A világ leghosszabb cikke 42.

DJ Krush – Meiso, (FFRR Records/Mo’ Wax, 1995) 14 szám 49 perc

Egy darabig tanakodtam, hogy melyik lemezzel kezdjem, végül azért a Meisóra esett a választás, mert ez volt az első, amit a mestertől hallottam, és mert most 20 éves az album. Évek óta nem hallgattam, kíváncsi voltam, mennyit öregedett. Leporoltam a lemezt (szó szerint), és elindítottam. Hagyjuk is a formaságokat, hogy majd a végén megírom, hogy semennyit nem öregedett. Letudom itt: semennyit nem öregedett. Nyilván nem hangzik modernnek, de Robert de Niro sem modern, azt mégse öreg.
Arra nem emlékszem, hogy pontosan mikor hallottam Krush-t és a Meisót először, de első találkozásomra a mágussal egészen tisztán. A minap – költözködés utáni pakolás közben – rábukkantam egy zacskóra, tele a régi koncertjegyeimmel. Ennek és egy egészen kisméretű koncertjegynek köszönhetően pontosan tudom, hogy mit csináltam 2002. október 19-én, szombaton: olyan este fél 10 körül befejeztem életem első Charles Bukowski könyvének, a Ponyvának a fordítását, aminek jelentős részét az egykori FHM egykori titkárnője, Bella gépelt le helyettem, mert olyan áldott jó lélek. A jeles momentumot megünneplendő, ahogy a Windows kikapcsolt, elfogyasztottunk egy sütit, és elindultunk a szerkesztőségből DJ Krush-ra, a Planetáriumba, hiszen ott lépett fel. Mire a Ferenciek terére értünk, már úgy éreztem magam, mintha egy másik bolygón lennék, és ez az érzés csak fokozódott, amikor végre elkezdődött a szeánsz.

Ennyi év után is köszönjük a Jazz Turbulence brigádnak és Deep Distributionnek, hogy a Planetáriumba szervezték az eseményt, mert az országban sehol máshol nem lehetett volna jobb helye egy DJ Krush előadásnak. Maximum a Marson, de az meg nem az országban van. Fantasztikus volt, egy bolygóközi időutazás, heveny térugrásokkal kísérve, én legalábbis így éltem meg. Ahogy ott az arcokat elnéztem, sokan mások is. Ezt reprodukálni nyilvánvalóan nem lehet, de valamilyen formában hasonló élményre számítok az Akváriumban is.
Hogy a Meisót mikor hallottam először, arra már ennyire pontosan nem emlékszem. Valamikor a Z magazinos idők elején lehetett, úgy ’96 táján. Addigra már régen elkaptam a dzsungel lázat, és behódoltam a mainstream hip-hopnak is (ami akkor számomra Dr. Drét, Snoop Doggot, 2Pacot, Notorious B.I.G.-t, Ice Cube-ot, Jay-Z-t és a többi nagyágyút jelentette), de mivel az ember csak úgy nem tagadhatta meg underground gyökereit, hallgattam DJ Shadow-t, Premiert, Gurut, Talib Kwelit, Mos Defet, Bahamadiát, Rootsot, Saul Williamst, meg olyan náluk is földalattibb, beborultabb, minimálabb, absztraktabb arcokat is, akiket Cadik és Mango bulijain hallottunk anno.

Ez utóbbi két vonalba illeszkedett Krush Meiso című albuma. Olyannyira, hogy DJ Shadow szerepel is a lemezen. Természetesen egy közel kilenc perces (Duality című) alkotásban, ami a legszéttörtebb, legkitekertebb, legnyugtalanítóbb és legmonumentálisabb szerzemény az albumon, ami gyakorlatilag egyben a zárótétel is, mert utána már csak egy 48 másodperces outro van. És éppen azzal a lendülettel, ahogy Krush beleillett a DJ Shadow-s underground, absztraktabb világba, azzal a lendülettel ki is lógott belőle, hisz mégiscsak japán volt. És mi értelme lenne annak, hogy az ember japán, ha ez nem jönne át a zenéjén? De átjön, viszont nem tolakodóan. Csak pont annyira, hogy berántson, és benne tartson sötét, de mégis kiutat, a metró alagútjából is a Felkelő Napot kereső világában. Erre legjobb példa a nyitó szerzemény, az Only the Strong Survive: tökéletes elegye az amerikai hip-hopnak, a trip-hopnak, downtempónak és távol-keleti egzotikumnak.
A Meiso azért is volt vonzó és azért is maradhatott friss, illetve inkább: időtálló a mai napig, mert rengeteg hangszer szólal meg rajta. Nyilván a legtöbb, (vagy az összes, nem tudom, majd a legközelebbi cikkre megkérdezem valamelyik szakértő urat) hangminta, és nem élőben játszottak nagybőgőn, dobon, mindenféle furcsa fúvós hangszereken és kütyükön, de ennek nincs is igazából jelentősége, mert az összhatás tökéletes és tökéletesen élőnek tűnik, és például, ha meghallgatjuk a második, Anticipation című instrumentális számot, simán olyan érzésünk van, mintha egy szuperbesztóndult japán future jazz zenekart néznénk (legalább nyolc tagút), vagy háromszázharminchárom éve meditáló buddhista szerzeteseket hallgatnánk, amint mély jókedvükben zenélgetnek nekünk egy kicsit. Egyszerűen csodálatos. De ez igaz a következő What’s Behind Darkness című számra is, bár azért az már mélyebbre ereszkedik. És hogy mi lehet a Sötétség mögött? Nem tudom, de Krush lemezén Fény. Ezt nem most találom ki, ezt már húsz éve is így éreztem, most csak eszembe jutott.

A Meiso továbbá azért lehetett olyan megkapó, mert underground amerikai vendég MC-kel készült, és így a rapperek ismerős orgánuma (még ha nyilvánvalóan nem is ismerte az ember mindegyiküket) szövegelése, hangja, „üzenetátadós” attitűdje is egyből szimpatikussá és befogadhatóvá tette a lemezt. Ami nagyjából „egy szöveges”, „egy instrumentális” mintát követ, ami kurva jó dinamikát kölcsönöz neki. És azzal együtt, hogy szimpatikusak az arcok, baromi jól rappelnek, és feltöltenek a megfelelő energiával, amikor jön egy-egy újabb instrumentális rész, azt kívánjuk: bárcsak ne lenne vége. Krush zsenije ebben mutatkozik meg: hogy míg az instrumentális hip-hop olykor többet kíván a hallgatójától, mint amennyit ad neki, addig Krush szerzeményei (itt és a ’97-es következő MiLighton mindenképpen) körül ölelnek, belén költöznek, bentről kitöltenek, és olyan bódulatba ejtenek, vagy akár olyan meditatív állapotba hoznak, amiből szinte fáj kilépni.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: az egész album