A világ leghosszabb cikke 33.

A második rész, ha lazán is, de természetesen kötődik majd Irvine Welsh Porno című regényéhez, ami a Trainspotting folytatása. Amíg összeegyeztetik, hogy a színészek mikor érnek rá, és elkezdik a forgatást, meghallgathatjuk a ’90-es évek egyik legfontosabb kultfilmjének soundtrackjét.

Egy jó soundtrack önmagában, a film nélkül is élvezhető, egy igazán jó soundtracken a dalok hozzá is tesznek a filmhez, a legjobb soundtrackek pedig a filmmel együtt olyan egymástól elválaszthatatlan elegyet hoznak létre, hogy onnantól elképzelhetetlen lenne a film a benne megszólaló dalok nélkül, illetve a lemezt hallgatva újra és újra megjelennek előttünk a film adott jelenetei, a kor, amikor készült és az az életérzés, amit kifejezett vagy éppen létrehozott. A ’90-es években (is) jó néhány ilyen soundtrack született, gondoljunk csak Tarantino (Ponyvaregény), Trent Reznor (Született gyilkosok) vagy RZA (Szellemkutya) örök érvényű munkáira. (Ja, és egy kategóriát majdnem elfelejtettem: amikor a soundtrack jobb, mint maga a film. Lásd Judgement Night.)

Mivel a Trainspotting hétköznapi, de fura, deviáns, (Spud esetében retardált, Begbie esetében pedig pszichopata) politoxikomán, de főként heroinfüggő fiatalok szomorúan nevetséges és nevetségesen szomorú életéről szóló fekete komédia a ’80-as évek végének Edinburgh-jából, a szerkesztési elv (amelyet nyilván nagyban meghatározott az alkotók kitűnő ízlése) vélhetőleg az volt, hogy olyan dalokat válogassanak össze, amelyet szintén fura, deviáns, politoxikomán figurák készítettek, de olyan dalokat, amelyek természetesen túlmutatnak azon, hogy ezt deviáns fiatalok készítették, illetve jelenőségük nem ebben merül ki. Emellett fontos szempont lehetett az is, hogy a film zenéinek hangulatából ne csak a dekadencia, hanem a ’90-es évek és annak dekadenciája, sokszínűsége, szerethető különcsége, felfokozottsága, életigenlése és –tagadása is áradjon, hisz a film 1996-ban jelent meg, amikor már azért elég erősen érezhető volt az, hogy ez egy sok szempontból igazán izgalmas évtized, zeneileg pedig főképpen. A Trainspotting zenéje így a ’60-as-’70-es évek New York-i (és Iggy révén áttételesen berlini) undergroundjának, és a ’90-es évek britpopjának, trip-hopjának és acid house/techno forradalmának egy lehetséges tökéletes esszenciája. (Azért mondom, hogy „egy lehetséges”, mert értelemszerűen számtalan tökéletes esszenciát össze lehet állítani. Csak ahhoz, hogy egy-egy ilyen válogatás húsz éven át fenn is maradjon, kell egy olyan film is, mint a Trainspotting.)

A 60-as és 70-es évek dekadens undergroundját (azzal együtt, hogy eredetileg mind a három dal a ’70-es években jelent meg) természetesen Iggy Pop és Lou Reed képviseli. Iggy a Lust for Life-fal, amiről abban a pillanatban, hogy megszólal a film elején – miközben feltűnően sápadt csávók nagyon rohannak valaki elöl, majd egyikük (mint nem sokkal később megtudjuk: Renton) lenyom egy olyan fogyasztói társadalom ellenes, nihilista monológot, hogy elszégyelljük magunkat –, tudjuk, hogy Isten is filmnyitó dalnak teremtette. És pont a Trainspottingba. Miközben Renton szív, sűrít, lent tart, kipufog, eldől és halljuk a szövegét („Én azt választottam, hogy nem az életet választom. Hanem valami mást. És hogy mi okból? Nincs különösebb oka. De kinek kellenek okok, amikor van heroin is a világon?”), Iggy azt kántálja: „Here comes Johnny Yen again, with liquor and drugs”, azaz: „Itt jön Johnny Yen megint a piával meg a drogokkal”. (Csak, hogy teljes legyen a kör, a dal szövege többször utal a főnarkós, William Burroughs The Ticket That Exploded (A jegy, ami felrobbant) című regényére, és ha ez még mindig nem lenne elég, a Doors billentyűse, Ray Manzarek egy interjúban elmondta, hogy szerinte Johnny Yen nem más, mint az ő néhai heroin dealerük, Gypsy Johnny.)

