán eltelt közel húsz év, Ákos leporolta a fordítást, és újra kiadta a kötetet. Ezt az elmúlt húsz évet is megnézném Anthony Kiedis életéből, de kétségtelen, hogy a 2004-ben megjelent memoár foglalja össze főhősünk hihetetlen életének legizgalmasabb, legviccesebb, legsűrűbb, legdekadensebb, legelrettentőbb, legmegrendítőbb, legtanulságosabb és legszórakoztatóbb évtizedeit.

A hatás- és kattintásvadász címmel ellentétben a filmet persze nem nézheted meg most itt, viszont, ha még nem olvastad Kiedis önéletrajzát, most beleolvashatsz, és elkezdheted rá forgatni a saját filmedet. Az alábbi részleteket a Konkrét Könyvek szíves hozzájárulásával közöljük – csak itt, csak most az Open Air Rádió oldalán:
„Amint összeköltöztem apámmal, a tűzkeresztségen való átesés első számú prioritássá vált számomra. Valójában már jóval Kaliforniába költözésem előtt türelmetlenül, őrülten vágytam rá. Tizenegy éves voltam, már majdnem tizenkettő, és úgy éreztem ideje lenne lépni, de a csajokat a suliban hidegen hagytam. Apám egy sor gyönyörű tinédzserlánnyal járt, és én folyton róluk fantáziálgattam, de ahhoz nem volt elég bátorságom, hogy bármelyiknél is bepróbálkozzam. Majd apám egy Kimberly nevű lánnyal kezdett randizgatni.

Kimberly csendes, gyönyörű, hófehér bőrű tizennyolc éves lány volt hatalmas, tökéletes mellekkel. Földöntúli, álmodozó személyiségét jól jellemzi, hogy nem volt hajlandó hordani a szemüvegét, pedig erősen rövidlátó volt. Egyszer megkérdeztem, lát-e szemüveg nélkül, mire azt válaszolta, hogy minden elég homályos. Hogy akkor miért nem használta a szemüvegét?
– Jobb szeretem a világot ilyen elmosódottan – mondta.
Egyik este, nem sokkal a tizenkettedik születésnapom előtt mindannyian a Rainbow-ban ültünk, és én egy kicsit be voltam állva a quaalude-tól, ami elég bátorságot adott ahhoz, hogy írjak apámnak egy rövid levelet: „Tudom jól, hogy ő a barátnőd, de azt hiszem benne lenne, úgyhogy, ha nincs ellenedre, alakíthatnánk úgy a ma estét, hogy lefeküdhessek Kimberlyvel?”
Apám gond nélkül ráállt, Kimberly is beleegyezett, úgyhogy együtt hazamentünk.
– Oké, itt az ágy, itt a csaj, tiéd a pálya – mondta apám.
Az ágya elég fura volt: négy matracot tornyozott egymásra, úgyhogy szinte trón jelleget öltött. Túlzottan éreztem apám jelenlétét, meg amúgy is épp elég ideges voltam, de Kimberly kézbe vette a dolgokat. Végig ő irányított, nagyon szeretetteljes és gyengéd volt. Kifejezetten természetesen hatott az egész. Nem emlékszem, hogy öt percig vagy egy óráig tartott-e, az egész csak egy homályos, zavaros, szexi pillanatnak tűnt.
Vicces élmény volt, de azt hiszem a tudatalattimban kicsit bizarr módon raktározódott el. Másnap reggel azonnal el akartam újságolni a barátaimnak, és azon gondolkodtam, miként ismételhetném meg az élményt. Apám ezután már nem engedte át a barátnőit, bár valahányszor megjelent egy gyönyörű lánnyal, én mindig bepróbálkoztam:
– Emlékszel arra az estére Kimberlyvel? Mi lenne, ha…
De mindig a szavamba vágott:
– Nem, nem és nem! Az egy egyszeri alkalom volt. Ne is hozd fel többet! Többször nem történik meg.

Azután, hogy összeköltöztem apámmal, először 1975 nyarán látogattam haza Michiganbe. Pók ellátott egy jó adag kolumbiai golddal, ami akkor a legjobb fajta fűnek számított, néhány thaiföldi marihuánás cigivel és egy hatalmas rúd libanoni hasissal. Ez volt a nyári ellátmányom. Joe és Nate barátaimat természetesen én avattam be: lementünk a Plaster Creekhez, elszívtunk egy rakétát, majd azon kaptuk magunkat, hogy bukfencezünk, cigánykereket hányunk, és folyton röhögünk.

Egész nyáron mindenkinek a hollywoodi élet csodáiról meséltem, a sokféle érdekes emberről, akikkel találkoztam, a zenékről, amiket hallgattam – vagyis apám lemezgyűjteményéről, a Roxy Musictól és a Led Zeppelintől kezdve, David Bowie-n és Alice Cooperen át a The Whoig.”

