A világ leghosszabb cikke 31.
Tom Waits – Foreign Affairs, (Asylum, 1977) 9 szám 42 perc.
Muszáj volt egy kicsit visszavennem a tempóból, mert kezdtek egybeérni a napjaim. Be kellett látnom, hogy ugyan nem nehéz naponta meghallgatni egy-egy lemezt, de meg is írni már nem mindig olyan könnyű. A jó hír viszont az, hogy ha nem minden nap írok meg egy lemezt, akkor legalább tíz évig fog tartani megírni a Világ leghosszabb cikkét. Már ha Manitu is úgy akarja.
Egy olyan életműből, mint Tom Waitsé, vagy csak véletlenszerűen lehet kiválasztani egy albumot, vagy el kell kezdeni a legelejétől. Én inkább a „véletlenszerű” mellett döntöttem, egyrészt mert nem volt kedvem nagyon szomorkodni, másrészt mert angol tanítás közben felmerült egy kifejezés, „a sight for sore eyes”, ami véletlenül a Foreign Affairs album egyik számának a címe.
Amerika trubadúrja, Tom Waits (leánykori nevén: Thomas Alan Waits) 1949. december 7-én született a Los Angeles megyei Pomonában. Miután 1960-ban (tanár) szülei elváltak, édesanyjával San Diegóba költöztek, ahol egy szomszéd zongoráján tanult meg (magától) zongorázni. Apjával sokat jártak kocsival Mexikóba, és ezen kiruccanások alkalmával szerette meg a zenét – ami az autórádióból szólt. (Ez csak azért fontos, mert Waits lemezein sok olyan dal van, amelyek olyanok, mintha egy világutazó krónikás veszettebbnél veszettebb beszámolói lennének, és ezek szerint ez már innen datálódik.) ’65-ben kezdte a gimnáziumot, ahol már játszott egy The System nevű R n’ B/soul zenekarban és az iskolás évek alatt kezdett dolgozni a Napoleone Pizza House-ban, amit természetesen később meg is énekelt. 1970-ben, ugyanitt, San Diegóban portásként dolgozott egy Heritage nevű klubban, ahol mindenféle műfaj képviselői megfordultak. Itt adta első fellépését, kerek 6 dollárért.
A ’60-as évek zenéit nem különösebben kedvelte. Kedvenc előadói és írói (nem meglepő módon) Bob Dylan, Lord Buckley, Louis Armstrong, Howlin’ Wolf, Jack Kerouac és Charles Bukowski voltak. Nagyrészt az ő műveikből kezdte el kigyúrni saját és sajátságos zenéjét és előadói alakját, amivel aztán – miután leszerelt az Egyesült Államok Parti Őrségétől – a legendás Los Angeles-i klub, a Troubadour legendás hétfő estéin lépett fel. (Hétfő esténként kezdő zenészek álltak sorban a klub előtt, hogy kivárják, mire ők következnek, és megmutathassák, mit tudnak. A Troubadour áttételesen amúgy a Foreign Affairs borítóján is megjelenik: a képen (félig) látható hölgy ott volt jegyeladó.)
Tom Waits 21 évesen írt alá szerződést Herb Cohennel, aki többek között Frank Zappa és Tim Buckley menedzsere is volt, emellett pedig lemezkiadó főnök. 1971 augusztusa és decembere közt elkészített egy sor demót Zappa és Cohen Bizzare/Straight kiadójánál, amik végül csak húsz évvel később jelentek meg a The Early Years, Volume One & Volume Two című albumokon.
Miután aláírt az Asylum Recorsdnál, első lemeze 1973-ben jelent meg (Waitsre jellemző módon) Closing Time, azaz „záróra” címmel. A következő négy albuma, a The Heart of Saturday Night (1974), a Nighthawks at the Diner (1975), a Small Change (1976) és a Foreign Affairs (1977) nagyjából a Closing Time egyedül zongorázós, szomorkás, szomorkodós, szívszorító, blues-os, jazzes, rúzsfoltos, füstös, whisky- és sörszagú, záróra előtti bárzene hangulatban készült.
Ennek a korszaknak a záróakkordja a Foreign Affairs, ami már nem is annyira bárzene, mint inkább egy záróra környékén játszódó lassú, szenvelgős, de szép, klasszikus hollywoodi film zenéje. A Foreign Affairs hallgatásakor már nem bárban ülünk, hanem moziban. És nézzük, hogy mi történik egy bárban. És természetesen cigarettázunk és iszunk a sötétben. A mai napig nem tudtam, míg az előbb utána nem olvastam, hogy ez is volt a célja Waitsnek és a producernek, Bones Howe-nak: egy olyan lemezt akartak készíteni, ami olyan, mintha egy fekete-fehér film lenne (vagy annak a zenéje). „Hogy sikerült-e, azt nem tudom – nyilatkozta később a producer –, mert egy album rengeteg metamorfózison megy át, mire elkészül. Állandóan változik.” Hát, sikerült, Bones, köszönjük.
