A világ leghosszabb cikke 3.

Szimpatikus jellemzője az Amy életéről szóló egyébként egészen személyes, közvetlen hangulatú, modern eszközökkel operáló, tényszerű filmnek, hogy nem keres felelősöket, nem mutogat ujjal. Nem mondja, hogy az apja volt a hibás, aki elvált az anyjától, nem mondja, hogy a kiadó vagy a turnémenedzser, akik nem ismerték fel, hogy Amy nincs olyan állapotban, hogy turnéra induljon (lásd a szégyenteljes, totális csőd belgrádi fellépést), vagy a paparazzók, akik nem hagyták élni. Azt sem mondja, hogy volt férje a hibás, aki először adott neki heroint és cracket, és azt sem, hogy Amy lett volna az, aki alkatilag volt túl gyenge ahhoz, hogy ilyen erős és ennyi féle függőséggel megbirkózzon. Mert senki nem hibás, és mindenki, ahogy az már az életben lenni szokott.

Így vagy úgy, szomorú beletörődéssel kellett nyugtáznunk, hogy annyi, a világot valamiféleképp megváltoztató nagyság után, egy újabb világraszóló tehetség hagyta el a Földet túl fiatalon – ezen a héten négy éve.

Tulajdonképpen utólag a Back To Black ennek a tehetségnek a megrázó mementója. Ez az album már akkor is megrendítő, szívszorító, lesújtó, felemelő, drámai és egészen különleges volt, mielőtt Amy meg nem halt, de halálával még megrendítőbbé , szívszorítóbbá… stb., vált, Amy pedig egyből bekerült a legnagyobbak közé. Ella Fitzgerald, Billie Holiday vagy épp Janis Joplin mellé. Mert, ahogy például Joplin sem, Amy sem csak egy énekesnő vagy előadó volt. Ő maga volt az, amit előadott. Ő nem csak elénekelt egy dalt, hanem egy egész műfajt szólaltatott meg, képviselt és vitt tovább. Az egész lényével szólalt meg, tökéletesen adta át a műfaj attitűdjét, és úgy volt lehengerlő, hogy vélhetőleg nem akart az lenni. Annál ő nyeglébb volt. Egyszerűen ez jött ki belőle, neki ezt „csak” megfelelő módon kellett kiengedni magából. És a tehetsége igazából ebben mutatkozott meg. Abban, hogy felszínre tudja hozni magából a tehetséget.

Nem mintha egy albumnak az lenne az elsődleges mércéje, hogy hány Grammy-díjat nyert (ötöt), de az azért sokat elárul, hogy a lemez egyik legnagyobb slágere, a nyitó Rehab „az év legjobb kislemeze” kategóriában Beyoncé, a Foo Fighters, Rihanna&Jay-Z és Justin Timberlake dalát győzte le, „Best Pop Vocal Album” kategóriában pedig a Back To Black lett a legjobb a Bon Jovi, Feist, a Maroon 5 és Paul McCartney előtt. És persze ő lett a legjobb új előadó is.

Sok minden más mellett a Back To Blackben az a jó, hogy olyan korokhoz nyúl vissza (elsősorban a jazzhez és a női R n’ B/pop zenekarokhoz), amelyek mára olyannyira átitatják a popzene történetét, hogy eleve örök érvényű hangulatot árasztanak, és teszi át a jelen korba, majd újra örök érvényűvé formálja. És Amy ezekhez a korokhoz, illetve műfajokhoz olyan könnyed természetességgel, laza eleganciával, ugyanakkor tisztelettel, és alázattal nyúlt, hogy mindez, na és megélt, saját élményekből született szövegei azonnal hatni tudtak egy olyan korban, amikor a nagylemez, mint formátum szinte már alig létezik, és amikor a „pop” zene sokszor már szitokszónak számít. A Back To Black egyszerűen átsütött ezen az egész zűrzavaron. És süt még ma is.

Jótállás:

Örök garancia: Rehab, You Know I’m No Good, Me & Mr. Jones, Back To Black, Tears Dry On Their Own.