A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Olvass bele Vágvölgyi B. András új regényébe, a Greedbe

2022. február 23., 22:58

A héten jelenik meg a Magyar Narancs alapító szerkesztőjének, az író, újságíró, filmrendező, filmesztéta Vágvölgyi B. Andrásnak új regénye Greed címmel a Cser Kiadó gondozásában. Itt, az Open Air Rádió gondozásában pedig most beleolvashatsz a könyvbe.

Végel László, Kossuth-díjas író, drámaíró, esszéista azt írja: „Az egykori Narancs-nemzedék szenzibilitásának ritka hűséges megmentője, az örökifjú Vágvölgyi B. András regényének világa legalább olyan sokértelmű, mint amit a cím sugall. A mai életről szóló narratíva mozaikosan felépített, kaleidoszkópszerű regényszerkezet nyelvi anarchiájában rajzolódik ki a tegnapi és a mai magyar tér. A szleng-enciklopédia a hiper-anekdoták koszorújában tárja fel a csúfondáros múltat és az angyali disztópiát. Vágvölgyi az új nemzedék nyelvén jeleníti meg az öncélúan mohó világot, amelyben minden kiárusítható: a jellem, a világnézet, az igazság, a szerelem, a kaland, a politika, az érzelem, a gondolat, a gyilkosság, a barátság, a valóság, a képzelet, a korszellem, a hagyomány…, főképpen az irodalom és a művészet. Vagy ahogy a regény vége felé olvassuk: Picsába morállal, etikával, bukott forradalmak romantikájával, ezek híveit szorítsuk algoritmikus gettókba, infóbuborékba, tömegtámogatást nem szerezhetnek, ezt a médián keresztül érjük el, mely már a miénk most és mindörökké.

Elképzelem Danilo Kišt, amint cigarettával a szájában, egy hatalmas bőröndöt cipelve az „Angyalok Sugárútján” derűsen megjegyzi: Vagesz öcsém, a mennyekben éppen ilyen a holtak enciklopédiája.

Kiegészíteném Danilo gondolatát: Vágvölgyi András megírta az új Kis Magyar (Globalista) Pornográfiát.

Vágvölgyi B. András

Részlet a könyvből:

  1. KÖNYV: AZ ÖRVÉNY MAGJA

Schöner megigazítja fején a koblert, pödör egyet a csokornyakkendején, s mielőtt benyit a moziba, az inge csíkozásához igazítja a hózentrógert. Köszön Veronikának, a kiscselédnek, aki épp a felmosóvödröt igyekszik sírva kivinni az udvarra, a prakker alatti lefolyóba kiönteni a lét, zokog. Reitmann szájában a szokásosan csutkára szívott szivar, nyelvével hátrahúzza, mintha hiányzó zápfoga helyére akarná emberi kéz érintése nélkül beilleszteni a dekket. Veronika nyaka szabadon, bömbölés után hüppög, arca üres, orra csaknem törött. Ahogy Schöner közeledik, Reitmann monoklija kiesik szemgödréből, a finom lánc fogja meg. Kezében merev mozdulat, göcsörtös ujjai elnyomorítják a puhakalapot, egy merő ideg, ráférne a Veronal. Baj van Húgó, ez a nyomorú Veronika képes volt úgy elhagyni az amerikai nagyfilm kottáját, hogy már mindenki kereste, de nem találják. Tatai a házmesterlakás előtt sepregetést imitál, Tatai fülel, Tatai hisz abban, hogy egy házmestertelen városnak nincsen története. És Tatai sok történetet tud. Cselekményt, szereplőket. Tatai a két lábon járó gyűlölet maga. Schöner ingét a hózentróger a melléhez lapítja, s ott, ahol az ingnek leginkább érintkeznie kell a bőrrel, át is izzad seperc alatt. Hogy utálja ezt az egész közhelyes dolgot, hogy a mozizongoristának keménykalap, selyemhátú csíkos mellény, alatta hózentróger, tényleg, mintha a Lipótról szalajtották volna, nebich. Na jó, de akkor mi lesz itt Imre, néz Reitmannra, a Royal Apolló is játssza ezt a filmet már egy hete, ott a zenekar az egész hangszerelt kottát leadja, mi lesz itt velünk, ha én csak kitalálom hozzá a klimpírozást? Jó, nálunk egy máriáshuncuttal olcsóbb a jegy, de mi van, ha a huszártiszt elviszi a budai úrilány szívszerelmét a körútra, megnézi, utána fagylalt, virágcsokor, kiskonyak, aztán meg hazakíséri, és másnap, mert tetszett neki, fogja a cselédet, aki a szeretője, elhozza hozzánk, és akkor a lovaskapitány észreveszi, hogy ez nem az a zene, mint a Royal Apollóban volt, és akkor kihív párbajra, mehetek hajnalban a Vérmezőre. Félbandázs, lovassági kard, vagy kétszer öt lépés, fordulásból azonnal. És mesterlövész! Tíznél több halott talján rovátkáját véste a fegyvere markolatára Isonzónál! Jaj, Húgó! Ne legyél már ilyen beszart! Ott kezdődik, hogy a te képzelgésbeli lovaskapitányod, aki naponta tíznél több taljánt vágott le Isonzónál, ahol egyébként nem is volt lovasság, szóval a te gyalogos kishuszárod biztos nem fog zsidóval párbajozni, mert az igencsak rangon aluli volna. És ez a te huszárkapitányod amúgy is süket a doberdói ágyúszótól, amúgy is botfüle van, kottát sem olvas, egy különítményes tahó, für alle Fälle nem teveled fog zsidót falni.

