A világ leghosszabb cikke 29.

Eszembe jutott, milyen jó lenne, ha lenne egy olyan turmixgép, amibe betehetnénk egy-két zenekart, vagy egy-két zenekar egy-egy kiemelkedő lemezét, összeturmixolnánk, és megláthatnánk, mit kapnánk belőle. Hogy az összeeresztett komponensek melyik másik zenekart, vagy melyik másik zenekar fontos lemezét dobnák ki. Nem, nem vagyok betépve, csak volt egy ilyen rövidlefolyású vízióm, hogy ha összekevernénk a Sonic Youth-t a Jane’s Addictionnel, adnánk hozzá egy negyed kiló Cure-t, és valakinek leborotválnánk a fejét, vagy megkérnénk egy marslakót, hogy ragadjon gitárt, akkor nagy valószínűséggel megkapnánk a Smashing Pumpkinst. Na, nem mintha a Pumpkins zenéje egyértelműen vagy akárcsak áthallások révén is hasonlítana bármelyik előbb említett zenekaréra, de a Jane’s Addiction elementáris ereje és fékezhetetlensége, a Sonic Youth rendezett káosza, torzított disszonanciája, Kim Gordon nagyon magas (legmagasabb) coolsági hányadosa, a Cure cipőnézős, melankolikus, dezintegrálódó, gótikus borongása és Robert Smith örök gyermekisége szerintem pont kiadná a Smashing Pumpkinst, Billy Corgant és D’arcyt.

A Smashing Pumpkinst gótikus rockzenekara, a The Marked széthullása után alapította Billy Corgan 1988-ban, miután Floridából visszaköltözött Chicagóba, és ott találkozott egy magához hasonló űrlénnyel, James Ihával egy lemezboltban, ahol (Corgan) dolozott. Első fellépésüket egy lengyel kocsmában, a Chicago 21-ben adták, ahol a zenekar harmadik tagja egy dobgép volt. (De „ő” legalább nem volt drogfüggő.) A michigani születésű D’arcy Wretzkyvel – akinek olyan hűvös kisugárzása és olyan aurája volt, hogy ha Andy Warhol nem hal meg egy évvel korábban, tuti lenyúlja magának – egy koncerten találkoztak, Chicagóban, ahová D’arcy nem sokkal korábban költözött át. D’arcy meghallotta, amint Billy Corgan a fellépő zenekart kritizálja. Vitába keveredett vele, majd beszélgetésbe elegyedtek, végül Corgan bevette őt az akkor formálódó Smashing Pumpkinsba.

Joe Shanahan – annak a Metro Chicago nevű koncertteremnek a tulajdonosa, ahol például Henry Rollins vette fel The Only Way to Know for Sure: Live in Chicago című koncertlemezét – volt az, aki Corgant arra buzdította, hogy cserélje le a dobgépét egy élő dobosra. Így került a képbe Jimmy Chamberlin, aki elmondta, hogy amikor legelőször látta a zenekart, olyan rosszak voltak, hogy először eszébe sem jutott beállni hozzájuk, de a fellépés végére Corgan hangja és előadásmódja meggyőzte őt. Corgannek is voltak először fenntartásai, de aztán elhívta őt egy próbára. Jimmy egyből megtanulta a dalokat, és egyetlen próba után mehettek is a Metro Chicagóba egy fellépésre, amely már előzőleg le volt kötve. Chamberlin otthagyta jól fizető asztalos állását, beállt a zenekarba, és igazából neki köszönhetően indultak be a dolgok. (És bonyolódtak.) Az 1991-es debütáló Gish-t és az azt követő Siamese Dreamet gyakorlatilag Chamberlin és Corgan vette fel. Chamberlin ekkoriban lett heroinfüggő, ami természetesen sem saját, sem a zenekar egészségi állapotára nem volt jó hatással. A lemezt Georgia államban készítették, pont azért, hogy zavartalanul dolgozhassanak, és Jimmy ne tudjon droghoz jutni, de a felvételek alatt gyakran tűnt el napokra drogbeszerző körútra Atlantába. Aztán miután a ’95-ös Mellon Collie and the Infinite Sadness turnéja alatt édesapja meghalt, még durvábbra fordultak a dolgok. ’96 júliusában a Madison Square Gardenbe meghirdetett koncertek előtt ő és a keyboardos, Jonathan Melvoin egy New York-i szállodában túladagolta magát. Melvoin meghalt, Chamberlin túlélte, de Corgan utána kirúgta, elsősorban azért, hogy ne haljon bele a rock n’ roll életformába. Két évvel később visszavette, majd 2000-ben feloszlott a zenekar. És ha már itt tartunk, a Mellon Collie idején sajnos D’arcy is drogfüggő lett, majd a Pumpkins feloszlása után ronccsá crackezte magát. Szórványosan zenélgetett ugyan, de azóta nagyrészt egy farmon él Michiganben, és olykor-olykor letartóztatják valamiért.

