A világ leghosszabb cikke 32.

Főleg azzal, hogy a korszellemmel ellentétben nem az ecstasy-fogyasztóknak, hanem inkább a csendesebben rave-ülő szívós arcoknak „kedvezett” vele. Ma, visszahallgatva egy ártatlan kis jungle tracknek tűnik, de akkoriban ez a zene forradalom volt. A következőt két évvel később DJ Trace-szel jelentette meg (The Mutant), majd még mindig ’95-ben jött szólóban a Guncheck, (szintén egy sötét jungle), ’96-ban pedig a Check Me Out, a drum n’ bass történelmi jelentőségű Techsteppin’ válogatáson.

A Kemistry & Storm illetve Goldie által alapított Metalheadz kiadónál jött még mindig ’96-ban a Skylab EP és a Killamanjaro. Ezek már markánsan kezdtek ellépni a füstös, sötét gangsta jungle-től, és kezdték kijelölni azt a súlyos, utazós, darkstepes, darkcore-os irányt, amit Ed Rush nem sokkal később Opticallal majd a Wormhole-on tökéletesít. Az olyan klasszikus trackeknek köszönhetően mint a The Raven vagy a Killamanjaro kezdte el a szélesebb drum n’ bass közeg is elfogadni Ed Rush-t, és miután megcsinálta a No U Turn kiadó Torque válogatásához az ultra durva és igazi klasszikus mixet, 1997-re már ő lett az egyik legnagyobb reménység, és hadd ne mondjuk, sztár.

Ha a korai számokat hallgatjuk, egyáltalán nem értjük, hogy lehetett egy olyan nagylemezt megjelentetni, mint a Wormhole, de ha szép sorban végighallgatjuk őket, majd meghallgatjuk az albumhoz még hiányzó láncszemet, a Comatone-t, már tökéletesen érthető, hogy a picsába tudtak egy olyan munkát letenni az asztalra, mint a Wormhole. A Comatone – szó szerint – félelmetes szerzemény. Annyira durván sötét és baljóslatú, hogy nem is csodálom, hogy anno az ilyen Metalheadz, Prototype, Virus meg Moving Shadow kiadványokat hallgatva az utcán, állandóan hátra-hátra fordultam, hogy megbizonyosodjak róla: tuti nem követnek-e. Sem emberek, sem idegen lények. Szuperpara, na.

Persze, akkoriban nem lehetett így lekövetni Ed Rush fejlődését, ezért is álltunk értetlenül a Wormhole előtt, hogy ez meg mi a fasz? Kik ezek? Mit művelnek? Hogy találták ezt ki?

Ed Rush ’97-ben állt össze Opticallal, aki többek között a Skylab EP hangmérnöke is volt, hogy megalapítsák a drum n’ bass (nem sokkal későbbi) egyik legfontosabb kiadóját, a Virust. Első kiadványuk az 1998-as Medicine/Punchbag volt (mit nem adnék egy ilyen bakelitért), amit épp most hallgatok (isten áldja a YouTube-ot) és még most se tudom elhinni, hogy ilyen „zenét” lehet csinálni. Ez a Medicine olyan adrenalinlöket (pláne az album mix részébe felkerült Matrix remix), hogy muszáj azonnal felállnom táncolni egyet itt a szobában, és rágyújtani. Egyszerűen nem lehet ilyen hangokat kitalálni. Ezek alienek tuti. Valahol egy másik bolygón ez a népzene. Ed Rush és Optical munkássága innentől kezdve egy hosszúra nyúlt mindfuck. Ezek jönnek és basszák szét az agyunkat. Mi meg örülünk neki. De még hogy. Nyilván, mert nem vagyunk normálisak. Ha annak idején a Beatles megjelenésekor a szülők nem értették, hogy tinédzser gyerekük miért hallgatja azt a valamit, ami nem is zene, mit szóltak volna vajon például Ed Rush-ékhoz?

A következő megjelenés a Zardos/Satellites volt, majd nem sokkal később jött a Wormhole. A lemez – ami egyébként nagyjából úgy van felépítve, mint egy élő szett, amit a 2-es CD-n persze még megfejelnek egy mixszel, ami már egy konkrét drum n’ bass party a nappaliban – egy Mystery Machine című számmal indul, ami igen találó, hisz ilyen hangokat, ilyen basszusokat, amik ebben vannak, csakis valamiféle misztikus géppel lehet előállítani. A Mystery Machine remek nyitány egy olyan lemezhez, ami a lehető legjobb soundtrack ahhoz, hogy földönkívüliek lerohanják a Földet. Legalábbis, ha én földönkívüli lennék, erre fejlődnék fel, erre indulnék meg, és erre tarolnám le a nagy kék sárgolyót. Voltak persze már ekkoriban is nagyágyúk, súlyos figurák, Goldie, Doc Scott, Dillinja, Source Direct, Photek, stb., de ilyen brutál, sötét, agyas, sebészkés precizitású és ugyanakkor táncolható zenét komplett nagylemez formájában igen kevesen csináltak. Nehéz kiemelni számokat, mert tényleg úgy van felépítve az egész, hogy egyik következik a másikból, és a hatás nőttön nő, hogy aztán újra és újra lecsapjon, mint egy cunami. Úgy jönnek egymás után a számok, mint egy halom gusztustalan fémféreg vagy robotsáska. Tényleg felesleges bármelyiket kiemelni, mert mindegyikben van egy (vagy inkább sok) olyan megoldás, amitől az ember az agyát eldobja. Betegek ezek. De hát ezért szeretjük őket.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: az egész album, a mixszel együtt, persze