Schöner Húgó utálja, ha nincs ideje legalább egyszer megnézni a filmet megelőzően, és ki számít arra, hogy eltökítik a partitúrát, most mindegy is, hogy a cselédlány vagy a kottamásoló vagy a magy. kir. posta. Mit csináljon? Ahogy befordult, ki is fordul a moziból, korán van, átmegy az Aréna útra addig, Elemér kávéházába, ami inkább konditorei, iszik egy feketét meg eszik két karéj barcheszt egy adag vajjal, esetleg gesztenyés virágmézzel, arra mindig jó a bátyjánál. Mikor belép az üzlet ajtaján – pár éve onnan nézték, ahogy a román hadtest parádézott a Hősök terén és sírtak, hogy kerül ide ez a csürhe –, a szokásos kép fogadja: szinte üres üzlet, a déli közönség már távozott, az esti még sehol, csak az öreg Morell Zsiga, a ligeti komédiás ül az ablaknál, üresen bámul ki az István útra, vagy a délutáni Est lapot olvassa kakaóhabos szájszéllel, néha felpillant, a cvikkere fölött elnéz, „ermordet, ermordet”, hajtogatja motorikusan immár nyolc éve, a fiára céloz, aki még jóval az összeomlás előtt odaveszett. Brit foglyokat, szoknyás skótokat kísért, mikor rájuk sem tekintettel jött az olasz zárótűz a Monte Fioréról, nyaki ütőerét tépte fel a kóbor srapnel, az egyik skót három pomponos sapkával – amit korábban labdának egybegyűrtek, hogy azzal futballozzanak – próbált nyomó-szorítókötést alkalmazni, de mindhiába. Morell Ottó a helyszínen elvérzett.

