A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Olvass bele a Címek könyve című kötetbe, és megvilágosodsz

2022. február 8., 17:59

Hogyan találtak el úti céljukhoz az ókori rómaiak? Miért próbálták meg tömegesen eltüntetni a frissen kifestett házszámokat Mária Terézia idején a Habsburg Birodalom polgárai? Hogyan kísértenek a nácik a mai napig Németország közterein, és mi a közös az USA számos Martin Luther King Jr. utcájának sorsában? Hogyan tájékozódnak Japánban, ahol az utcák többségének a mai napig nincs se neve, se száma? Többek közt ezekre a kérdésekre is választ kapsz a CSER Kiadó gondozásában a hónap közepén megjelenő Címek könyve című kötetből, melynek szerzője Deirdre Mask, nagyon okos író, újságíró.

Deirdre Mask summa cum laude végzett a Harvardon, majd egy oxfordi kitérő után visszatért alma matere jogi karára, ahol a Harvard Law Review szerkesztője lett. A National University of Ireland egyetemen írói mesterdiplomát szerzett. Cikkei a The New York Times, a The Atlantic és The Guardian lapjain is megjelentek. Az eredetileg Észak-Karolinából származó írónő a Harvard és a London School of Economics tanára is volt. Jelenleg Londonban él férjével és lányaival.

Itt gondolkodott el az élet nagy kérdésein, majd egy könyvet írt róluk.

A mindennapokban a világ legtermészetesebb dolgának vesszük, hogy van lakcímünk, pedig ez egyáltalán nem volt mindig így. Sőt, rengeteg helyen most sincs így. Hogyan élnek enélkül milliók a harmadik világ nyomornegyedeiben, és mi a helyzet a nagyvárosok hajléktalanjaival? Mi a címek története, és hogyan szövi át életünket utcáink, tereink elnevezése? Deirdre Mask lenyűgözően izgalmas könyvéből mindenre fény derül.

Itt most bele is olvashatsz a könyvbe:

Bevezetés

Mire jók az utcanevek?

NEW YORK, NYUGAT-VIRGINIA, ÉS LONDON

Többször is előfordult már, hogy a New York-i Városi Tanács egy adott évben elfogadott törvényeinek több mint 40 %-a közterületek névváltozatásaival foglalkozott. Gondoljunk csak bele, mit is jelent ez a mondat. A városi tanács New York törvényhozó testülete. A tanács ötvenegy tagja ellenőrzi az ország legnagyobb iskolahálózatát és rendőrségét, valamint a föld egyik legsűrűbben lakott helyének telekhasználatáról is ők döntenek. A város költségvetése meghaladja a legtöbb szövetségi állam büdzséjét, a lakosság száma alapján pedig tizenkettedik helyen állna az USA tagállamainak rangsorában. Ráadásul New York utcáinak többsége a XIX. század óta visel már valamilyen nevet vagy sorszámot, sőt, a Stuyvesant vagy a Bowery utcákat például akkoriban nevezték el, amikor Manhattan még csak egy szimpla holland kereskedelmi állomás volt.

Hadd ismételjem meg mindezek ismeretében a fenti állításomat: a New York-i városi tanács helyi törvényeinek több mint 40 %-a utcák, terek és sugárutak névváltoztatásairól szól.

A tanács gyakran tiszteletbeli neveket ad a hivatalos közterület-elnevezések mellé. Előfordulhat tehát, hogy valaki, aki a Nyugati 103. utcán sétafikál, az ugyanakkor a Humphrey Bogart Place-en jár. Hasonló a helyzet a Nyugati 65. utcával (Leonard Bernstein Place), a Nyugati 84. utcával (Edgar Allan Poe utca), vagy a Keleti 43. utcával (David Ben-Gurion Place). Nemrég a tanács jóváhagyta a Staten Island-i Wu-Tang Clan Districtet, a brooklyni Christopher Wallace Way-t (Notorious B.I.G. polgári neve után), illetve a queens-i Ramones Way-t is. A városi tanács csak 2018-ban 164 utcának adott tiszteletbeli második nevet.

2007-ben, amikor a tanács elutasította azt a javaslatot, amely alapján Sonny Carson, szélsőséges fekete aktivistáról neveztek volna át egy brooklyni utcát, tüntetések kezdődtek a döntés ellen. Carson a Feketék a Crack Ellen nevű mozgalom alapítója több menetet is szervezett a rendőri brutalitás ellen, és követelte az iskolák közösségi ellenőrzését. Mindemellett azonban nem vetette meg az erőszakot sem, és védhetetlenül rasszista nézeteket vallott. Miután egy haiti aszszony erőszakkal vádolt meg egy koreai boltost, Carson a koreai boltok bojkottjára szólított fel, és arra kérte a fekete közösséget, hogy ne adjanak pénzt senkinek, aki „máshogy néz ki, mint mi.” Egy másik alkalommal, az antiszemitizmus vádjára reagálva, Carson kijelentette, hogy ő sokkal inkább „fehérellenes. Nem akarom egyetlen csoportra korlátozni az antiságomat.” Michael Bloomberg, New York-i polgármester azt mondta: „nem jut eszembe egyetlen ember sem, aki Sonny Carsonnál kevésbé érdemes arra, hogy utcát nevezzenek el róla ebben a városban.”