Szóval a Lust for Life az egyik lehetséges tökéletes választás a film elejére, és nem is meglepő, hogy közel húsz évvel megjelenése után egy újabb generáció fedezte fel magának a dalt. A ’60-as-’70-es évek amerikai undergroundjának második képviselője szintén egy Iggy Pop szám, a Nightclubbing, ami akkor szólal meg, amikor a brigád egyhangúlag meghozza az „egészséges és demokratikus” döntést, hogy némi kihagyás után újra visszaszoknak a heroinra, és Renton azt mondja: „Lehet, hogy könnyűnek tűnik így élni, de nem az. Teljes munkaidős állás” – majd azt látjuk, hogy kilopja az aksit egy kocsiból. A nightclubbingos jelenetben van egy vagy poszteren is megjelent, vagy poszterre kívánkozó kép Ewan McGregorról, amint félmeztelenül fekszik egy karosszékben, és mellette vodkás üvegek sorakoznak, illetve állnak egymás tetején. Gyönyörű.

A harmadik szám ebből a kultúrkörből Lou Reed Perfect Day című dala, amely annyira univerzális, hogy bármilyen filmbe beférne, a romantikus komédiától az utópisztikus sci-fiig, de ez esetben itt akkor szólal meg, amikor Renton – mielőtt bevonul az elvonóra, hogy elkerülje a börtönt –, túladagolja magát, és kábé egy métert süpped bele a szőnyegbe. Van egy-két csavar ebben a jelentben is. Lou Reed, aki a Velvet Undergrounddal ódát írt a heroinhoz, ebben az egészen ártatlan dalban arról énekel, hogy „micsoda tökéletes nap ez, sangriát iszunk a parkban, elmegyünk az állatkertbe, majd később moziba”, közben meg Renton kint fekszik félholtan a kórház előtt a földön, feje fölött a felirat: Baleset(i). De hát, kinek, milyen a tökéletes nap, ugye.

Az acid house/techno vonal a film egyik legsúlyosabb jelentében tűnik fel  először, amikor Rentont a szülei bezárják a szobájába, hogy lejöjjön a cuccról. A kisvonatokkal kitapétázott, keskeny szobában az Underworld egyik klasszikusa, a Dark And Long szól, miközben Rentonnak iszonytató hallucinációi vannak. (Például herkós pajtásának halott csecsemője mászik a plafonon.) Bár szándékosan elnagyolt, ahogy a film sok más képsora is, ez a jelenet ettől függetlenül (vagy éppen ezért) szörnyen hatásos lenne már önmagában is, de attól, hogy alatta kb. 130 bpm-mel pulzál és kattog egy olyan szám, amire vélhetőleg több százezren fogyasztottak akkoriban ecstasyt, még betegebb. Ez a szám viszont sajnos nem erre, hanem az egy évvel később, 1997 októberében megjelent Transpotting 2-re került fel, pedig itt lenne a helye. Ezen az Underworldtől „csak” a Born Slippy (Nuxx) van, nyilván azért, mert az ikonikusabb, azonnal felismerhető és így a szélesebb közönség számára is könnyebben érthető, élvezhető darab. A Dark And Longhoz hasonlatosan viszont érdekes mód ez is egy szobában csendül fel, ahol az összes haver (mínusz az időközben méltatlan halált halt Tommy) együtt alszik. Renton felkel, és amikor a szám a lehető legjobban beindul, és zakatol, mint egy vonat, óvatosan lenyúl Begbie-ről egy táska pénzt. Nagyon hatásos a nagy csendben csendesen lopakodó Renton „alá” dübörgő technót játszani. És ami a film elején a Lust for Life, az a Born Slippy (Nuxx) a végén: Renton ugyan mégis az életet választja, de egyperces monológjában, amiben összefoglalja, hogy miről is szól az élet, az Édentől nyugtara (és nagyrészt keletre is) megint megkapja tőle a magáét mindenki.

