A világ leghosszabb cikke 46.

A cikk David Bowie halálhíre bejelentésének napján készült.

Hogy egészen belterjes legyek, épp Bowie új lemezét, a Blackstart hallgatom az OpenAir Rádión. Most hallom először, és nem is tudok rá maradéktalanul figyelni, hisz épp azt a temérdek gondolatot igyekszem mondatokba önteni, ami csak ma feltolult bennem a netre kiposztolt rengeteg cikk, videoklip, koncert láttán. Épp a Lazarus szól, az a dal, aminek klipjét január 7-én tették közzé a Youtube-on, és amelyben Bowie egy kórházi ágyon vet számot az életével. Aztán bemászik egy szekrénybe, és örökre eltűnik előlünk. Megrázó. A MŰVÉSZ utolsó performansza. Így csak a legnagyobbak tudnak elmenni. (Egyébként kora délután, amikor megnéztem a klipet, 1 millió 700 ezer megtekintésnél járt, most éjjel pedig már átlépte a 6 milliót…)

A nap végére megszületett a legjobb mondat, amit David Bowie halálának kapcsán valószínűleg el lehet mondani. Simon Pegg színész, humorista, író a szerző (én egy bizonyos Megan K. Jones megosztott posztját láttam, aki akár még rokon is lehet), a mondat pedig angolul így szól: „If you’re sad today, just remember the world is over 4 billion years old and you somehow managed to exist at the same time as David Bowie.” Magyarul: „Ha ma szomorú vagy, ne feledd, hogy a világ több, mint négymilliárd éves, de neked valahogy mégis csak sikerült David Bowie-val egy időben létezned benne.” Igazából ennyi. És ha nem emberi lények lennénk, akkor ebben meg is nyugodhatnánk, és mehetnénk aludni.

De nem mehetünk, mert még egy csomó Bowie számot meg kell hallgatni, ki kell posztolni és még egy csomó Bowie-ról szóló sztorit el kell olvasni. Például Mizó történetét Bowie-val az 1990-es budapesti koncert kapcsán, amikor is a Multimédia munkatársaként neki jutott az a „hálátlan” feladat, hogy Bowie-t gardedámozza Budapesten. Mivel én sosem találkoztam Bowie-val, nekem mától ez a kedvenc Bowie történetem, mert ezzel tökre tudok azonosulni. Olyannyira, hogy mától úgy veszem: velem esett meg. Mizó nagyon érzékletesen írja le a találkozást a MŰVÉSSZEL, és a napot, amit eltöltött vele. Gondolom mindannyian hasonlóan éreztünk volna, mint ő. Bár, feltételezem, sokan el is ájultak volna már attól, amikor a MŰVÉSZ nyújtja a kezét, és azt mondja: „Hi, I’m David.” A történet legszebb jelenete a találkozást, és azt leszámítva, amikor David megkéri Mizót, hogy vigye el őket a Szépművészeti Múzeumba (első útja oda vezetett), majd hozzáteszi: ha lehet, ne a limuzinnal menjenek, hanem Mizó kocsijával, mert kerülni akarja a feltűnést, szóval emellett a történet legszebb jelenete az, hogy amikor állnak sorban a múzeumban, a Bowie előtt álló hölgy leejti a pénztárcáját, amit Bowie úriemberhez méltóan fel is vesz, és visszaad neki. A nő ránéz, megköszöni, majd rádöbben, ki is az. Bowie kicsit zavarba jön, majd azt mondja: „Nem tesz semmit, hölgyem.”

Ahogy Mizó is, én is, és gondolom mindannyian azt képzeltük volna a találkozó előtt, hogy Bowie egy megközelíthetetlen, Istenszerű alak, akivel igen nehéz dolga lesz az embernek. Hát, nem így volt. És azzal együtt, hogy én továbbra is azt gondolom, hogy Bowie egy megközelíthetetlen, Istenszerű alak volt, ezt a történetet olvasva, pont ma helyére került bennem valami nagyon fontos dolog Bowie-val kapcsolatban: David Robert Jones nem volt megközelíthetetlen, Istenszerű figura. David Bowie volt az. És ez így van rendjén.