A pult mögött Mari áll feketében, fehér fityulával, Gerbeaud-t szeletel. Jónap Mari, Elemérék? Kimentek a Margit-szigetre, a kertvendéglőbe, ellenőrizni a szakácsatot, Margitka vele, csak a kis Betsy van itt. Hozhatom a kávéját, netán vajas mézes barcheszt is tetszik a Húgó úrnak? Ebben a sorrendben Mari, ebben a sorrendben, és Betsykének is szóljon kérem! Már ha nem nagyon elfoglalt. Igenis Húgó úr! Telefonhírmondón áriákat hallgat, mondja Mari csivitelve és eltűnik a lengőajtó mögött, ahol Tivadar, a cukrász éppen diplomatapudingot és képviselőfánkot készít, és felszól az emeletre, hogy „Betsyke, jöjjék, a Húgó úr az üzletben várja”, és a tizennégy éves, édességen jól tartott lány jön is, hamar ott tudta hagyni, amit éppen csinált, mert nem telefonhírmondót hallgatott, hanem kötelezőket olvasott már szeptemberre, de nem tudott odafigyelni, mert az jár a fejében, hogy a Bandi a Szív utca sarkán, ahol vagy másfél órát beszélgettek egyik lábukról a másikra állva, a fényképezőgépekről mesélt neki, kavarogtak benne az „ezüstnitrát”, „tükörakna” meg a „kisfilmes gép” szavak, de leginkább a szép fekete szemöldöke alól rákacsintó tekintete kavargott a fejében, örült, hogy valami színt visz ebbe az unalmas nyár eleji délutánba. Húgó bácsikáját kifejezetten szereti, a bácsi néha elintézi neki, hogy beülhessen a sarki utánjátszó mozijába filmet nézni, volt, hogy a délutáni előadáson csak neki játszott, ki-kinézett rá bolondos dallamok közt, ő meg moszkauert evett stanicliből és mosolygott. „Csókolom, Húgó bá’”, mondja, aztán meg azt, hogy anyáék kint vannak a Margit-szigeten, valami nagyrendezvény lesz az este, ellenőrzik az Ernő szakácsot, meg a Thomas főpincért, akinél elegánsabb mozgású ember tán nincs is a kerek világon, talán a walesi herceg, de őt még csak a filmhíradóban látta. És milyen a vendéglő?, érdeklődik Schöner Húgó, hogy megy? Apuka erre a szezonra oroszokat fogadott muzsikálni, mondja a leány, arcán megjelenik a gürberli, mosolyában a büszkeség. Oroszok?, milyen oroszok?, csudálkozik Húgó. Olyan oroszok, akik cári gárdatisztek, Párizsból jöttek, csupa főúr, van egy Nazosztyin gróf, meg valamilyen knyáz, Valentyin a keresztneve, az apjáé meg Vlagyimir, háromszög alakú mandolinon játszanak mind, van annak valami orosz neve. „Balalajka”, mondja a nagybácsi atyáskodva. Na az!, és fehér az egyenruhájuk, magas gallérral, és a tányérsapkájuk simlédere nem eláll a fejüktől, hanem ráfekszik a homlokra, és nem keresztbe megy a szíjuk, hanem egyenesen, és kettő, mintha hózentróger lenne. A knyáz megkérte a kezem! Ajvé, óvatosan Betsyke, mer’ a muszkák vadócok bizony, lehet pogromkozák vagy feketeszázas, nincs is most otthon semmije, mert elvették a bolsevikiek, az se biztos, hogy knyáz, mutatott róla papírt?, el se tudod olvasni. Akkor már jobb az a szocdem medikus, aki a hónapos szobát bérli, és a Conti utcába jár a Népszavába dolgozni. Jaj, már Húgó bácsi, hát tizennégy éves vagyok, hát hová akarnék én még férjhez menni, anyukáék a Vilma királyné útig nem engednek egyedül. Na, jól van Betsy, mennem kell, vissza a moziba, van bajom elég, köszönöm a barcheszt meg a feketét. Ne rohanjon már Húgó bácsi, mi a baj? Mi a baj, mi a baj fiam?, hát van itt ez az amerikai film, rendezte Erich von Stroheim, az a magyar címe, hogy Gyilkos arany, angolul úgy mondják: Greed, ami „mohóság”, és elveszett a partitúrája, fogalmam sincs, mit zenéljek, a Royal Apollóban komplett orkesztion kíséri, én meg csak improvizáljak. Gyilkos arany?, most jött meg az üzletbe a Nyugat, Húgó bácsi, ír róla a Hevesy Iván, nem tetszik elolvasni előtte, hátha segít? Mit nem mondasz, gyermek?!, hol van? Nézzem!