Az átnevezési javaslat támogatói ugyanakkor azzal érveltek, hogy Sonny Carson már akkor is hatalmas elánnal építette a brooklyni közösséget, amikor annak sorsa még senkit sem érdekelt. Charles Barron, tanácstag és egykori Fekete Párduc (Black Panther) szerint a koreai háborút is megjárt Carson egymaga több drogtanyát zárt be, mint az egész New York-i rendőrség. A támogatói arra kérték a döntéshozókat, hogy ne csak a legprovokatívabb kijelentései alapján ítéljék meg Carson életútját. Carson azonban még az afroamerikai közösségen belül is vitatott személyiségnek számít. Amikor a tanács egyik fekete tagja, Leroy Comrie tartózkodott az utcanévszavazástól, Barron segítője, Viola Plummer kijelentette, hogy Comrie ezzel megásta a politikai sírját, és nem lepődne meg, ha „merénylet” áldozatául esne. Comrie ezután rendőri védelmet kapott, bár utólag Plummer azt mondta, hogy ő karriermerényletre gondolt, nem szó szerintire.

Amikor a Carson-javaslatot végül leszavazták (miközben az Esküdt ellenségek sztárja, Jerry Orbach, vagy Alvin Ailey koreográfus megkapta a maga névtábláját), százak tiltakoztak a Bedford-Stuyvesant negyedben, és még egy házi készítésű, nem hivatalos „Sonny Abubadika Carson Avenue”-táblát is elhelyeztek a Gates Avenue-n. Barron rámutatott, hogy New York-ban nem példa nélküli vitatott személyiségek előtt t isztelegni, példaként rögtön a rabszolgatartó, „pedofil” Thomas Jeffersont említette. „Ezen az alapon elég sok dolgunk lesz még, ha az összes rabszolgatartó utcanévtől meg akarunk szabadulni” – mondta a tanácstag a dühös tömegnek.

 „Miért pazarolnak ennyi időt a közösségek vezetői egy-egy utcanévre?” – teszi fel a kérdést Theodore Miraldi a New York Post hasábjain. K itűnő kérdés, Mr. Miraldi. Miért is kell foglalkoznunk a közerületek neveivel?

Nemsokára erre is rátérünk. De előbb jöjjön egy újabb történet.

Eleinte eszem ágában sem volt egy egész könyvet írni utcanevekről és lakcímekről. Az egész egy levéllel kezdődött. Akkoriban épp Írország nyugati részén éltem, és születésnapi képeslapot küldtem apámnak Észak-Karolinába. Rányaltam a bélyeget a borítékra, és az üdvözlet négy nappal később már a szüleim postaládájában pihent. Eredetinek nem nevezném azt a gondolatot, ami ennek kapcsán vetődött fel bennem, miszerint ez az egész procedúra sokkal drágábbnak tűnik, mint amennyibe ténylegesen került. És vajon mi alapján osztotta fel a költségeket Írország és az Egyesült Államok? Van erre külön könyvelőjük a postahivatal egy eldugott sarkában, aki minden pennyt gondosan feloszt a két ország között?

Kérdéseimre választ az Egyetemes Postaegyesületnél leltem. Az 1874-ben alapított szervezet székhelye a svájci Bernben van, az Egyetemes Postaegyesület (UPU) pedig a világ második legidősebb nemzetközi szervezete. Az UPU hangolja össze a világ postai rendszereit. Weboldaluk hamar beszippantott: az e-bankolásról szóló viták értelmezése, vagy a postai úton feladott illegális narkotikumok rendészeti vonatkozásai mellett könnyedebb témákba is belekóstolhattam, olvastam például a postai világnapról vagy a nemzetközi levélíró versenyekről.

Miután megválaszoltam saját kérdésemet – az UPU komplex rendszerben rögzíti, hogy az egyes országok milyen díjazásért kezelik a nemzetközi küldeményeket – belebotlottam a „Címezzük fel a világot, saját lakcímet mindenkinek!” névre keresztelt kezdeményezésre. Innen tudom, hogy a világ háztartásainak többségéhez nem tartozik semmilyen cím. Az UPU álláspontja szerint a lakcím a legolcsóbb módja annak, hogy kiemeljük az embereket a szegénységből, hozzáférést biztosítsunk a hitelhez jutáshoz, szavazati joghoz és a világszintű piacokhoz. De ne gondolja senki, hogy ez csak a fejlődő országok problémája. Nem sokkal később megtudtam, hogy még az Egyesült Államok egyes vidéki településein is hiánycikk a lakcím. Legközelebbi hazalátogatásom alkalmával kölcsönkértem apa kocsiját, és elmentem Nyugat-Virginiába, hogy a saját szememmel lássam ezt a furcsaságot.

