A világ leghosszabb cikke 10.
Massive Attack – Blue Lines (Virgin, 1991) 9 szám 45 perc.
Ha már a Morcheeba első albuma (Who Can You Trust?) kapcsán szó esett a Massive Attack első lemezéről, lássuk, miért is annyira kiemelkedő és úttörő lemez a Blue Lines. Elsősorban természetesen azért, mert kiemelkedő és úttörő. A ’90-es évek elején (számomra lehető legjobb helyen), a Magyar Televízióban dolgoztam (ami nem volt egyenlő a mai M1-gyel), és tisztán emlékszem, hogy egy reggel (illetve délelőtt), amikor beértem az irodába, az egyik főnököm (felvételvezető voltam, gyakorlatilag mindenki a főnököm volt), és későbbi barátom, Ámon László, aki alapvetően rocker volt, izgatottan rántott be a szobába: „Ezt nézd, Lóhajú!” (ez volt a becenevem, mivel hosszú hajam volt).
A Massive Attack Unfinished Sympathy című klipje kezdődött az MTV-n (a Music Televisionön), amit megbabonázva néztünk. Akkoriban már (kezdetleges) videóklipeket is gyártottunk (mi csináltuk például a Sexepil Angel című klipjét is, ami sihederként óriási élmény volt), és azért néztük lenyűgözve a Massive Attack videóját, mert egyetlen vágás sem volt benne. Steadicammel készítették, amiből Magyarországon akkor mindössze egy volt. A Kozmo hozta be az országba valamikor ’90-91 táján, és sokáig csak egyetlen operatőr volt, Nyerges Tamás, aki a testére erősített kamerát kezelni tudta. Az Unfinished Sympathyt persze nem ő, hanem az a Dan Kneece fényképezte, aki sokat dolgozott együtt David Lynch-csel, például a Kék bársony, a Veszett a világ és a Mulholland Drive című filmeken.
Úgy tudták megoldani az elején is azt, hogy vágás nélkül tudjanak a magasból felvételt csinálni, hogy nem kránt használtak, hanem Dant emelték a levegőbe Steadicamestül. Majd letették, és Dan követni kezdte az énekesnőt, Shara Nelsont, aki Los Angeles egy lepattantabb negyedében haladt a West Pico Boulevardon, mindenféle (emberi) lények között. A klipben nem csak statiszták szerepeltek, a nyitóképen például egy valós Los Angeles-i gang látható, és sokan szartak is arra, hogy megkérték őket, ne menjenek bele a képbe, ők mentek tovább útjukon. A Massive Attack tagjai, Daddy G és 3D is feltűnnek a klipben. Előbbi egy hajléktalant „alakít”, aki egy megrakott bevásárlókocsit tol maga előtt, 3D pedig leteszi egy sarkon a nyilvános telefont, majd fekete cukros bácsi ballonkabátban elindul Shara mögött az utcán.
A klip felvételének hatszor tudtak csak nekifutni, mert Dan nem bírt el újabb próbálkozással – a felszerelés ugyanis kb. 15 kiló volt. A végeredmény minden idők egyik legemlékezetesebb videóklipje lett, ami igazából inkább egy rövidfilm. Ma már talán nem érzékelhető az, miért volt ennyire úttörő ez a klip, ezért is jegyeztem meg, hogy itthon ilyet akkor igen nehezen tudtak volna gyártani.
De nem csak a klip volt megbabonázó, a zene is. Még életemben nem hallottam hasonló zenét, de nem csak én nem, a világ sem. Az NME 1991-ben az év kislemezének választotta a Unfinished Sympathyt, azzal, hogy „nem kérdés: a dal minden idők egyik legjobb soul szerzeményeként fog fennmaradni.” Hiszen akkor még „fel sem találták” a „trip hop” terminust. (Legalábbis írásban 1994-ig nem jelent meg. Először DJ Shadow In/Flux című kislemezére alkalmazták.)
A harmadik kislemez dal (az első a Daydreaming volt, a második az Unfinished Sympathy) klipje olyan volt, mint egy rémálom. Shara Nelson egy horrorfilmszerűen bevilágított lépcsőházban szalad felfelé fekete-fehérben, mindenféle rossz arcok között, akik főként a zenekar tagjai, de feltűnik egy mini Freddie Krueger is, a feszültséget pedig csak növeli a folyamatzenére, fantasztikusan előadott szöveg: „you can free the world, you can free my mind, just as long as my baby’s safe from harm tonight (kb.: tőlem felszabadíthatod a világot, felszabadíthatod az elmém, csak a gyerekem tudjam biztonságban ma éjjel). Későbbi Massive Attack számokban is tetten érhető a (városi) paranoia, ahogy ebben is: „I was lookin’ back to see if you were looking back at me to see me lookin back at you” (kb.. Visszanéztem, hogy lássam, visszanézel-e, hogy visszanézek-e rád). Ez azért érdekes, mert a Blue Lines-ra és a későbbi lemezekre is jellemző, hogy az alapvetően meleg hangulatú zenébe (és Shara Nelson hangja is inkább meleg) feszültség és sötétség vegyül. Nem tudom, hogy ennek a kontrasztnak köszönhető-e az, hogy a Massive Attack zenéje is sokszor filmszerű, de emlékszem, amikor egyszer a ’90-es évek közepén Londonból hazafelé a reptérre menet a metrón hallgattam a Blue Line-s (direkt erre az alkalomra időzítve), az olyan volt, mintha egy saját filmet forgattam volna. Főleg, amikor a külvárosban kiértünk a felszínre.
A Blue Lines azért volt (és van) annyira úttörő, mert olyan műfajokat gyúrtak, vagy inkább vajaztak egybe, amelyek korábban nemigen (vagy sohasem) szerepeltek együtt: soul, jazz, funk, dub és hip-hop, ráadásul úgy, hogy erre egészen egyedi stílusban rappel 3D, Daddy G és az itt feltűnt Tricky is, akik nem a kiabálós amerikai vonalat hozzák, hanem sok helyen inkább a meleg, de feszült hangulatot fokozandó visszafogottan, szinte suttogva énekbeszélnek (pl. a címadó Blue Lines című dalban). Mellettük (és Nelson mellett természetesen) a lemez legmeghatározóbb hangja, az egészen egyedi orgánummal és énekstílussal közreműködő roots reggae előadó Horace Andy, aki úgy lebegteti a hangját, hogy az már eleve hipnotikus. És meg is érkeztünk a kulcsszóhoz: a Blue Lines-t legegyszerűbben úgy lehet jellemezni, hogy: hipnotikus. De épp csak annyira, amennyire kell. Akkor is az volt, amikor kijött, és hiába telt el huszonnégy év a megjelenése óta, a mai napig ugyanazt a hatást éri el. Ha este felteszed, egyből megtölti a szobát, máris gyújtani kell a gyertyát, és csak hagyni, hogy sodorjon. És nem kell félni, jó helyre visz.
Jótállás:
Örök garancia: Safe from Harm, One Love, Five Man Army, Unfinished Sympathy, Lately