„Stroheim meg akarja mutatni az amerikaiaknak, hogy milyen az élet. A múlt héten Pesten bemutatott filmjét, a »Gyilkos arany« címűt egy Norris-regényből dolgozta át. Életbeállítás és az ábrázoló módszer Zolára emlékeztet. A kapzsiság, a pénzvágy, az irigység, a gyűlölet a mozgató erők. A megszokott amerikai társadalmi filmek üres és bárgyú cécói helyett kicsinyes marakodások és állati szenvedélyek.” Te Betsyke, ezt nagyon köszönöm. Na jó, ez a von Stroheim nagyszerű színész, és annak ellenére, hogy úgy néz ki, mint egy balti junker, valójában a gliwiczei zsidó kalapos fia, bátor és újra törő, nem egy porosz katonatiszt, csak annak látszik. „Míg a házastársak között csúnya civakodás folyik, minduntalan látjuk a kis cicát, amint a kalitkában ugrándozó madárkára kacsingat.” Aztán: „Stroheim nemcsak az amerikai életfelfogástól távolodott el, hanem az amerikai film rendezési és technikai sablonjától is. Szakít az unalmasan egyhangú homogén átvilágítási módszerrel és átveszi az európai filmek fény-árnyék megvilágítását, mert ez jobban fokozza a drámai akcentusokat. Elhagyja a monoton szemközti fotografálást is, és keresi a szokatlan, kifejezően hatásos gépbeállításokat.” Európai sznobizmus ez Betsy, hogy „Amerika technikai civilizációban előttünk, de benső kultúrában és művészetfelfogásban mögöttünk jár”, ugyanmár! Miért érzem, hogy itt a hurrikán magja, a rossz alapállásban, kezdődő tornádó, forgószél a Hortobágyon, elsöpri a délibábot, hiába cimbalmozik a falu rossza egyedül, néki nem hegedül a modernitás.

Mikor megint a maga magasságára tekeri a pianínószéket, mert Veronika délelőttönként, takarítás közben mindig eltekeri, hiába szól neki, arra gondol épp, hogy az orfeumban, meg néha, mikor cirkuszba hívják zenélni, a manézsban miért nincs lámpaláza, miért csak akkor van lámpaláza, mikor a moziban kell improvizálnia? Elsőre nézni és jól zongorázni alá nagy trouvaille, hogy általában a romantikát szereti a film, szerencse, mert Húgó is romantikus, Chopin–Schumann axis, meg a közönség is az érzelmest és az ismertet eszi, ha előjön a Liebesträume, a Törökinduló, a Carmen, különösen a Torreador, azért bomlanak a népek. Kis éji zene, Manók tánca, Für Elise – mind közönségbarát, s a Körúton kívül sokat segítenek az operettek is. Beül a helyére, a közönség, a szokásos csapat szállingózik, „csikágói” salabakterek, kimenős kézilányok, a Keletiből idesodródott, a hosszú átszállást áthidaló bakák, kéményseprők és a Garay-piac vigécei, beteghordók, állatkerti dúvadetetők, kukták a Wampetichből, mert a Gundel névre még húsz év múltán sem áll rá Schöner Húgó szája. Helfgott úr, a városligeti fotográfus, múzeumi teremőrök, délután zárva tartó Rottenbiller utcai kisiparosok, Czakó szabó és Hertelendi suszter, csupa olyan filmbarát, akik a pár fillér különbségért kivárják a filmet a sarki kisbüdösben, minthogy a Körútig menjenek érte. Realizmus, írta Hevesy, Zolát emlegetett, hát kezdjem úgy, mint a J’accuse-t Abel Gance-tól?, gondolja Schöner, kezdi is, de mikor meglátja, hogy bányában vagyunk, a felirat szerint a főszereplőt McTeague-nek hívják, testes fürtöske, kicsit durva férfi, és mi mást is áshatna, mint aranyat, Gold Rush!, gondolja Schöner, nem ez az első aranyásós mozi, az édes Chaplin, hát nekikezd egy illusztratív ragtime-nak. Schöner Húgót ezen a ponton önkívület ejti fogságba, mint mikor Szvoboda doktortól morfint kapott a rohadó foggyökerére, mint mikor a mozihíradóban Josephine Bakert táncolni látta, mint amikor először hallotta fonográfról Jelly Roll Mortont, mint mikor először olvasott az Érdekes újságban a New Orleans-i Storyville-ről. Mi értelme ennek az egésznek, mikor mindig is szenvedélyes ellenfele volt az interpretációnak, meg kéne nézni, mit tudnak Amerikában hozzátenni a zongora nyelvén a filmhez, ott aztán tudhatják, hogy a vakvilágba mozizongorázás a pszichoanalitikus terápia folytatása más eszközökkel, hipnotikus tevékeny álom, táncszerűen zenélek a képre, a villogó fekete-fehérre korroborizok, a chopini Vak lány érzelmes és romantikus, Schumann Kinderszenenje az ajándékváró vágyakozás és az egetverő öröm, ha bizonytalan a kép, akkor szűk szeptim, ha izgalomba jövünk, a szűkből bővített, a szomorú mollból vidám dúr, egészhangos skálával segítem a varázslatosságot, egy-két hangot idézek csak, a régi komolyzenével lehet kacabajkázni, mindig kérdés, hogy mennyire vagyok közhelyes, mennyire nyitom ki a meseládát, mit mondott a stupid Reitmann, csak mert általában a Japánba jár esti szivarra, hall ott mindenfélét, hogy ennek a filmnek kilencórás az eredeti verziója, hogy már két éves, a hollywoodi mogulok megvágatták, így se rövid, vicces, ahogy ezeken itt elgondolkodhatok, épp üresség van a vásznon, időkitöltés, passzol hozzá a recitativo, olyan, mintha a zongora is én lennék, amerikai filmhez megy a dixiland, a klarinétot tudja a zongora, a hegedűt nem. Zsarnokból nem lehet jó mozizongorista, mert az improvizatív mozizongorázás őszinte beszéd, egyszer sikerülhet csak, reprodukálhatatlan jazz.

