A világ leghosszabb cikke 28.

A dobost, Stephen Perkinst Avery húga ajánlotta, a gitárost, Dave Navarrót pedig Perkins. A zenekar Perry Farrell volt lakótársáról és múzsájáról, Jane (Bainter)-ről vette a nevét, aki – természetesen – heroinfüggő volt. (Egyébként a zenekar logója is az ő kézírása, a Nothing’s Shockingon a Jane Says pedig róla szól.)

A zenekar elég hamar feltűnést keltett a Los Angeles-i klubszíntéren, és több lemezkiadó is megkereste őket. Ők végül a Warnert választották, de elég példátlan módon kikötötték, hogy első lemezüket, a Roxyban élőben felvett Jane’s Addictiont egy kis független kiadó, a Triple X jelentesse meg. Első stúdiólemezük, a kultikus és sokkolóan jó Nothing’s Shocking ’88 augusztusában jelent meg, ami után Iggy Poppal és a Ramones-zal mentek turnézni. Na, például erről is lemaradtunk.

Mire 1989 közepén nekiálltak a Ritualt felvenni, már annyira szét voltak csúszva a drogoktól (főleg a herointól), hogy Dave Navarro állítólag semmire sem emlékszik a munkálatokból, bár a lemez producere, Dave Jerden nemrégiben elmondta, hogy ez inkább mítosz, mert a srácok – ahhoz képest, hogy általában milyen káosz uralkodott körülöttük – összeszedetten dolgoztak a stúdióban, és drogozást egyáltalán nem tapasztalt. Jerden huszonöt évvel később is lelkesen beszélt arról, hogy a 11 perces, fantasztikus Three Days című epikus művet (ami monumentalitását tekintve (is) felér a Velvet Underground Heroin című számával) egyszer vették csak fel. Azaz egy próba után ott helyben, így, ahogy ma halljuk, végig eljátszották. Amúgy közönség is volt: a lemezkiadó szerencsés munkatársai jelen voltak a Three Days felvételén, és végignézhették a rocktörténet egyik legelementárisabb dalának születését.

„Varázslatos pillanat volt” – mondta Jerden, aki sok minden más mellett azt is elmesélte, hogy annak a számnak az elején, ami végül a Jane’s Addictiont Amerika- és (az MTV-nek köszönhetően) világszerte ismertté tette, szóval a Been Caught Stealing elején hallható kutyaugatás a véletlen műve volt: Perry épp egy éneket akart felvenni, már bent volt a fülkében és már ment a felvétel, amikor bejött a kutyája, és ugatni kezdett. Végül úgy döntöttek, felteszik a kutyát is a lemezre.

Bár ez nem feltétlenül tűnik fel, az album két különálló egységként is kezelhető: az első öt szám beindult rock vagy funk metál vagy nevezzük, aminek akarjuk, a maradék pedig négy lassabb, epikus mű, amik Perry Farrell édesanyjának állítanak emléket, aki öngyilkos lett, amikor Perry négy éves volt (Then She Did), illetve egy volt barátnőjének, Xiola Blue-nak, aki 19 éves korában halt meg heroin-túladagolásban. A Three Days egy édeshármasban eltöltött szex- és drogorgiáról szól, aminek egyik résztvevője Xiola volt.

Az album eredeti borítóján is a Three Days elevenedik meg: három meztelen gyurmafigura egy oltárszerű naiv műalkotás közepén, amit egészen abszurd módon betiltottak, mert meztelenséget ábrázolt. Három gyurmafigura… (Egy michigani lemezboltost, aki kitette a lemezt a kirakatba letartóztattak.) Perry Farrell erre úgy reagált, hogy a lemezt úgy adták ki újra, hogy a fehér borítón a zenekar neve és a lemez címe alatt az amerikai alkotmány első, szólásszabadságról szóló kiegészítésének első cikkelye áll.

A Jane’s Addiction zenéjét sokfajta címkével próbálták már leírni: alternatív rock, pszichedelikus rock, progresszív rock, alternatív metál, funk metál, funk rock, poszt punk, art rock, és a zenéjük mindezek összessége, de van egy  ismeretlen komponens is, amit leginkább a „mágia” szó adhat vissza. Olyan hangzást kreáltak maguknak, olyan energiákat mozgósítottak, a zenéhez pedig olyan színpadi megjelenést és show-kat társítottak, hogy ezek az előadások inkább szeánszok voltak már, mint koncertek. Nem véletlen, hogy rengeteg zenekar jelöli meg őket inspirációs forrásként, és ha csak a főbb nevet említjük (Tool, Korn, Smashing Pumpkins, Limp Bizkit, P.O.D., Interpol, Incubus, System of a Down) akkor is látjuk, micsoda hatása volt a Jane’s Addictionnek a rock további fejlődésére. A RATM gitárosa Tom Morello hatásukat a Nirvanáéhoz hasonlítja, de azt ne felejtsük el, hogy a Jane’s a Nothing’s Shockinggal már 1988-ban szélesre tárta az ajtót.

Nem csoda, hogy a lemez megjelenését követő tizenhárom hónapos turné után fel is oszlottak – ezt az intenzitást azzal az intenzitású kábítószer-fogyasztással kombinálva, ahogyan ők csinálták, nem lehet évtizedeken át fenntartani. Legalábbis élve nem. A búcsúturné a Perry Farrell által alapított, akkor még utazófesztiválon, a ’91-es Lollapaloozán volt, ahol olyan nevek léptek fel előttük, mint a Nine Inch Nails, a Siouxsie and the Banshees, a Butthole Surfers, a Living Colour, a Violent Femmes, a Body Count és a Rollins Band. (Igen, erről is lemaradtunk.) Szerencsére aztán 1997-ben újra összeálltak (akkor basszuson Flea játszott), és azóta többször megalakultak, és jelentettek meg még egy-két remek albumot, de a Nothing’s Shocking mellett akkor is a Ritual de lo Habitual marad a főművük.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: az egész album