A Red Hot Chili Peppers és a Jane’s Addiction élőben – a Nova Rockon és Londonban egy nap alatt

A Red Hot Chili Peppers 1983-ban, a Jane’s Addiction pedig 1985-ben alakult Los Angelesben. Józan matematikai számítások szerint az előbbi 33, utóbbi pedig 31 évvel ezelőtt. Általában nem szeretem a koncertbeszámolókat túl személyesre venni, de mivel két (engem) meghatározó kedvenc zenekaromról van szó, hadd mondjam el azt, hogy mire június 12-én, vasárnap megérkeztünk a Chili koncertjére, a Nova Rockra, már három elég erős éjszakán voltam túl, a Jane’s koncertjén, Londonban, pedig már négyen. Na most, mind a Red Hot Chili Peppers, mind a Jane’s Addiction tagjai már a ’80-as évek közepén súlyos heroin- és mindenféle függőségben szenvedtek, így az, hogy sok-sok ezredik éjszakájuk után egyáltalán még élnek, és egészségügyi dolgozók segítsége nélkül fel tudnak menni a színpadra,  maga a genetikai csoda. Az pedig, hogy olyan koncerteket adnak még 2016-ban is, amilyeneket, az pedig már egyenesen megmagyarázhatatlan.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ma ugyanazt kéne elvárnunk tőlük, mint mondjuk 1991-ben, sőt, le is szögezném: ha valaki valamelyik zenekar koncertjére készül a közeljövőben, vegye számításba, hogy mindkét zenekar tagjainak annyi van már a kilométerórájában, amennyi nekünk, halandó embereknek sosem lesz. Mert csak akkor tudunk objektívek lenni, ha onnan nézzük a dolgot, hogy kijelentjük: örülünk neki, hogy ezek a csávók még egyáltalán élnek.

Azaz, például a Red Hot Chili Peppers esetében, akik – többek között egészségügyi okokból kifolyólag – húsz évvel ezelőtt egy félresikerült koncertet adtak Budapesten (az énekes, Anthony Kiedis és az akkori gitáros, a Jane’s Addiction-ös Dave Navarro épp heroinelvonásban szenvedett, plusz állítólag gyomorrontásban is), nem várhatjuk el, hogy ugyanazt hozzák, mint huszonöt évvel ezelőtt, mondjuk, a Blood Sugar Sex Magik turnéján, viszont, ha elvárások nélkül megyünk ki szeptember 1-én és/vagy 2-án a BS-be, akkor mégis ugyanolyan emlékezetes estében lehet részünk, mint nemrég például a Black Sabbath esetében. Mert, amit ezek a csávók tudnak, amennyit éltek, amennyit élőben játszottak már, amennyire összeszokottak, amennyire virtuózak, az pont ugyanúgy meglátszik egy-egy koncertjükön, mint az, hogy hány átmulatott éjszaka, hány örökre kitörölt nappal lehet már mögöttük az elmúlt három évtizedben.

Én, aki abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy körülbelül tizedszer láttam a Red Hot Chili Pepperst, úgy álltam meg a Nova Rock színpada előtt, hogy semmit nem vártam a koncerttől. Úgy mentem neki az estének, mint nem sokkal később a magyar válogatott az osztrák meccsnek: itt vagyunk, veszteni valónk nincs, kijutottunk, tegyük meg, amit tudunk, és akkor szégyenben már nem maradhatunk. Megálltam a barátnőmmel a huszadik sorban, és vártam, hogy elkezdődjön a mérkőzés. A rajongó vs. zenekar mérkőzés.

