A világ leghosszabb cikke 27.

A Sonic Youth-t 1981-ben Thurston Moore (gitár, ének), Kim Gordon (basszus, ének, gitár) és Lee Ranaldo (gitár, ének) alapította a New York-i no wave illetve noise rock színtéren, és kezdetben – értelemszerűen – ignorálták vagy értetlenkedve fogadták a zenéjüket. Olyannyira, hogy egy újságíróval (Robert Christgauval) például össze is kaptak. (Christgau a noise rock zenekarokat „pigfuckernek” hívta, de nem ezen borult ki a bili.) Csatáztak vele egy darabig, majd Moore úgy zárta le a vitát, hogy a Kill Yr Idols című számukat átnevezte I Killed Christgau With My Big Fucking Dick-re, amit talán nem kell lefordítani.

1986-os, harmadik nagylemezük, az EVOL megjelenése után már hozsannázott róluk a sajtó. A The New York Times például azt írta: „Jimi Hendrix óta nem csinált senki ennyire meghökkentően eredeti gitárzenét”. A hatodik nagylemezükkel, az 1990-ben kiadott) Goo-val, és a Kool Thing videójával pedig már az MTV-t is bevették. Olyannyira, hogy nem sokkal később, az 1992 (július 21-én) megjelent Dirty első száma, a 100% sokáig szerepelt az MTV egyik fontos, vélemény és ízlésformáló műsorának, a 120 Minutesnek a főcímében. (A 100% videóját egyébként az a Spike Jonez rendezte, aki készített többek között videóklipet Fatboy Slimnek, Björknek vagy a Beastie Boysnak, de ő rendezte a John Malkovich menet vagy az Adaptáció című filmet is. A klip Los Angelesben készült, és egy gördeszkás generációt állított a Sonic Youth mellé. Teljesen mellékszál, de a világ legcoolabb és legszexibb basszusgitárosa, Kim Gordon a sárga Fendert, amin játszik, Keanu Reevestől kérte kölcsön, és egy olyan „nyelves” pólóban nyomja a klipbeli házi bulin, amin nem Rolling Stones felirat áll, hanem az, hogy: „Eat Me”, azaz „nyalj ki”, vagy „kapd be”.)

Nyilván a reménytelenül elveszett, csak zajban utazó noise rockerek ezzel nem értenének egyet, és azóta is átkozzák ezt a lemezt, mert ez léptette ki a zenekart végleg az underground státuszból (bár, igazából a Sonic Youth a mainstreamhez képest mindig is bőven underground maradt), de a Dirty volt annak az alakulásuk óta, lemezről lemezre tartó folyamatnak a csúcsa, aminek során a tökéletesen rendhagyó módon hangolt gitárjakkal előadott tökéletesen rendhagyó, experimentális zenéjüket ötvözték a hagyományosabb pop /rock struktúrákkal. A Dirtyn a korábbi noise-os Sonic Youth-t igazából két dal idézi (már ha nem számítjuk az előtte lévő, egyperces punk rockos marhaságot, a nikotinhiányban szenvedő Nic Fitet), ez pedig a 11-es számú csodálatos utazás, az On The Strip, ami a felénél kezd egy fantasztikus, súlyosabb noise tripbe, hogy aztán Kim Gordon gyönyörű, lebegő énekével újra visszatérjen a súlytalan állapotba. A másik pedig a 13-as JC, amit a Black Flag egykori roadjának, Joe Cole emlékére írtak, akit meggyilkoltak. (Egyébként a 100% is róla szól.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy a többi szám hagyományos, sima rock lenne, (sőt), csak a többi már a szélesebb tömegek számára is értelmezhető zene. A Butch Viggel felvett album első 9 száma olyan fantasztikusan energikus utazás, annyi minden történik benne (itt szólal meg először három gitár egyszerre Sonic Youth lemezen), annyira kikap a jelenből, annyira elrepít a picsába, és olyan kimerítő (a szó jó értelmében), hogy az kitesz egy teljes albumot. És utána még van hat szám. Mintha az lenne a ráadás. Ráadásul úgy szól, hogy abba a mai napig nem lehet belekötni. Sőt, nem hogy nem lehet belekötni: a mai napig szerintem az egyik legjobban eltalált rock hangzás. Ez mondjuk annak tudatában nem meglepő, hogy a producer Butch Vig volt, aki többek között dolgozott a Smashing Pumpkinsszal, a Nirvanával, a Helmettel , a Garbage-dzsal, és a Foo Fighters-zel is. Pazar, na. Ha a Dirty ma jelenne meg egy elfogulatlan kritikusnak minimum olyan áhítattal kéne beszélnie róla, mint a New York Times fent idézett újságírójának.

Jótállás: 

Az album ma  14:00 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: 100%, Swimsuit Issue, Theresa’s Sound World, Drunken Butterfly, Shoot, Sugar Kane, Orange Rolls, Angel’s Spit, On The Strip, Purr