Persze, hogy a legalacsonyabb nívójú mozizenekarok Bécsben vannak, itt se különb, Berlinben már jobbak, állítólag Oroszországban a legjobbak, de lehet, ez is csak a Kun Béla propagandája. Miért a hazug operett, ami itt megy? Amit itt el lehet adni? Reicher Szerén vezényeli Fricsay, Jatzkó vagy Pallós zenéit a nagymozikban, nagyzenekarnak, nagyvárosi mostohák, rabmadár, három árva, rongyosok, tavasz a viharban, milyen témák ezek má’, Fejős Pali vagy Kertész Misi, aki amúgy Manó, Kaminer Manó, ugyan miből nem csinál filmet?! Vagy a Kordáék, míg itt voltak. Ahogy hallom, kint már más! Az itt levés a baj, beszűkít a nagymellény, kimetszi az agylebenyt a mindenre rárakódó duplapörc. Ha meg a nagyvilág, az egyszeri rácsudálkozás csakcsupán, mint délvidéki házmesterlány öröme a szenegáli zuáv brellósán ’19-ben, kiskisasszonyoknak és a dráganagyságáknak imponálandó kávéházablak üvegén lóval beugrató pelyhedző bajszinger huszártiszt kardcsörtetése. Orgoványi majálissal válaszolni meg a Cserny Jóska bohém sálját-sapkáját meg a tömeggyilkosságait; olyan kézenfekvő mindig a prügelknábe. McTeague egy barom, aranyozott foggyökér, a nője, Trina is csak egy fösvény nőstény, farkasnő, a legszebb tremolót akkor tudom adni, mikor a kéjsóvár és mohó macska végre ráugrik a kanárikalickára, dehát Pandolfo Petrucci, Siena fejedelme is inkább azokra építette uralmát, akikre gyanakodott. Mint a nagy orosz irodalom, ennek kellene egy Petrovics Porfir, a nyomozó, hosszú kéz túr az aranyban, színezték a képet, Stroheim keveri a regényt a novellával, erről beszél a Hevesy, hogy realizmus?, a macska a kanárit akarja, McTeague a lovettát, Trina ülne a bingónyereményen, Marcus, a görény még a Halál Völgyébe is utánamegy, kézifestéses aranyozás a vásznon, szűk szeptim, recitativo, ide már nem Jelly Roll Morton kell, hanem nagyszínpadi Wagner, kár, hogy a kis bánáti kurva elhagyta a partitúrát; ó egek, a „csikágói” salabakterek. Ami a mozivásznon történik, az nem a teljes élet, a homályban marad némi hely a szegényeknek, az álmoknak meg a halottaknak is. Az ember természeténél fogva könnyelmű, csak a szórakozás menti meg a haláltól. Én például kétségbeesett szenvedéllyel kapaszkodom a moziba, gondolja Schöner és lecsukja a fedelet a klaviatúrára.