https://www.youtube.com/watch?v=XG2gN8NaQXw

Hivatalos adatot nem találtam, de amikor Flea és Josh Klinghoffer, úgy is mint, az „új gitáros” megjelent a színpadon, kb. 50-60 ezer ember állt körülöttünk. Elképesztő látvány volt: a tömegnek nem lehetett látni a végét. Azt viszont baromi jó volt látni, hogy nem őszülő, ráncos, pocakos rockerek közt álltunk, hanem 90 százalékban fiatalok közt. Szerintem olyan 24 év lehetett a közönség átlagéletkora, de lehet, hogy még kevesebb. Miközben Flea és Josh a már szinte maximális hőfokú bevezető jammelést intézte, azon gondolkodtam, mi lehet ennek az oka. Hisz általában egy olyan zenekartól, amelynek tagjai 50 fölött járnak, a zenerajongó fiatalok tömege úgy tartja magát távol, mint keresztények a Sátántól. Aztán amikor a kezdő jammelésből kibontakozott a Can’t Stop, amire a közönség – úgy 50-60 ezer ember – egyszerre indult be, azt hiszem, nagyjából meg is találtam a kérdésre a választ: az a fajta infantilizmus és felszabadultság, ami a két alapító tagból, Flea-ből és Anthony Kiedisből árad, egész egyszerűen kortalan. És a mai világban – rock-koncert közegben meg főleg – a felszabadultság az, ami a leginkább megfizethetetlen.

„– Csókolom, mennyibe kerül a felszabadultság? – 86 euro. – Oké, kettőt kérnék.”

Megfizethetetlen az, amit ez a zenekar művel. Főleg Flea. Mert hiába hozza Chad Smith dobon a lehető legjobb, legerőteljesebb, leglelkiismeretesebben előadott alapokat, hiába épült be mára Josh Klinghoffer kiválóan a zenekarba, és mozog elképesztő módon a színpadon (legtöbbször úgy ment le hátra gitározás közben, hogy azt hittem, összeesik, és soha többé nem kel fel), és hiába hozza Anthony önmaga tökéletes mását, mégis Flea az, aki ma a Red Hot Chili Pepperst viszi a hátán. Flea egész lényével testesíti meg a Red Hot Chili Pepperst. Eleve úgy basszusgitározik, ahogy ma rockzenekarban maximum hárman az egész Földön, és ezt úgy adja elő, hogy közben egyfolytában – de tényleg egyfolytában – ugrál, majd a ráadásra még kézenállásban jön be a színpadra. Emberfeletti teljesítményt nyújt, és aki ennél többet vár egy koncerttől, az kezdjen önvizsgálatba.

A koncert előtt egy barátom azt fejtegette, hogy vannak jó zenekarok, meg vannak azok, amelyek egy másik szintet képviselnek, amelyeket ha látunk, valamiféle csoda bontakozik ki előttünk. Ő a Chili felénél kijött a koncertről, mondván „erőtlen volt”. Valószínűleg már nem volt bent akkor, amikor a Dani California, a Scar Tissue, a We Turn Red, a Snow (Hey Oh) és az Ethiopia után Flea azt kérdezte: „Szeretnétek, hogy ha geci gyorsan játszanék?” („Do you want me to play as fast as fuck?”) Majd belekezdett a Nobody Weird Like Me-be, a Mother’s Milkről (amit talán még sosem hallottam élőben). Elfogult vagyok, tudom, de ilyet csak az mondhat be a mikrofonba, aki utána teljesít is, és kurvára azt hozza, amit felkonferál. És Flea – a JóIsten áldja meg – annyira geci gyorsan játszott, úgy slappelt, hogy az osztrák fiataloknak földbe gyökerezett a lába. Igaz, lehet, hogy azért, mert ők csak a Californication óta kapcsolódtak rá a zenekarra, és fogalmuk sem volt, hogy mi szól épp. De tök mindegy: amit Flea művelt a Nobody Weird Like Me alatt, az maga volt a csoda.