„Ha éppen nem turnéztunk, váratlan módon főleg a drogozás kötött le. Olyan voltam, mint egy mormota, és minden napom ugyanúgy telt. Amikor Kimmel felébredtünk, ki kellett néznünk az ablakon, hogy lássuk, merre halad a forgalom az autópályán, csak így tudtuk meghatározni, hogy éppen hajnalodik vagy esteledik. Aztán felhajtottunk egy kis pénzt, beszereztük az anyagot, és belőttük. Lila ködbe burkolózva kézen a kézben sétálgattunk az Echo Park Lake körül. A próbákra általában nem értem oda, de ha mégis, akkor is túlzottan be voltam állva ahhoz, hogy bármit is csináljak, és inkább kidőltem egy sarokban.
Kimmel mindennap belőttük magunkat, és az eufória közepén általában megfogadtuk, hogy másnap leállunk. A következő nap azonban minden kezdődött elölről. Ekkorra már több barátunk is függővé vált, gyakran csak akkor találkoztunk, amikor éppen a kocsiban ülve a dílerre vártunk. Mind ugyanattól a francia fickótól vettük a cuccot. Csak rá kellett csipogni, és rögtön visszahívott: – Találkozzunk a Beverly és a Sweetzer sarkán tíz perc múlva!
Mire odaértünk, az egyik sarkon Hillel és Maggie parkolt, a másikon pedig Bob Forest a barátnőjével. A díler körbesétált, és általában minket hagyott utoljára, mert a mi esetünkben volt a legnagyobb az esély rá, hogy nem lesz nálunk elég pénz; mi azonban türelmesek voltunk, és bármit elfogadtunk. Otthon az én feladatom volt előkészíteni a cuccot, és megtölteni a fecskendőket. A toleranciaszintem a heroinnal szemben sokkal nagyobb volt, mint Kimé, ezért ő a tudta nélkül csak az egynegyedét kapta az egésznek. A vicc, hogy még így is majdnem belehalt egyszer.
Hillelnél történt az eset. Egy rosszhírű hollywoodi környékre költözött, a Gower melletti Milagro Castle-be. Hajdan Marilyn Monroe is lakott itt, de ekkor már csak drogosok és punkok tanyáztak a környéken. Egyik este szereztünk egy kis China White-ot, és Kimmel felmentünk Hillelhez. Nála volt a saját zacskója, Kimnél pedig a mienk. Valamilyen okból kifolyólag Hillel felajánlotta, hogy megosztja az adagját Kimmel, így nekem több marad. Annyira izgatott voltam, hogy fel sem merült bennem, hogy Hillel ötven-ötven százalékban fogja megosztani a cuccot Kimmel.
Gyönyörűen beálltunk, és Hillellel kimentünk a konyhába enni egy kis kukoricapelyhet. Táncoltunk, beszélgettünk, és arról áradoztunk, micsoda erő rejlik a kábítószerekben. Ekkor feltűnt, hogy Kim irányából egy ideje pisszenést se hallunk, és bevillant, hogy valószínűleg jóval többet nyomott, mint bármikor előtte.
Berohantam a nappaliba, és láttam, hogy Kim gyakorlatilag halott. A bőre hideg volt és fehér, az ajkai pedig kékek. Nem lélegzett. Beugrott, hogy tizenhárom évesen Blackie megtanította, hogyan kell visszahozni valakit a heroin-túladagolásból. Felkaptam, bevonszoltam a fürdőszobába, hideg vizet eresztettem rá, és mesterséges lélegeztetésben részesítettem. Remegő kezekkel pofoztam, és közben kiabáltam: – Meg ne halj nekem, Kim! Nem akarom felhívni az anyád, hogy megmondjam neki, a lánya elpusztult! Nem akarok holnap egyedül reggelizni!

Hol magához tért, hol újra bekómált. Ráztam, mint egy rongybabát, és üvöltöttem: – Maradj ébren!
Hillel kihívta a mentőket, majd, amikor megérkeztek, kiugrottam az ablakon, és elfutottam, mert a letartóztatás veszélye – ha még egyszer tilosban járok – Damoklesz kardjaként lebegett a fejem felett. Hillel ment Kimmel a kórházba, ahol sikerült feltámasztaniuk. Körülbelül tizenkét órával később felhívtam a szobájában.
– Gyere értem, ezek a rohadékok tönkretették a repülésemet – mondta. – Rosszul vagyok, szerezzünk valamit.
Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de meg sem fordult a fejemben, hogy itt valami nincs rendjén.”

Ne keresd a könyvet, ITT van.

Ha még olvasnál a Chili a sebre javított kiadásáról, korábban írtam már egy cikket.

(Borítókép: Red Hot Chili Peppers – Facebook)