Az én legszemélyesebb élményem David Bowie-val is ehhez az 1990. szeptember 4-i koncerthez fűződik, annak ellenére, hogy nem találkoztam vele, de még csak be sem jutottam a koncertre, csak kintről hallgattam, mert ha jól emlékszem 500 ft volt a jegy, és az pont 460-nal volt több annál, mint amennyi a zsebemben volt. Ettől függetlenül a barátaimmal és a húgommal kimentünk az MTK-stadionhoz, valami majd csak lesz alapon. Lett is: a rendőrök úgy kardlapozták azokat, akik megpróbáltak bemászni, mintha pár évvel azelőtt március 15-e lett volna, de hát ez akkoriban még bőven benne volt a levegőben. Ott tanácstalankodtunk a bejáratnál, a koncert közben elkezdődött, a húgom meg egyik pillanatról a másikra eltűnt. Kétségbeesve kapkodtam a fejemet, hogy merre lehet, mire nagy nehezen megláttam – a kidobókon túlról nézett vissza rám, a rács mögül, egyszerre megszeppenve és egyszerre büszkén. Valahogy beszédelgett a jegyszedők között. Annyira megörültem neki, hogy bejutott. Édesanyánk nem sokkal korában halt meg, és gyakran vittem a húgomat magammal koncertekre, talán azért, hogy amikor csak lehet, vele is feledtessem a halálát. És ő legalább bent volt. We can be heroes just for one day.

Furcsa dolog az, hogy sorban mennek el a kedvenceink. Azért furcsa, mert a döbbenet, az értetlenkedés, az űr, a gyász majdnem ugyanolyan, mintha közeli hozzátartozónk menne el, pedig hát nem. Ugyanakkor – és milyen furcsa ez is – az ember egy-egy kedvenc előadójával talán több időt is eltölt élete során, mint közeli hozzátartozóival. Még ha nem személyesen, akkor is. És akármennyire visszás is az, hogy egy-egy művész halálhírére megtelik az internet dalaikkal, képeikkel, művészetükkel, tulajdonképpen érthető reakció, és talán segít is feldolgozni a gyászt. Közösen szomorkodni mégiscsak jobb, mint egyedül. Hiába van mindenki egyedül a gyásszal, azáltal, hogy látjuk, mennyi mindenki érez ugyanúgy, mint mi – beleértve idoljainkat is, akik pályatársaik halála kapcsán szintén megosztják saját képeiket, történeteiket barátaikról – mégiscsak könnyebb betölteni az űrt, és elfogadni a tényt, hogy egy újabb nagyon fontos emberrel lett kevesebb a Földön.

És azért is fájó, hogy így sorjában mennek el nagy kedvenceink, illetve azért is van ez a tömeghisztéria, amikor egy-egy globális ikon megy el, mert ilyenkor újra és újra szembesülnünk kell vele: időnk véges. Ha ők meghalnak, akkor mi is. Viszont, ha olyanok mennek el, mint Lemmy vagy Bowie, és úgy ahogyan ők, akkor nincs okunk Istennél panaszt tenni. Mindketten több emberöltőt éltek, több emberöltőre elég nyomot hagytak maguk után, és nem idő előtt, „értelmetlen” halállal haltak. Éltek és ebbe belehaltak, de amit maguk mögött hagytak az örök, és abból még évtizedeken át táplálkozhatunk. És azt se felejtsük el: ezeknek az embereknek az életműve, illetve az a tény, hogy Bowie még a halálos ágyán is dolgozott, arra szólít fel bennünket, hogy mi is hassunk és alkossunk. És a világ fényre derül. Mert micsoda bátorságról és konokságról és elhivatottságról tesz már tanúbizonyságot az, hogy a MŰVÉSZ még a halálos ágyán is írt. Amikor már minden mindegy volt, amikor föladhatta volna. Nem, még itt hagyott nekünk egy albumot, amit még hónapokon át értelmezgethetünk, amiből még hónapokon át tehetjük össze a darabokat, és amiből – talán – megtudhatjuk, mit élt meg élete utolsó szakaszában a NAGY ÁTVÁLTOZÓ MŰVÉSZ, mielőtt végleg átváltozott volna. A Blackstarból talán megtudjuk, ő hogyan látta egész életét, élete végének közeledtét, és hogyan adta át ezt nekünk. Vagy ha mindezt nem tudjuk meg, akkor megtudunk belőle akármit, amivel többek leszünk. Többek, mintha nem tette volna meg.

