Új kötettel bővült Örkény István életműsorozata

Háború és hadifogság, a szenvedések közepette megismert ember – mindvégig meghatározó élmény maradt Örkény István életében és életművében. Ennek első dokumentumai azok a szociografikus munkák, amelyek szovjet fogságban, a lágerben keletkeztek, és amelyeknek abszurd állapotokig jutó alakjai már igazi Örkény-hősök. Az egymás szomszédságában született művek a szociográfia más-más műfaját képviselik: a Lágerek népe csoportképeket rögzít, a fogság kollektív történetét adja elő, míg az Emlékezők önálló portrékat sorakoztat, a mélyinterjúk magyar irodalmának kiemelkedő darabjaként: háborúba futó életét beszéli el a szegényparaszt, az iparos, a tiszt, a szerzetes vagy Beamter Bubi, a legendás dzsesszdobos.

Nemcsak a szereplők sorsa hányatott, a szövegek sorsa is az lett: az Emlékezőknek mindjárt a címét is megváltoztatták önkényesen 1946-ban, a Lágerek népének pedig évtizedekig nem volt két egyforma kiadása. Mintha az utókor sem találta volna múltjához a megfelelő formákat, akár a gyászjelentéshez szokott hadifogoly, aki levelét így kezdte: „Fájó szívvel tudatom, hogy élek…”

„Ja, a zokni, az érdekes. Paulina szesztra adta a kórházban három esztendeje. A szára teljesen jó, de a fejére már körülbelül három gombolyag cérnát stoppoltam rá, és folt van rajta tizenkilenc. Mikor elkap a honvágy, leülök, és foltozom; attól ilyen sokszínű a feje. Rendületlenül hordom. Van még három pár olasz harisnyám, nem tudom, hol a fenében szereztem. Nem hordom, mert abban megyek haza.”

(Lágerek népe, 1947)

„Nagyon jó nyilas voltam. Hívő, fanatikus, aki csak az eszmének él. Nekem nem volt semmi egyéni célom, mint a többinek. Nem akartam sem igazgató lenni, se párttitkár, se szerkesztő. A világ nem tetszett nekem sok nyomorúságával, a protekcióval… Egy jobb, egy nyilas világot akartam teremteni, ahol rajzolhatok, és híres leszek, és tisztelnek az emberek.”

(Emlékezők, 1946)

Radnóti Zsuzsa jegyzete a könyvből:

A Lágerek népe 1947 nyarán jelent meg a Budapest Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet kiadásában. A könyvhöz Jegyzet címen fűzött előszóban (amely csaknem szó szerint egyezik a Boldizsár Iván szerkesztette Új Magyarország című hetilapban közölt Válasz a bírálóknak című cikkel) a szerző a következőket írta: „Idehaza ez a könyv előbb egy hetilap hasábjain került a nyilvánosság elé; megjelenése éles vitákra adott okot.” Az előszó utolsó mondatában pedig közli, hogy művét „néhány kihagyással” bocsátja közre.

További kihagyásokat hajtott végre – most már külső kényszer nélkül – a szövegen, akárcsak a hozzá csatlakozó Amíg idejutottunk szövegén is, mikor ezeket 1973-ban az Időrendben sorozat Arcképek, korképek című kötete számára újra sajtó alá rendezte. Később azonban maga is úgy találta, hogy túlságosan is megcsonkította e két mű eredeti szövegét, s egy újabb kiadásban ilyen értelemben kívánt újra módosítani rajtuk. Kiadásunk alapja az 1981-ben a Szépirodalmi Kiadónál, majd 2000-ben a Palatinus Kiadónál megjelent, az 1947-es és 1973-as kötetekből az író föltehető szándékainak megfelelően létrehozott szöveg. Kurzív szedéssel jelezzük azokat az Új Magyarországból visszaállított szövegrészeket, amelyek az 1947-es könyvből cenzurális okokból kimaradtak.

Az 1973-as, második kiadásban az író a kihagyások mellett szerkezeti változtatásokat is végrehajtott a Lágerek népe szövegén. Elhagyta az első kiadás előszavát, és helyén – eredeti szándéka szerint – Stomm vezérőrnagy hadtestparancsát közölte. „A magyar hadtörténet egyik legdrámaibb dokumentumát, amit a Lágerek népe előszavának szántam – írja –, teljes szövegében csak idehaza kaptam kézhez, és most közlöm először a maga helyén.”

Átalakította továbbá a könyv indítását. A csillag Zágon fölött című első fejezetet egy újonnan írt bekezdés után A nagy szívdobogás című utolsó fejezet kezdetével folytatja, ennek további részeit viszont teljes egészükben mellőzi. Jelen kiadás ezt a szerkesztést követi, de A nagy szívdobogás elhagyott részeit eredeti helyükön, a könyv végén visszaállítja. Az 1973-as kiadásban elhagyott előszó helyett az első kiadás végszava került kötetünk élére. Mottóként pedig az a Kosztolányi-idézet, amelyet saját kézírásával egy papírlapon az író munkapéldányában találtunk.

Az Emlékezők első kiadása Amíg idejutottunk címmel a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság kiadásában jelent meg 1946-ban. Örkény István többször említette, hogy eredeti címe Emlékezők volt; a címet annak idején a kiadó az ő megkérdezése nélkül változtatta meg; és a szerző egy újabb kiadásban vissza kívánta állítani. Ebben is az ő szándékának megfelelően jártunk el.

Az Amíg idejutottunk sorsáról és a Lágerek népéről is részletes beszámolók olvashatók a Levelek egypercben című kötet (Pesti Szalon, 1996, Palatinus, 2004, Egyperces levelek címmel) hadifogságból írt leveleiben.

A két íráshoz függelékként néhány szorosan hozzájuk kapcsolódó „vallomást és dokumentumot” csatoltunk. Ezek a más-más időből származó cikkek, viták, interjúk vagy interjúrészletek adalékul szolgálnak élmény és mű összefüggésére s a két mű keletkezésére nézve, és megvilágítják azt a meghatározó szerepet, amelyet a hadifogság élménye s a fogságban született írások Örkény István írói pályáján betöltenek.

A kötet végén közlünk egy beszélgetést, amelyet Moszkvában készítettem a Lágerek népe orosz kiadása kapcsán Varga Éva Mária levéltárossal, aki hatalmas kutatómunkát végzett a megnyitott levéltárakban a Szovjetunióba került magyar hadifoglyokról. Kötetünk továbbá tartalmazza Kertész Imre utószavát a Lágerek népe 2010-ben megjelent német kiadásához.

Radnóti Zsuzsa

Ne keresd a könyvet, itt van: https://bit.ly/Orkeny_Istvan_Lagerek_nepe_Emlekezok