A világ leghosszabb cikke 20.

A ma már négy Grammy-díjjal is büszkélkedő Chemical Brothers elvileg 1989-ben alakult Manchesterben, de érdemben csak 1992-ben kezdett el a dolgozni a duó – Ed Simons és Tom Rowlands, amikor egy kis kocsmában The 237 Turbo Nutters álnéven DJ-esteket rendeztek. Hip-hopot, house-t és technót játszottak. Első dalukat, a későbbi nagylemez harmadik számát, a Song to the Sirent, ekkoriban készítették el. ’92 végén kinyomtattak belőle 500 white label példányt, hogy elvigyék londoni lemezboltokba meg DJ-knek, de senki sem akarta játszani – túl lassúnak találták. Persze a mesékben mindig jön egy jó fordulat: a legendás DJ-producer-remixer, Andrew Weatherall viszont az összes DJ-szettjében játszani kezdte a dalt, ami végül ’93 májusában hivatalosan is megjelent.

A páros ekkoriban kezdett el remixeket gyártani a Lionrocknak, a Republicának, a The Sandalsnek és a Leftfieldnek. Első EP-jük, a Fourteenth Century Sky ’94 elején jelent meg, és ezen már rajta volt a későbbi nagylemez egyik legerőteljesebb száma, az úttörő Chemical Beats, ami egyben az egyik első (vagy a legelső) big beat szám is volt. Acid house és rock dobolás és break beat egyben? Mi vaaan?!

Ekkor még The Dust Brothers néven futottak, amit a Beastie Boys producer duója iránti tisztelgésből vettek fel. ’94 októberében lettek rezidens DJ-k a később legendássá vált Heavenly Sunday Social Club rendezvénysorozaton, amit előszeretettel látogatott például Noel Gallagher (Oasis), Paul Weller (The Jam), James Dean Bradfield (Manic Street Preachers), és Tim Burgess (The Charlatans) – ami egyrészt azért érdekes, hogy lássuk, milyen környezetből indult a Chemical Brothers, kikre hatottak, és (a hip-hop és acid house mellett többek között) kik inspirálták őket. (Amúgy fiatalkorukban nagy kedvenc volt még a New Order és a The Smiths is.) Hamar érkeztek is az újabb felkérések: a Manic Street Preachers, a The Charlatans, a Primal Scream és a Prodigy mind sorban álltak a tesóknál egy-egy remixért. Noel Gallagher is bejelentkezett náluk, de aztán elmaradt az együttműködés. Később, a második nagylemezre viszont már sikerült egy közös számot felvenni: az egészen szétütött Setting Sun-t.

A The Dust Brothers 1995 márciusában indult első nemzetközi turnéjára az Orbitallal és az Underworlddel. Az USA-ban is felléptek, mire a névadó tesók, az eredeti Dust Brothers jelezte: jó lenne, ha leszállnának a nevükről. Így vették fel a Chemical Brothers nevet, és így lett a debütáló album címe az Exit Planet Dust, azaz, hogy elhagyják a sárgolyót, avagy a „poros planétát.” (Természetesen itt nem az út poráról van szó.)

’95 június 26-án megjelent album sok szempontból is zseniális. Először is, gyönyörű keresztmetszete és lenyomata az akkori angol indie rock és elektronikus zenéknek, még akkor is, ha inkább az elektronika van előtérben. (Szerencsére.) Másodszor, az egész úgy van felépítve, mint egy DJ-szett, és mivel az amúgy is organikus hangzású dalok szünet nélkül követik egymást, így a lemez bombasztikus (de nem hatásvadász) hangzását ez még elementárisabbá teszi. Mert a lemez nagy része 1995-ben valóban elementáris erővel hatott. Ugyan a Dope On Plastic sorozaton hallhattunk már hasonló zenéket, de azok nem ilyen erőteljesen szólaltak meg.

A lemez másik zsenialitása, hogy annak ellenére, hogy gépekkel készült, egészen rockos a hangzása, így egyszerre szólíthatta meg az indie gyerekek meg a ravereket is. Megjelenésekor az Exit Planet Dust maga volt a folyamatos jelen idő: ilyen friss hangzású, ilyen újító zenét kevesen csináltak akkor ebben a műfajban, nagy kiadónál meg pláne. (A lemez megjelenése után nem sokkal a Chemical Brothers aláírt a Virgin Recordsnál, ami minimum két dolgot mond el a lemezcég munkatársairól: 1.: jó fülük volt; 2.: nyilván nekik sem kellett sokáig magyarázni sem a zenekar nevét, sem az album, sem a második dal címét: In Dust We Trust – mi a porban hiszünk.)

Az album megjelenése előtt Ed Simons azt nyilatkozta: „Az elektronikus tánczenék világában még senki nem csinált olyan lemezt, ami a mai időkre reflektál. Miért az Oasisre marad az a feladat, hogy elmondja, hogy a fiatalok igazából nem akarnak mást, mint a hétvégén elmenni szórakozni, és szétütni magukat? A Chemical Brothers erről szól.

A Chemical Brothers-fiúk olyan rendesek, hogy még arra is figyeltek, hogy ne csak felpörgessék a népet, le is hozzák őket: az első hat tényleg fantasztikusan energikus, (akkori mércével mérve) napalmbombázással felérő szám után a hetedik és a nyolcadik jelentősen visszavesz a tempóból (ez utóbbi címe: One Too Many Mornings is igen beszédes: eggyel több reggel a kelleténél), majd jön egy újabb tempósabb darab, a Life Is Sweet, de már ez is ügyel a bmp-re, aztán jön egy nagyon laza tempójú, de kicsit széttekert, hip-hopszerű levezetés (Playground of a Wedgeless Firm), a legvégén pedig egy  olyan csodálatos epikus lezárás, Beth Ortonnal a főszerepben, amilyeneket később is hallunk majd még tőlük.

Próbáltam, próbáltam hibát találni benne, de egy-két dobgéphangtól eltekintve ez az album is kiállta az idők próbáját, és ha most azért kéne sietnem a Szigetre, hogy a komplett albumot meghallgathassam tőlük élőben, én lennék a legboldogabb ember Óbudán.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: az egész album