Mivel ma hallottam először, nem vállalkoznék rá, hogy most nekiálljak feldolgozni a Blackstart. Inkább a Changesbowie-t választottam, ami ugyan nem sorlemez, de azért mégis ezt, mert: 1.,mindannyian tudjuk, hogy Bowie maga volt a Változás. 2., Mindannyian tudjuk, hogy a változás lehet félelmetes. Bizonyos értelemben Bowie is az volt. És most megint átváltozott. 3., Ez volt az első lemez, vagyis kazetta, amit életemben először, 1990-ben megvettem tőle (a Hungaroton lemezboltjában, a Vörösmarty téren). És ebből a lemezből kezdtem el összerakni magamnak, hogy ki is lehet ez a David Bowie tulajdonképpen.

A Changesbowie akkor jelent meg, amikor Bowie egy ideig „félretette magát”, megalapította a Tin Machine-t, és úgy gondolta, hogy ő most akkor egy tag lesz egy zenekarban. És bár az első Tin Machine lemez és turné is sikeres lett, a közönség egy idő után hiányolni kezdte Bowie-t, a szóló előadót, és ő maga is vakarózni kezdett egy kicsit új szerepében. Ekkor adták ki a karrierösszegző Changesbowie-t, és ekkor indult egy hét hónapos turnéra, a Sound+Visionre, amelynek budapesti állomása volt az első kelet-európai fellépése.

Nekem először a Space Oddity, a Ziggy Stardust, a Changes, The Jean Genie, a Diamond Dogs, a Rebel Rebel, és a Heroes jött be leginkább, a „diszkós” számok csak idővel kúsztak be, és nem is igen tudatosodott, hogy az anyag vagy tíz-tizenegy album slágereiből és különböző korszakokból áll össze. Azt csak szép lassan raktam össze. Sokkal jobban lekötött az, hogy az olyan számok, mint például a John, I’m Only Dancing tulajdonképpen miről is szólnak. Mit akar az jelenteni, hogy „John, én csak táncolok, begerjeszt a csaj, de én csak táncolok vele”? Már miért kéne szabadkoznia neki Johnnak, hogy táncol egy lánnyal? (Ne felejtsük, hogy a ’80-as években Magyarországon maximum „cukros bácsik” és „buzik” léteztek, „biszexuálisok” és „melegek” nem.) Meg, hogy milyen város lehet az a „suffragette city”, és kik azok a „gyémánt kutyák”? Próbáltam hallás után fejtegetni a számokat, és egy furcsa, kaotikus, értelmezhetetlen és elérhetetlen világ sejlett fel előttem, ami mégis valamiért izgalmas volt és vonzó. De akkoriban Bowie dalai inkább még csak primér szinten hatottak rám. Csak később kezdett el összeállni a kép, ami természetesen a mai napig sem teljes.

Ma viszont érzelmileg hatott ránk a MŰVÉSZ, pedig csak annyi történt, hogy legújabb klipjében becsukta maga mögött a szekrényajtót.

Jótállás: 

Örök garancia: az egész album

https://www.youtube.com/watch?v=cYMCLz5PQVw