A világ leghosszabb cikke 11.
Portishead – Dummy (Go! Beat, 1994) 11 szám 49 perc.
A Massive Attack Blue Lines című lemeze után időrendi sorrendben a következő klasszikus trip-hop lemez a Portishead 1994-es Dummyja volt, ami pont annyira hideg, mint amennyire meleg a Morcheeba Who Can You Trust?-ja, viszont éppen annyira gyönyörű. A Blue Lines-hoz képest, ami hangulatában és fő elemeiben egységes volt ugyan, de összességében nem volt annyira koherens, a Dummy olyannyira homogén és érett, mintha ez lenne a zenekar harmadik albuma, pedig az első volt.
És mindjárt a legjobb. 1994-ben ez annyira szokatlan és újszerű hangzás volt, hogy az újságírók nem győzték gyártani a különféle jelzős szerkezeteket, kategóriákat, csak hogy valahogy átadhassák, milyen is a Portishead zenéje. A Rolling Stone például azt írta róla, hogy „gothic hip-hop”, a Melody Maker a film noirra utalva „musique noire-ként” írta le a zenét – ami elég találó, de a „dark cabaret” sem volt rossz próbálkozás.
A Dummy (aminek borítója, egy, a zenekar által készített To Kill a Dead Man, azaz a Megölni egy halott embert című rövidfilm egyik kockája) zenei elemeit tekintve főként lassított film sebességű hip-hop ütemekből és loopokból, némi jazzből, (főként a Miles Davis-féle cool vonalból), a felismerhetetlenségig kicsavart bluesból (pl. a Glory Box „gitárszólója”) és egy csomó misztikus komponensből áll, aminek együttes hatása olyan, mindjárt az album első dalától, a Mysteronstól kezdve a fantasztikus zárótételig, a Glory Boxig, mintha egy ezüstösen csillogó, de sötétkék elvarázsolt erdőben járnánk, jóval naplemente után, úgyis mint szürkületkor.
Erre jön Beth Gibbons kristálytiszta, jéghideg, némileg neurotikus, de közben mégis angyali, illetve néha koboldszerű éneke (lásd pl. Pedestal), végtelenül szomorú előadásmódja és szövegei, és már értjük is, miért húzódozott a zenekar a sajtómegjelenésektől, kritikáktól, nyilvános szereplésektől. Nyilván ellentmondás, de ez a zene egyszerűen nem tömegfogyasztásra készült. Nem tömegtermék, nem csomagolható, nem marketingelhető és nem hype-olható, mert ahhoz túl érzékeny és törékeny. Nem sokkal a Dummy megjelenése után a zenekar vissza is vonult a nyilvánosságtól (még jobban), és legközelebb csak három év múlva bújtak elő odújukból, amikor megjelentették második, Portishead című albumukat, majd nem sokkal később hat évre fel is függesztették a zenekar működését.
De nem is baj. Sőt. A Dummy annyira intim és személyes album, hogy furcsa is lett volna, ha ezt egy harsány, botrányairól elhíresült bulvárzenekar készítette volna. Szerencsére nem ez történt, és így ez az éteri, törékeny és gyönyörű lemez megmaradt tökéletesen épnek.
Megjelenésének 20. évfordulója alkalmából a régi és remélhetőleg új rajongók örömére a Dummyt újra kiadják bakeliten. Az első ezer lemez kék kiadásban jelenik meg, és mindegyikhez (a többihez is) jár majd egy kód, amivel le is lehet tölteni az albumot – csak, hogy mindenhol hallgathassuk.
Jótállás:
Örök garancia: Sour Times, Wandering Star, It’s a Fire, Numb, Roads, Biscuit, Glory Box
https://www.youtube.com/watch?v=jKd30B1QE9w