A legelső kihívást Alan Johnston megtalálása jelentette. Johnston egy barátunk barátja volt, aki évek óta próbál utcanévért lobbizni a megyei önkormányzatnál. Az utca, ahol él soha nem kapott hivatalos elnevezést, így értelemszerűen házszáma sem volt. McDowell megye lakóinak többségéhez hasonlóan, Johnston is a helyi postahivatalban vette át a neki szóló küldeményeket. Amikor először próbált saját számítógépet rendelni, a Gateway-nél dolgozó ügyintéző hölgy rögtön a lakcíme felől érdeklődött. „Szükségem van egy utcanévre, uram” – mondta neki a nő. „Valahol laknia kell.” A nő felhívta az áramszolgáltatót, hogy egy ottani ügyintézővel megerősíttesse Johnston lokációját. A kézbesítők hol eltaláltak hozzá, hol nem. Gyakran megesett, hogy át kellett autóznia a hat kilométerre lévő, 1715 lelket számláló Welch-be, hogy megismerkedjen az új UPS-futárral.

Alan féloldalas leírást adott arról, hol találom meg őt, de már az első kanyarnál eltévedtem. De így legalább az is kiderült, hogy Nyugat-Virginiában élnek a világ talán legszabatosabban fogalmazó útbaigazítói. Egy félmeztelenül kertészkedő férfi egy forgalmas utcán átvágva magyarázta el, hogy a kórháznál forduljak balra. Miután valahogy mégis sikerült jobbra kanyarodnom, egy kudzubabbal benőtt mellékúton találtam magam. Az út egyre keskenyebb lett, és végül visszafordultam. Jól tettem, mert így találtam az út mellett egy, a rekkenő hőségben a pickupjának támaszkodó fiatalembert. Letekertem az ablakot, és megszólítottam:

„Elnézést, ez az út megy Premierbe?” – kérdeztem. Végigmért, és levonta az egyébként roppant helyes következtetést: „Asszonyom, maga csúnyán eltévedt.” Útbaigazítást kértem, de a fickó csak lemondóan rázta a fejét. „Nem fog menni, inkább megmutatom.” Tiltakozásom ellenére elnyomta a cigarettáját, bepattant a kocsijába, és egy kilométeren át haladt előttem, amíg el nem értünk a régi rádióállomáshoz, amiről Johnston is írt. A férfi dudált, hogy megérkeztünk, majd visszafordult, én pedig hálásan integettem neki, amíg el nem tűnt a horizonton.

Most már viszonylag közel jártam. Johnston elmondása szerint, ha elhaladtam a B&K Trucking mellett, akkor túlmentem. Így aztán, amikor láttam a B&K Truckingot, visszafordultam. Két ember az út mellett gereblyézett, gondoltam, megkérdezem őket, hogy jó felé megyek-e.

„Melyik B&K Truckingra gondolt?” – kérdezték. „Mert abból kettő is van ám ezen az úton.” Ha az arcuk nem árulkodott volna kellő komolyságról, azt gondoltam volna, hogy viccelnek velem.

Továbbhajtottam, majd az út mellett egy vörös pickupot látva félrehúzódtam. A volánnál egy idős lelkész ült, kamionossapkában. Megpróbáltam elmondani, merre tartok, és úgy mellékesen bedobtam Alan Johnston nevét is. „Ó, Alant keresi?” – mondta. „Tudom, hol lakik.” Kicsit elgondolkodott, hogyan is magyarázhatná el az útirányt. Végül megkérdezte, hogy tudom-e, hogy ő hol lakik?

Nem tudtam.

Végül rábukkantam az éles, jelöletlen kanyarra, ami az Alanhez vezető murvás útra vitt, és leparkoltam a fakókék busz  mellé, amit a feleségével együtt újítottak fel. Alan, akit a barátai egy helyi keksz után Catheadnek becéznek, kedvelte a kanyargós, sziklás utakat. Robusztus faházban lakott az erdőben, a falakat a felesége és gyermekei fotói díszítették. Édesapja régen egy közeli szénbányában dolgozott, a család pedig itt telepedett le. Miközben beszélgettünk, a gitárján játszott, lófarokba fogott, őszülő haja lazán omlott rá a farmerdzsekijére.

A névtelen utcára terelődött a szó. Megkérdeztem, van-e ötlete, hogy lehetne hívni?

„Sok évvel ezelőtt, amikor még elemibe jártam, sok Stacy lakott ezen az úton” – mondta. „A helyiek azóta is Stacy Völgynek hívják.”

Ne keresd a könyvet, itt van. 

December 1-től újra befagy a Budapest Park tánctere
nov. 25., 20:51
Farkasfalka veszi be az Instantot
nov. 25., 5:17