A világ leghosszabb cikke 1.

Nekik ne mondja már meg még Paul Stanley sem a Kissből, hogy Steven Adlernek milyen dobfelszerelésen kéne játszania, meg hogy kéne megszólalnia a daloknak. Tudják ők azt, még úgy is, hogy életükben nem voltak stúdióban. Aztán elkészülnek a nagy művel, és új időszámítás kezdődik mindannyiuk életében. És a rock n’ roll történetében is.

Mint a legtöbb igazán maradandó album, az Appetite for Destruction mellett is az szólt, hogy semmi nem szólt mellette. Oké, jelentek meg 1987-ben jó lemezek július előtt (pl. U2 – Joshua Tree, The Cult – Electric, Prince – Sign O’The Times, Faith No More – Introduce Yourself, Jane’s Addiction – Jane’s Addiction, Sonic Youth – Sister), de ne felejtsük, hogy mégiscsak a kétes értékű ’80-as években járunk, ahol a fent említettek mellett aktívan termelt Janet Jackson, Celine Dion, Mel & Kim és Madonna is, aki akkor még közel sem volt annyira cool, mint később, és akinek Who’s That Girl című lemeze ugyanazon a napon jelent meg, mint a Guns N’ Rosesé. A Billboard 100-as listáját pedig olyan nevek vezették 1987 júliusa előtt, mint a Bangles, Madonna, Huey Lewis, Kim Wilde, Los Lobos, Tiffany vagy Whitney Houston. Nem a G N’ R-nak kedvezett a korszellem, na. És miközben a Los Lobos azt énekli, hogy lálálálálábámbá, ők kiadnak egy olyan lemezt, aminek nyitódala úgy indul, hogy: „Isten hozott a dzsungelben, mi tudjuk, mi a móka, van mindenünk, ami kellhet, bébi, ismerünk mindenkit, tök mindegy, mi kell, ha van rá pénzed, meg lesz a mérged.” Meg, hogy: „Szeretném nézni, ahogy vérzel…, hallani a sikolyod… Itt minden nap eggyel rosszabb lesz, megtanulsz úgy élni, mint egy állat, ott ahol mi játszadozunk… Tudod, hol vagy, bébi? A dzsungelben. És meg fogsz halni.”

Mindezt egy tökéletesen szedett-vedett bagázs adja elő: egy fejhangon sikoltozó, kígyómozgású, tenyérbe mászó képű, vörös hajú énekes, egy fürtös, cilinderes gitáros, egy csapzott hajú, szőke, langaléta utcagyerek basszusgitáros, egy kb. két általánost végzett dobos, és egy heroindílernek kinéző heroinista ritmusgitáros. És olyan zenét játszanak, amilyet a mainstreamben akkor senki. Hard rockot punkrock felfogásban blues-zal vegyítve, némi glam rock beütéssel. Agresszív, de érzelmes ösztönzenét. Zsigerrockot. Jellemző momentum, hogy a Metal Hammer (nem az itthoni, a kinti) például akkor még nem is értette az egészet. Elintézték azzal, hogy az Appetite for Destruction az „Aerosmith, a Hanoi Rocks és az AC/DC megoldásait silány módon keverő album”. Ezzel szemben, 2000-ben a Q Magazine már „minden idők egyik legjobb metál lemezeként” említi az albumot, (miközben nem is metál), 2004-ben egy soros listáján a Rolling Stone pedig 5 csillagot adott rá, mondván, „örökre megváltoztatta a rockzenét, mint olyat.”

Aki nem értette anno az Appetite for Destructiont, az azért nem értette, mert az Appetite for Destructiont nem érteni kell. Ez nem egy intellektuális lemez, amiről intellektuális dolgokat kell írni. Én 1988-ban hallottam először tinédzserként Amerikában, amikorra az MTV-nek köszönhetően már szupersztárok voltak, és amikorra – bár ezt akkor még nem tudhattuk – a Guns N’ Roses gyakorlatilag már egy tökéletesen szétesett, diszfunkcionális, mindenféle függőségben szenvedő zenekar lett. Akkor voltam először „nyugati” országban, akkor hallottam először kemény rockzenét, és annak ellenére, hogy átlagos, boldog gyerekkorom volt, úgy énekeltem az Out Ta Get Me szövegét („El akarnak kapni, de nem fognak, ártatlan vagyok, úgyhogy leszophatnak”), mintha én is annyiszor kerültem volna összetűzésbe a rendőrséggel, mint Axl Rose, holott addig csak egyszer csíptek nyakon, amikor Mátyásföldön átmentem a piroson a zebrán. Mert az ösztönökre hatott, mert nem az agynak, a gyomornak szólt. És ahogy az idei VOLT fesztiválon elnéztem a Guns N’ Roses pólós fiatalokat Slash koncertjén, ez azóta is érvényes. A lemez és a zenekar egyszerű, primér dühe, túlélőösztöne, „rendszerellenessége”, fésületlensége, zaklatottsága, a holnapot leszaró buli-tudatállapota, vagány kívülállása, okkal és ok nélküli lázadása a mai napig releváns. Nem kell megfejteni, meg kell inni rá pár sört, és kirúgni a ház falát. De nemcsak a lemez zsigeri mivolta, a hangzása és maga a zene is érvényes. 28 évvel megjelenése után sincs rajta egy kellemetlen, ciki hang se, ha holnap jelenne meg, akkor sem lógna ki a sorból.

2008-as adatok szerint az Appetite for Destruction 18-szoros platinalemez. Ami 18 millió példányt jelent. Amerikában ez minden idők legkelendőbb debütáló albuma. A számok néha nem hazudnak. 2010-ben egészen meglepő módon 2Pac Dear Mama című számát felvették az amerikai Kongresszusi Könyvtárba, mint olyan dalt, amely „történelmi, kulturális vagy esztétikai szempontból fontos, és hűen írja le az amerikai életet.” Az Appetite for Destructionnel megjelenése másnapján megtehették volna ugyanezt.

Jótállás: 

Örök garancia: Welcome To The Jungle, It’s So Easy, Nightrain, Mr. Brownstone, Paradise City, Sweet Child O’ Mine

https://www.youtube.com/watch?v=HR_ONjZD9A0