A Siamese Dream felvételei nem csak Chamberlin drogfüggősége, hanem Corgan idegösszeomlása miatt is nehezen mentek. Corgan ezt követően terápiára járt, aminek köszönhetően a szövegek egyre kifejezőbben írták le gyötrelmes múltját és mindenféle személyes problémáját, belső konfliktusait. Corgan később bevallotta, hogy miközben folytak a munkálatok, ő öngyilkosságát tervezgette. Sok mindenét eladta, és állandóan arról fantáziált, milyen lesz a temetése és például milyen zene fog szólni. A folyamatot az is hátráltatta, hogy Corgan szerint a többiek nem voltak hajlandóak a megfelelő munkát beletenni a lemezbe. Ezért is történt az, hogy az album nagy részét Corgan és Chamberlin készítette el: Corgan legtöbbször maga vette fel újra azt, amit Iha és D’arcy előtte már feljátszott. A lemez producere Butch („Nevermind”) Vig volt, aki Corgan perfekcionizmusának köszönhetően előfordult, hogy két napig ügyködött egy 45 másodperces részen, és napi 16 órákat dolgozott, hogy létrehozhassa azt a hangzást, amit Corgan megálmodott. Vig elmondása alapján a lemez készítésének egyik jellemző momentuma az volt (azon kívül, hogy D’arcy bezárkózott a WC-be, James Iha szótlanul üldögélt, Corgan pedig megszállottan dolgozott), hogy miután egyszer Chamberlin visszatért egyik soros több napig tartó drogtripjéről, Corgan leültette őt, és azt mondta neki, addig el nem mehet, amíg kész nincs a Cherub Rock dob része. Mire kész lett, Chamberlin keze vérzett.

De megérte mindez. A zenekedvelők és a rajongók szempontjából legalábbis mindenképp. A Siamese Dream, ahogy fent is írtam, egy tökéletesen egyedi, fantasztikusan sűrű, ugyanakkor éterien lebegő, erőteljes, dinamikus, és tonalitásában egyedülálló lemez lett. Vig szerint Corgan olyan albumot akart csinálni, amit ha meghallgatnak az emberek, azt mondják rá: „Hát, ez mi a fasz volt?!” Persze a mai széttekert dubstep, hallucinogén trap és egyéb lejelzőzhetetlen elektronikus zenék korában ma már erre kevesen kapnák fel a fejüket, de a Siamese Dream hangzása tényleg olyan, hogy annak nyugodtan neki lehet dőlni, nem esik el az ember, és erősebb pillanataiban (amiből sok van) leszedi a fejünket. A Quiet gitárhangzásilag és dinamikailag például olyan brutálisan jól indul, hogy ha én lettem volna a Metallica helyében ’93-ban, sírva könyörögtem volna a receptért, pedig aztán ők is túlóráztak előtte már eleget stúdiókban. Ez a Corgan egy heavy metal machine. Úgy, hogy közben ez nem is heavy metal, maximum az is. Meg dream pop és progresszív és pszichedelikus és gótikus és space rock meg miegyéb.

A Soma című dalban negyven gitársávot pakoltak egymásra, de Vig azt mondja, volt olyan szám, amelybe száz gitárrészt sűrítettek bele. Ennek fényében meghallgatva a lemezt egyébként ez jobban fel is tűnik, és most olyan, mintha tényleg csak gitárból meg dobból állna az egész.

A Smashing Pumpkins másik nagy erénye az, ahogyan egy-egy beindultabb részből egy pillanat alatt át tudnak váltani lebegős, cizellált, csodálatosan díszített zenélésbe, mely részeknek ráadásul van egy olyan furcsa, égi vagy éteri minőségük vagy felhangjuk is, hogy szinte biztosak lehetünk benne: angyalok seregei táncolnak rá. Ilyen például a Soma vagy a Hummer, de ez általában is jellemző a zenekarra, meg az is, hogy ebből vissza is tudnak váltani, de nagyon durva hatásfokkal – lásd Silverfuck. A zenekar további nagy erénye Corgan összetéveszthetetlen (sokak számára idegesítő) hangja és előadásmódja mellett magas érzelmi hányadosa, ami itt többek közt a depresszióra és öngyilkossági gondolatokra reflektáló Todayben, a gyerekkori traumákat feldolgozó Disarmban vagy az autista féltestvéréről szóló Spaceboyban csúcsosodik ki, de természetesen végig jelen van. Sorolhatnánk még az erényeket, D’arcy színpadi mozgásától Chamberlin egyszerre jazz- és rockdobos teljesítményén át az egyedi grafikai és vizuális megoldásokig, de amit még muszáj kiemelni az az, hogy az olyan monumentális darabokat, mint például a Geek USA vagy a Silverfuck, élőben is olyan monumentálisan tudják megszólaltatni, hogy az ember azt se tudja hol van, és LSD nélkül is úgy utazik, mint Brian Wilson, Syd Barrett vagy a komplett Grateful Dead. Én Los Angelesben láttam őket először (többek közt az L7, Nick Cave és a Beastie Boys társaságában) a ’94-es Lollapaloozán, és olyan katartikus élmény volt, hogy legtöbbször mozdulni se tudtam, annyira lehengerlő volt. Pont, mint ez a lemez.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: gyakorlatilag az egész album.