A világ leghosszabb cikke 30.

Akkor tudtam meg, mi az a mosh pit. Korábban nem láttam ilyet, pedig voltam egy-két punk koncerten. Csak nem Amerikában.  Nagyon kigyúrt, izzadt, félmeztelen csávók iszonyú agresszíven rohangáltak körbe-körbe, és ütöttek-rúgtak-vágtak mindenkit, lökdösték egymást, és közben valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ezt élvezték. Én csak a látványt élveztem, na meg persze a Beastie Boyst, akiknek a lemezét kb. egy hónappal korábban hallottam először New Yorkban, hisz nem sokkal azelőtt jelent meg. (Egészen pontosan május 31-én). Akkor és ott New Yorkban tértem meg végérvényesen a hip-hop hitre. Bár akkoriban már Los Angelesben éltek, a Beastie Boys, Lou Reedet leváltva, az Ill Communicationnel készítette el (az akkori) New York talán legtökéletesebb soundtrackjét, valamint egy olyan kor lenyomatát, ami soha többé nem jön vissza. Többek között Adam Yauch, azaz MCA halála miatt.

Ma végighallgattam a huszonegy éve megjelent lemezt, aztán eszembe jutott, hogy anno a megboldogult Wan2 magazinban írtam róla egy cikket, megjelenése tizenötödik évfordulójának alkalmából. Elolvastam, és minden szavával egyet értek. Íme:

„Pár perc múlva lesz tizenöt éve. Vonattal érkeztem New Yorkba, a szép zöld, biztonságos és izgalommentes connecticuti Fairfieldből. Reggel lévén, a vonaton üzletemberek keresztbe tett lábbal olvasták a New York Times-t élére vasalt nadrágban, és egy pillanatra sem néztek föl. Fekete srácok vetítővászon méretű (és szabású) gatyában bólogattak és dudorásztak félhangosan, ezer arcú és színű tinédzser lányok nevetgéltek egészen hangosan, egy nyáladzó bácsi magában beszélt, halkan, én Lou Reed Transformerét hallgattam egy gyönyörű, acélkék Sony walkmannel, és némileg zavarban, de maximálisan lenyűgözve, némán filmeztem.

A Grand Central Station pont olyan volt, mint a Született július 4-énben, csak nem Tom Waits ült ott tolókocsiban. New York vibrált, tombolt benne a rendezett káosz, mint egy hangyabolyban, és olyan magától értetődően áradt belőle a lüktető intenzitás, hogy muszáj volt időről-időre leülni. Átgyalogoltam a városon, a World Trade Center aljában vettem egy pofás, kihajthatós Amerika térképet, hogy majd egy filctollal jelöljem rajta, merre visz a Greyhound a három napos buszúton Los Angelesbe. Délután találkoztam egy kint élő magyar sráccal, akivel – ismeretlenül – úgy beszéltük meg, hogy eltöltök majd nála néhány napot. „Hosszú hajam van, és bőrdzsekiben leszek” – mondta a telefonban, és rögtön tudtam, hogy szép három napnak nézünk elébe. A hőmérséklet ugyanis 37, 3 fok volt, a fiatalember tehát biztosan nem normális. Nem is volt az.

Queensben lakott. Népszámlálást nem végeztem, de talán egyedüli fehérként. „Semmi gáz, nem bántanak – mondta. Mindenkit ismerek a környéken. Plusz, ha fehérként egyedül mész éjjel Queensben az utcán, vagy azt gondolják rólad, hogy őrült vagy, vagy azt, hogy jobb nem hozzád nyúlni.” „Na jó, de most már ketten leszünk.” „Nem baj, csak viselkedj úgy, ahogy én.” „Hogy?” „Természetesen.” Ez a metrón kevésbé, de a lakásban már egész jól ment. Teljesen természetesen bontottunk ki egy-egy díjnyertes kivitelezésű, ezüst acéllövedékre hasonlító doboz Sapporo sört, [amit egy olyan helyen vettünk, ahol Remingtonnal őrizték a boltot], fellőttünk egy rakétát, beszélgettünk, majd azt kérdezte: „Te, az új Beastie Boys-t hallottad már?” Aztán betette. Megálltam az ablakban. A légkondi nem működött, a lakásban olyan páratartalom volt, mintha egy nő folyamatosan zuhanyozott volna, a megrekedt hőségtől amúgy is állt az idő, de amikor a nyitószámra, a Sure Shotra lenéztem a hatalmas betonépületek közt lévő lakótelepi medencére, ahol, és ami körül kb. ezren fetrengtek az urbánus dzsungelt sütő napon, örökre megállt. A harmadik szám a torzított éneknek köszönhetően olyan volt, mintha valaki egy szócsővel adta volna elő fejemben, a negyedik olyan, mintha lent álltam volna a parkban, ahol feketék hatalmas bádoghordókat ütöttek tökéletes ritmusban, az ötödik, Root Downra magam is fekete lettem, és mutogatni kezdtem, a Sabotage-ra megjelent, és öt perc alatt lezajlott előttem egy komplett képzeletbeli rockfesztivál, (akkor még nem tudtam, hogy pár hét múlva, Los Angelesben az L7, Nick Cave, és a Smashing Pumpkins után több, mint természetesen viselkedve ott fogok rá tombolni harmincezer ember társaságában a Lollapaloozán, ahol majd meg kell álljanak a koncert közben, mert elszabadulnak az indulatok), a teljesen beszívott, szuperlaza, hetedik, Get it Togethertől pedig végérvényesen hip-hop és New York fan lettem. Pedig még volt hátra 13 szám.

Az Ill Communication egy tökéletes időszak tökéletes lenyomata. Amikor mindent meg lehetett, és meg is kellett tenni. Az Ill Communication a korlátok és szabályok nélküli kreativitás, a felszabadultság, a komolytalanság, a szabadelvűség, a multikulturalizmus, a zenélés, a pillanat, a (nagyvárosi) élet élvezetének ünnepe. Úgy művészet, hogy nem akar az lenni. Vicces, őrült, színes, energikus, harsány, koszos, szórakoztató és folyamatos, mint New York anno. És ma egészen pontosan úgy szól és működik, mint akkor, ott, tizenöt éve az ablakban.”

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: az egész album