A világ leghosszabb cikke 24.

A XX. század egyik fontos művésze a XX. század egy másik fontos művészével 1964-ben alapította meg a XX. század egyik legfontosabb és legnagyobb hatású zenekarát, a Velvet Undergroundot. A Velvet első lemezének, az 1967-es The Velvet Underground & Nico-nak olyan hatása volt a rock n’ roll későbbi generációira, hogy Brian Eno azt mondta róla, ugyan a megjelenésekor csak 30 ezer fogyott belőle, „de azok, akik vettek belőle egy példányt, mind zenekart alapítottak.” Sajnos a belső konfliktusokkal teli Velvet Underground nem sokáig húzta: először John Cale lépett ki (Lou Reed erős ráhatására), majd 1970-ben Reed is otthagyta saját zenekarát. Ezután egy rövid ideig visszaköltözött a szüleihez Long Islandre, és apja könyvelő cégénél dolgozott gépíróként. Az a vicces, hogy ha (egyébként 2013-ban bekövetkezett) haláláig gépíró marad, a Velvettel már akkor is örökre beírta volna magát a rock n’ roll nagykönyvébe. De szerencsére nem így történt, és több mint negyven éven át tartó szólókarrierje alatt még rengeteg örökérvényű szerzeménnyel gazdagította a világot.

Reed 1971-ben írt alá szerződést az RCA Recordsnál, és 1972-ben (április 28-án) jelentette meg első szólólemezét, a Lou Reedet. Azért ezt a lemezt választottam, és nem a Walk on the Wild Side-ot is tartalmazó Transformert, mert ez a debütáló albuma, de ennek ellenére kicsit elsikkad az életművében.

Az album 10 számából nyolcat már korábban felvettek vagy játszottak a Velvet Undergrounddal. A nyolcból viszont csak egy közös szerzemény, a többit Lou Reed írta, és hangszerelte át erre a lemezre, úgyhogy ebből a szempontból tekinthető szólólemeznek. Lou Reed bár zseni volt, ezzel nem elégedett meg, képezte magát, és egyre jobb dalszerzővé akart válni. Ez persze kísérletezéssel, próbálkozással járt. Ezért van az, hogy elég sok számnak van több változata is. Reed irányváltoztatásaiból is adódtak konfliktusok a Velveten belül, hisz nyilván a többieknek is volt valamilyen elképzelése arról, mit hogyan kéne csinálni. E lemez alapján, ha együtt maradnak, és behódolnak Reednek, akkor könnyedebb, érzékenyebb, poetikusabb, szélesebb rétegekhez szóló, (velvetes mércével mérve) „kommerciálisabb” irányba haladtak volna. Arra, amerre az utolsó két lemezzel, a The Velvet Undergrounddal és a Loadeddal már el is indultak.

Szinte felüdülés ezt a lemezt hallgatni, mert közel sem annyira megrázó, mint mondjuk a Berlin vagy a White Light/White Heat, sőt, igazából egyáltalán nem az. Nem érződik rajta a bizonyítási vágy, erőlködés, inkább az jön le róla, hogy Lou Reed tudta, hogy nem kell sietni, és siettetni a dolgokat, hisz ő csak és kizárólag zenélni akar életében, akkor meg ráér. Ugyanakkor már ezen a lemezen is jól hallatszik, hogy dalszerzőként mennyire sokrétű.

Tempósabb, egyszerűbb rock n’ roll dalok (mint a lemez „legvelvetesebb” száma, az I Can’t Stand It, amelyen a dobos érezhetően utánozza Maureen Tucker azonnal felismerhető, „püfölős” stílusát; a már-már stonesos Walk and Talk It és a kellemesen lüktető Wild Child) váltják egymást bárba vagy kisebb klubba való lassabb, érzelmesebb dalokkal (Going Down, Lisa Says, I Love You), amelyek hol blues-ba, hol folkba hajlanak. És még azzal együtt is meg lehet úszni különösebb érzelmi megterhelés nélkül, hogy már ezen megjelent a Berlin című szám. Ez a változat az egy évvel későbbi, drámai, lúdbőrözető verzióhoz képest kellemes, szoftos, szomorkás bárzene.

Ha valakivel most kéne megismertetni Lou Reedet, nem ez lenne az első lemez, amit a kezébe nyomnék (vagy letöltetnék vele), de azoknak, akik ismerik és szeretik Lou Reedet, de ez valahogy kimaradt nekik, mindenképpen ajánlott: egy híd a Velvet Underground és Lou Reed között.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: I Can’t Stand It, Walk And Talk It, Lisa Says, Ocean

https://www.youtube.com/watch?v=Ro0TCPlwgtU

https://www.youtube.com/watch?v=zxsFFfP4HWU