A világ leghosszabb cikke 2.
The Cult: Electric
(Beggars Banquet, 1987) 11 szám, 39 perc
A poszt-punk-gótikus rock zenekarnak indult The Cult, élén a világ egyik legjobb torkú énekesével, Ian Astburyvel, illetve a világon legszebben terpesztő, és a világ legszebb Gretsch White Falcon gitárjával rendelkező gitárossal, Billy Duffyval, két lemez (Dreamtime, Love) után 1987-ben úgy döntött, hogy elég a goth rockból, a misztikus halálkultuszból, az indiánokból, sámánokból, a szolid pszichedeliából, és átigazolnak a hard rockerek közé.
Peace címmel el is készítettek egy lemezt, de nem voltak megelégedve a végeredménnyel, úgyhogy felkértek egy szakembert, Rick Rubint – aki akkor még nem volt „guru”, de már megcsinált néhány örökbecsű darabot, többek között a Beastie Boys Licensed to Ill-jét, a RUN-D.M.C. Raising Hell-jét (rajta az Aerosmith-féle Walk This Way-jel) és a Slayer Reign in Blood-ját –, hogy szedje rendbe az albumot. Ennek eredményeképp a Peace-t úgy, ahogy volt kikukázták.
És milyen jól tették. Miután 2013-ban Electric Peace címmel megjelentették, (és a 25 (és fél) éves évforduló alkalmából meg is turnéztatták a lemezt, amit volt szerencsém Berlinben látni), utólag is beigazolódott, hogy igazuk volt. Az eredeti egy gyengébb, terjengősebb lemez volt, elveszett valahol félúton a Love és egy Simple Minds album között, és magán viselte a ’80-as évek kínos jegyeit. Egyáltalán nem lett volna annyira tartós, mint az újra felvett anyag. (Sőt.) Merthogy végül felvették az egészet előröl.
Így az Electric egy 3-4 perces számokból álló, egyenes vonalú egyenletes mozgást végző, lecsupaszított, szín- és vegytiszta hard rock album lett, abból a fajtából, amit bármilyen napszakban, bármilyen körülmények között hallgatunk, a hatás ugyanaz lesz: megtelünk életerővel, léggitározni, headbangelni kezdünk, megfeledkezünk a világról, és instant rocksztárokká válunk. Hiába a Stones és az AC/DC áthallások, Billy Duffy ezzel az albummal lépett be az első ligás riffkirályok közé. Furcsa is, hogy a Peace elnyújtott, nem túl izgalmas szólói után, hogy tudott ekkorát váltani, és egy teljesen más sounddal, tempóval, feelinggel előállni.
Mai füllel az Electric hangzása talán lehetne egy kicsit fajsúlyosabb, teltebb, de talán akkor meg azt kérnénk számon rajta, hogy nem ilyen nyers és nem „csillog” eléggé. Frissnek nem friss, viszont nem is nagypapa rock. Megmaradt egyszerű, tökös, férfias, vérbő, időtálló rock n’ rollnak. Ahogy az angol mondja: cult classic-nek.
Fotók: Barna Miklós (Berlin, 2013. november 5.)
Jótállás:
Örök garancia: Wild Flower, Lil’ Devil, King Contrary Man, Love Removal Machine, Born To Be Wild