A lemez legszebb és egyik legfilmesebb dala az I Never Talk To Strangers című duett, amiben Bette Midler vendégszerepel, és amiben a „jelenet szerint” Waits természetesen fel akarja szedni Midlert, aki folyton azzal szereli le, hogy „különben sem beszélek idegenekkel”. (Aztán persze a végén összemelegednek.) Bette Midler hangja csodálatos, de az egész dal az – kedvet kapunk egy időutazásra, vissza a ’40-es, ’50-es évek Hollywoodjába. Bár én kiegyeznék a ’70-es évekkel is.
A következő Medley: Jack & Neal/California Here I Come-hoz már filmet se kell forgatni, mert ez a szám egyike Waits zseniális, történetmesélős szerzeményeinek. A dal szövege, ami egy nem épp hétköznapi road trip történetét meséli el Kaliforniába, egészen bukowskis. Olyan jeleneteket villant fel, mint: „Neal a volánnál ült, és azzal kérkedett, hogy dugott meg egy nővért a kocsiban, miközben haladtak Nebraskán át, és hogy amikor a nő elment, megnyomta a dudát, mire Neal majdnem összeütközött egy kamionnal, majd megkérdezte tőle, volna-e kedve így elmenni Kaliforniáig.” Vagy: „És akkor Florence Nightingale letolta a bugyiját, félig kidugta a nagy seggét az ablakon, miközben Wilson Pickett szólt, és azt kiáltotta: ’ezt nézzétek!’, majd bemutatott a Holdnak. De az a sor is nyugodtan elférne egy Bukowski novellában, hogy: „A benzinkutak úgy néztek ki, mint egy-egy sírkő, és magányosabbnak tűntek, mint egy parkoló, amiből épp az utolsó autó is elhúzott.”
Mondanom sem kell, ez volt az a szám, amit 1994-ben a három napos New York-Los Angeles buszúton Nevadában bekészítettem magamnak (az úgynevezett walkmanembe), hogy amikor átlépem az államhatárt, épp az szóljon a fülemben: „Open up your golden gates, California, here I come”, azaz, hogy „nyisd ki arany kapuidat, Kalifornia, itt jövök”. És milyen okosan tettem, hisz különben ezt nem élhettem volna meg, és most ezt nem írhattam volna le.
Ha már a bevezetőben szó volt A Sight for Sore Eyes-ről (ami egyébként kb. azt jelenti, hogy „örülök, hogy látlak”) emeljük meg kalapunkat Tom Waits előtt többek között azért, hogy milyen egyszerű eszközökkel ugyanakkor milyen hatásfokkal tudja kicsavarni a szívünket a helyéről. Olyan fantasztikusan tud néhány sorral, egy egyszerű kis zongorajátékkal és az ő 7 puttonyos hangjával szívszorítóan nosztalgikus hangulatot teremteni, és ebben a hangulatban általunk ismeretlen emberek történetét elmesélni, hogy rendesen megsiratjuk őket.
A Potter’s Field (tömegsír) egy közel kilenc perces mű, ami már megint egy komplett filmzene filmmel együtt, ami úgy kezdődik, hogy „vegyél nekem egy italt, és elmesélem, mit láttam”, de ez a sztori már egy, Tom Waitsre szintén oly’ jellemző szürreális világban játszódik, és olyan képekkel, kifejezésekkel és utalásokkal van tele, hogy féléves fizetett szabadságra kéne menni annak, aki le szeretné fordítani. Vagy legalább megérteni. Ezzel együtt sejteni így is sejtjük, hol járunk: éjszaka a külvárosban, ahol gyorsan nyílnak a rugóskések, nagyon véreznek a két dolláros pisztolyból kilőtt golyó által ütött sebek (a gomblyukon át), és ahol egyesek szíve limonádét pumpál.
Az elején azt is említettem, hogy azért nem az első lemezeket választottam, mert nem volt kedvem nagyon szomorkodni. A Foreign Affairs már nem végig szomorkodós, de azért itt is van búslakodás bőven. (Jó, a korai lemezeken is akad mindig egy-két beindultabb, „vidámabb” vagy inkább bohémebb dal.) A nyitó szám, a Cinny’s Waltz, ami remekül festi fel és vetíti előre a hangulatot, a visszaemlékezős, sebtépkedős Muriel, az ehhez hasonló A Sight for Sore Eyes, az egészen melankolikus Burma Shave, vagy a magasztosan szomorú, gyönyörű zárótétel, a címadó Foreign Affair nem arra készült, hogy szombat este sikongatva induljunk el bulizni rájuk, de azért a többi dal (a fent taglaltak mellett még a nagybőgős, jazzes Barber Shop is) kiegyensúlyozza annyira a lemezt, hogy például egy meleg szeptemberi estén kiülhessünk az erkélyre, a teraszra vagy a kertbe egy jó üveg borral, és egy mécses mellett fennkölt hangulatban elmerenghessünk életünk kis és nagy dolgain.
Jótállás:
Az album ma 23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.
Örök garancia: I Never Talk To Strangers, Medley: Jack & Neal/California Here I Come, A Sight for Sore Eyes, Potter’s Field, Foreign Affair
https://www.youtube.com/watch?v=QcA-MEE81L4
