A világ leghosszabb cikke 17.
Ivan & the Parazol – Mama, Don’t You Recognize Ivan & the Parazol? (Drum&Monkey Records, 2012) 10 szám 32 perc.
Most, hogy az Ivan & the Parazol felvette harmadik nagylemezét (megjelenés novemberben), meghallgattam első albumukat, már csak azért is, hogy kellőképpen felkészült legyek következő szigetes fellépésükre, ami augusztus 15-én éjjel lesz, stílszerűen a Kings of Leon után. Az Ivan & the Parazol tagjai 2010-ben találták ki, hogy ideje feltámasztani a ’60-as éveket. Jó ötletnek bizonyult, mert az a lelkesedés, hangulat és image, amit közvetítenek, hamar átragadt a generációjukra.
Az Ivan & the Parazolnál a ’60-as-70-es évek zenéjét játszani nem póz, nem divat, hanem hitvallás. Ahogy öltözködésükön, megjelenésükön, hajviseletükön is látszik, ők nem retróban utaznak, hanem újraélnek egy olyan kort, amit csak lemezekről, videókról és szüleik élményei révén ismerhetnek. És nem csak újraélik, éltetik is: gyakorlatilag küldetésnek tekintik, hogy generációjukkal, a mai húszévesekkel megismertessék a ’60-as-’70-es évek időtálló, illetve napjaink vélhetőleg majd időtállónak bizonyuló rock zenéit. (Ami nem is árt azért akkoriban, amikor huszon-harminc éves fiatalok már a Rolling Stones-t sem ismerik.) Ha nem így lenne, (mármint, ha nem küldetésnek tekintenék) ez az egész csak bohóckodás és parasztvakítás lenne, de szerencsére nem az. Amit az Ivan & the Parazol csinál, az hiteles interpretálás, kultúrmisszió és talán ami még fontosabb: alanyi jogon is dögös rock n’ roll.
A Mama, Don’t You Recognize Ivan & the Parazol?-t pár videó és két EP után készítették el 2012-ben, és elég hamar be is futottak vele. Ami nem is meglepő, hisz, ahogy a lemezen is minden a helyén van, (talán csak a kiejtéssel nem vagyok teljesen kibékülve, de ez az én mániám), úgy a színpadi megjelenés is egyből működik, márpedig manapság egy zenekar életében a koncertek a legfontosabbak, ugye, hisz mással nem nagyon lehet keresni. Az Ivan & the Parazolnak egyszerűen jól áll a rock n’ roll, a rock n’ rollnak pedig jól áll az Ivan & the Parazol.
Az albumon már első az megszólalástól egyértelmű, hogy a sounddal a cél a régi analóg hangzás volt, ami sikerült is, és mivel, ahogy az előbb megállapítottam, a zenekar úgy kerek, ahogy van, ez sem erőlködésnek, vagy öncélú magamutogatásnak tűnik. A debütáló album egyik legnagyobb erénye, hogy a nagy kultúrmisszióskodás közben a zenekar nem akar semmit sem bizonygatni, és nem áll le bonyolult, komoly(kodó) témákat boncolgatni, hanem slágeres, könnyed, lendületes, fogyasztható dalokat ír és ad elő. Komolykodni ráérnek majd ötven évesen. (Ugyanakkor az utolsó Lumberjack című dal előrevetíti, hogy ha akarnak, tudnak majd összetettebb dolgokat is alkotni.) Az is szimpatikus, hogy nem akarták túlspilázni a dolgot: 10 számban és 32 perc alatt is el lehet mondani ugyanazt, amit egy óra alatt.
A Mama, Don’t You Recognize Ivan & the Parazol? egy korrekt, szerethető bemutatkozó lemez, jó dalokkal, két-három jó slágerrel, (sőt, a Take My Hand például nemzetközi mércével mérve is kurva jó) és egy olyan album, amihez nem kell hangulat: bármikor meg lehet hallgatni, mert „ő” teremti meg a hangulatot. Kíváncsian várjuk a harmadikat.
Jótállás:
Az album ma 23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.
Örök garancia: Swindie (Panic at the Backround), 1965, Take My Hand, Selling My Soul