https://www.youtube.com/watch?v=cOwpW5pUmMk

Persze nem csak a Nobody Weird Like Me alatt, igazából végig. A programot egészen szórványosan szakították meg jammelések, amiket Flea és Josh Klinghoffer mutatott be, aki – nagy szerencsénkre – még mindig John Frusciante komplexusban szenved. Jó, lehet, hogy szívtelenség ilyet mondani, de nekem, onnan a huszadik sorból az jött le, hogy Josh a mai napig igyekszik elődje nyomdokába lépni, akinek nyomdokába lépni olyan lehet, mint a Jimi Hendrix Experience-ben Jimi Hendrix helyébe lépni: lehetetlenség. És mégis, azzal a színpadi mozgással, lelkesedéssel és fizikai teljesítménnyel, amit 2016. június 12-én, vasárnap este a Pannonia Fieldsen mutatott, legalább feledtetni tudta Frusciante hiányát, és ismerve elődje érdemeit, azt hiszem, ez a legtöbb, amit elvárhatunk. Klinghofferrel nem egy „másik” Red Hot Chili Pepperst látunk, úgy, mint anno Dave Navarróval kiegészülve, hanem a „régi” Chili Pepperst egy minimális hiányérzettel.

A Frusciante vs Klinghoffer-kérdés kezelésében az is érdekes tény, hogy a zenekar ugyanúgy „hagyja”, hogy a gitáros szólóban is megnyilvánuljon, mint annak idején Frusciante. Kiedis a koncert közepén azt kérdezte Josh-tól, hogy ismeri-e a Beatles-t (belterjes zenekari poénkodásban ez nyilván azt jelenti, hogy Josh annyira fiatal, hogy nem is „kéne” ismernie a Beatles-t), mire Josh egyedül előadta a Rain című számot, pedig szerencsére addigra már rég elállt az eső. Aztán csakúgy, mint Frusciante, ő is kapott még egy szóló dalt: Iggy Pop Tonight című számát énekelte és gitározta el egymaga (ugyanolyan magas hangon, mint John), amit – ahogy körülnéztem – nagyon kevesen ismertek a tömegben, szóval, úgy vettem, hogy ez most csak és kizárólag nekem szól.

A zenekar aznap este nem volt különösebben kommunikatív, de azért hozták a szokásos egymáshoz intézett poénokat, aminek persze a közönség is fültanúja lehetett. Az egyik szám előtt Anthony azt kérdezte, hogy „mennyire vagytok termékenyek?” (Azaz megtermékenyíthetők.) „Mert ha termékenyek vagytok – folytatta –, akkor vigyázzatok, ettől, lehet, hogy teherbe estek” – mondta, majd belekezdtek a Stadium Arcadium She’s Only 18 című számába, ami, csakúgy, mint a legtöbb közelmúltban írt szám, mintha mára már „mélyebben”, érettebben, funkosabban szólt volna, amit nagyon jó volt hallani. Mert azt (is) mindenképp lehet várni egy Chili koncerttől, hogy egyik számot sem úgy adják elő, és egyik szám sem úgy szól, mint lemezen.

Egyetlen okból tudok egyetérteni azzal a barátommal, aki azt mondta, hogy „erőtlen” volt a koncert, az pedig az, hogy a két új szám, amit lejátszottak, (We Turn Red, Dark Necessities), plusz az Ethiopia, az előző lemezről (I’m With You), valóban tölteléknek tűnt, de ezzel együtt, a végén a Californicationnel, a By The Way-jel, az Under The Bridge-dzsel és a Give it Away-jel, amit Anthony egészen máshogy, karikaturisztikusan, megjátszott színpadiassággal adott elő, és aminek közepén egy kurva jó jammelésbe mentek át, szóval ezzel együtt, meg azzal a fantasztikus színpadképpel együtt, amit megint prezentáltak, olyan koncertet adtak, amit simán szeretnék szeptemberben még Budapesten kétszer megnézni. Vagy akárhol, akárhányszor.

Red Hot Chili Peppers Nova Rock setlist – 2016. június 12.

1. Intro Jam
2. Can’t Stop
3. Dani California
4. Scar Tissue
5. We Turn Red
6. Snow ((Hey Oh))
7. Ethiopia
8. Nobody Weird Like Me
9. Rain (The Beatlescover) (Josh solo song)
10. Dark Necessities
11. She’s Only 18 (Tour debut; First time since 2014)
12. Tell Me Baby (Tour debut; First time since 2013)
13. The Getaway
14. Californication
15. By the Way
16. Encore:
17. Tonight (Iggy Popcover) (Josh solo song)
18. Under the Bridge
19. Give It Away
20. Final Jam