A másik elektronikus szám egy house szerzemény, a Bedrock party himnusza, a For What You Dream of egy klubban szól, ahol Renton és Begbie a lóverseny-nyereményüket ünneplik. Ez mai füllel kicsit lakossági és idejét múlt, de akkoriban ez volt a félmainstream klubzene, a filmben pedig azt volt hivatott jelezni, hogy változnak az idők, „nem lehet Ziggy Popnál leragadni”, illusztrációként pedig jól működött.

Érdekes, hogy míg a britpop vonal a lemezen elég nagy hangsúlyt kap, addig a filmben az olyan, egyébként zseniális számok, mint a Sleeper Atomicja (egy ’79-es Blondie szám feldolgozása), a Pulp Mile Endje (ami eredetileg legsikeresebb lemezük, a ’95-ös Different Class egyik kislemezre kimásolt számának, a Something Changed-nek a B-oldalán jelent meg), a Blur 1991-es debütáló lemezén (Leisure) megjelent Sing, vagy az Elastica szintén első albumán (az 1995-ös Elasticán) megjelent 2:1 főként hangulati elemként szolgálnak.

Szintén hangulati elem a filmben az ambient/trip-hop vonal, de hangsúlyosabb szerephez jut. Brian Eno Deep Blue Day című szerzeményét, aminek leginkább a Nagy kékségben lenne a helye, a film leggusztustalanabb és legszürreálisabb jelenetében látjuk: Renton, miután – már elnézést – kiszarja magát a világ legundorítóbb WC-jében, benyúl a csészébe, hogy kikotorja a drogot, ami – már elnézést – a seggéből esett oda, majd fejjel becsúszik a klotyóba, és gyönyörű kék, tiszta vízben úszni kezd Eno gyönyörű kék, tiszta zenéjére. A másik szintén egy WC-s jelenethez kötődik: Renton a Leftfield Final Hitjére (utolsó lövés) ígéri meg magának sokadszor, hogy ez lesz az utolsó lövés, miközben egy  távolsági buszon tartanak Londonba, hogy eladjanak két kiló heroint. Aztán, miután megérkeznek, Beatles módjára sétálnak át egymás mögött az úttesten – még mindig Leftfieldre. Furcsa mód viszont a lemez talán legjobb száma, a Primal Scream 10 és fél percen át bugyorgó, fenséges trip-hopja, a Trainspotting nem kapja meg a filmben azt a szerepet, amit hossza és fantasztikus hangulata megérdemelne. Ehhez is valami kiütve süppedős vagy kék vízben úszós jelenet kellett volna, ahelyett, hogy egy parkban lövöldöznek rá fényes nappal. Jó, Sick Boy előadja rá univerzális teóriáját az életről az igaz, de hol van ez a WC-ben eltűnős jelenettől? Ezzel sosem voltam kibékülve, viszont, ha nincs a film, nem születik meg ez a szám sem, úgyhogy meg van bocsátva. Jöhet a következő rész.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: Iggy Pop – Lust for Life, Primal Scream – Trainspotting, Sleeper – Atomic, Iggy Pop – Nightclubbing, Blur – Sing, Lou Reed – Perfect Day, Pulp – Mile End. Elastica – 2:1, Underworld – Born Slippy (Nuxx)

(18 éven felülieknek)

https://www.youtube.com/watch?v=v6uBkJSbQO0