Mire véget ért a von Stroheim mozija, és Schöner benéz az irodába, Reitmann Imre filmszínház-igazgató már rég nincs ott, mert szokásosan elment szivarra a Japánba, még mielőtt a Veronika tényleg megitta volna a szublimátot, most aztán sikeresen, mert csak két konstábler meg egy nyominger matat unottan a moziudvaron, a rutinesetnek megfelelő hévvel. Tatai házmester már intézte a hullaszállítókat, lába alatt nyolcéves Jancsikája téblábol és vigyorog torzan a kusza szemével, szerencsétlen torontáli, temesi vagy milyen cseléd, Tatait nem érdekli, nem az első eset a házban, viszont mikor Reitmann-né ajtót nyit a detektívnek, akkor Tatai szemcsücskében felcsillog egy vágy (ein Wunsch); a legegyszerűbben megfogalmazva ez a Wunsch Reitmannék méretes ezüst menórája iránti vágyként összegezhető, ám arra Tatainak tizennyolc évet várnia kell még. Schöner az irodai aszkusz peremén megtalálja Reitmann egy régebbi, nem végigszítt szivarcsonkját, rápöffent, ha egy évig mindent félretesz, akkor tud venni hajójegyet Hamburgból vagy Brémából, megkeresi a Tiefenthaler Mór bácsiékat, akik még 1907-ben kimentek, egyszer írt is neki az összeomlás után, Polk Street a cím, a számot nem tudja, azért ott sem olyan hosszú egy utca, hogy több ezer ház legyen benne, beszélnek ott is magyarul, németül is, a háború előtt kivándorolt bányászok, székely parasztok mind, azért mentek a Yorkville nevű részbe, ami Germantown, mert ha máshol nem, hát a közös hadseregben tanultak valamennyi németet, rechts’um, links’um, azt értették, ha az angolt még nem is. Schöner leveszi a koblert, igazít csapodár fürtjein, lepöccinti a keménykalapról a rátapadt tollpihét, lehet, ez még a délelőtti pásztorórán került oda, mikor felment Flórához cicázni a Conti utcába, és Schöner Húgónak még fogalma sincs ekkor, hogy Al Jolson címszereplésével Alan Crosland rendezésében már készülődik ezekben a percekben is a Jazz Singer c. film, egy érzelmes, már majdhogynem hangosfilm a kántor kitagadott fiáról, aki komoly lépéseket tesz ugyan a szórakoztatóipari karrier irányába, de a szeretet csak elénekelteti vele az engesztelésnapi Kol Nidrét, s persze nem Amerikában lennénk, ha nem fordulna ezután jóra minden, ahogyan minden jóra is fordul. Kivéve persze Schöner Húgót, aki, mire megérkezik Hamburgból Amerikába, ott már a hangosfilmek mennek, s nullára csökken a mozizongorázásra az igény. További sorsa ismeretlen.

1939. szeptember elsején Knoxville, Tennessee ipari külterületén a seriff helyettese talált egy viseltes hullát világháborús osztrák–magyar katonazubbonyban, melynek felső zsebében noteszlapon a következő szöveget találták ismeretlen nyelven (talán q’anjob’al): „Szamarkand börtönének udvarán nagyon sokat sakkoztam. Bikanerben és Csehországban az asztrológiát műveltem. 1638-ban Kolozsvárott voltam, és azután Lipcsében. Aberdeenben, 1714-ben előfizettem Pope Iliászának hat kötetére, tudom, gyönyörűséggel forgattam őket.”

Ne keresd, itt van.

Három városban is megnézheted az idei év Fonogram-díjas felfedezettjét, ZÓRÁT
szept. 27., 13:07