A világ leghosszabb cikke 35.

Stevie Ray Vaughan & Double Trouble – The Sky Is Crying, (Epic, 1991) 38 perc 10 szám

A 25 évvel ezelőtt, 1990. augusztus 27-én, 35 éves korában, helikopter balesetben elhunyt Stevie Ray Vaughan a különféle „minden idők legjobb gitárosai” listákon általában az első tíz körül végez. Az idén a telegraph.co.uk készített ilyen listát, ott 8. lett, 2012-ben a guitarworld.com félmillió beérkezett szavazat alapján állította össze rangsorát, ahol szintén 8. helyen végzett, 2011-ben pedig a Rolling Stone, mely magazin összesítésén ő a 12. Természetesen ezek a listák maximum jelzésértékűek lehetnek, hiszen hogyan lehetne összehasonlítani, mondjuk, James Hetfieldet Al Di Meolával? De a Rolling Stone listája azért lehet mérvadó, mert kb. hatvanan állították össze, főként gitárosok, köztük olyan nevek, mint Thurston Moore (Sonic Youth), Billy Corgan (Smashing Pumpkins), Kirk Hammett (Metallica), Lenny Kravitz, Robbie Krieger (The Doors), Ritchie Blackmore (Deep Purple),Tom Morello, (RATM), Dave Mustaine (Megadeth), Santana, Mick Taylor (ex-Rolling Stones) vagy Eddie Van Halen. Nyilvánvalóan ők hozzáértően és viszonylag objektíven tudták a szavazataikat leadni, és nem kampányoltak a Facebookon kedvenceik mellett. Ezzel együtt, tényleg csak jelzésértékkel említeném meg, hogy ezen a listán, amelyiken Stevie Ray Vaughan a 12. lett, Prince például a 33., Slash a 65., Jack White a 70., John Frusciante a 72.,Bruce Springsteen a 96., Thurston Moore a pedig a 99. Stevie Ray Vaughant pedig csak a „szokásos” nevek előzték meg, például Eddie Van Halen, B.B. King, Keith Richards, az első három helyre pedig természetesen Jimmy Page, Eric Clapton és Jimi Hendrix került. Mondjuk, már önmagában az megérné egy külön bizottság felállítását és egy alapos vizsgálatot, hogy egyszer és mindenkorra megállapítsák, milyen szempontok alapján jobb gitáros Eric Clapton Jimmy Page-nél, de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Stevie Ray Vaughan ezt mindössze hét év alatt és hat albummal érte el. (Jó, Hendrix három év alatt, de a többieknek általában lényegesen több idejük volt.)

A Dallasban, 1954-ben született Stevie Ray Vaughan 1983-ban jelentette meg első nagylemezét, a (szuperlatívusz, szuperlatívusz) Texas Floodot, az utolsó két albuma, a bátyjával, Jimmie Vaughannal közösen készített Family Affairs és a The Sky Is Crying pedig már halála után jelent meg. Az előző egy hónappal, utóbbi pedig egy évvel utána. A mérvadó az eddig felsoroltak mellett mégiscsak az, hogy a nyilvánvaló követelmények, technikai tudás, pontosság, stb. mellett, milyen hangzással, milyen feelinggel, és hogyan játszik egy adott gitáros. Márpedig Stevie Ray Vaughan a „hogyanban” talán verhetetlen volt. Olyan „gördülékenyen”, olyan könnyedén, ugyanakkor olyan elementáris erővel és olyan átéléssel játszott, (gyakorlatilag úgy tűnt, folyamatos orgazmusa van színpadon), hogy az egész egyszerűen magával ragadó. Pusztán nézni is öröm. Ebből a szempontból tényleg csak Hendrixhez hasonlítható. Ja, és ahogy Hendrixet játszik, olyat nem tud senki. Ahogy a bevezetőben írtam: néha még maga Hendrix sem. (A Little Winget amúgy lemezen mindketten lenyűgözően, felejthetetlenül játsszák.)

A Sky Is Crying egyfajta pályaösszegzésnek is tekinthető, mert ’84 és ’89 között készített, korábban kiadatlan dalok gyűjteménye. A lemezt a testvére, Jimmie állította össze – többek közt azért, hogy emléke tiszteletére megjelentethesse a címadó dalt, a „Sír az eget”, amely nyilván arra utal, hogy öccse és Eric Clapton turné személyzetéből három tag egyik koncertről a másikra menet (Wisconsinban) lezuhant az őket szállító helikopterrel. Az album szokás szerint Stevie példaképei (pl. Elmore James, Jimi Hendrix, Lonnie Mack, Howlin’ Wolf, Willie Dixon) szerzeményeinek feldolgozásaiból, illetve saját dalokból áll, és szépen összefoglalja, mit tudott a bluesról: mindent.

Az ismeretlen szerző Boot Hillje bárba való, albumnyitó „power blues”. Az Elmore James, Morris Levy, Clarence Lewis szerezte Sky Is Crying hangulatában a Texas Flood albumot idézi, azon belül is a Texas Flood című számot, és az is lehetne a címe, hogy „Míg a gitárom halkan sír”, ha halkan sírna az a gitár, de nem halkan sír. Az Empty Arms tipikus Stevie-féle feel good uptempo blues rock, amire a legjobb sört locsolni és felszabadultan táncolni, míg le nem üt egy cowboy kalapos, cowboy csizmás cowboy. Aztán jön Hendrix Little Wingje, amire egyszerre kell sírni, nevetni, amibe mindig bele lehet halni, és fel lehet rá támadni. Nem egész hét perc alatt. Ahogy itt szól a gitárja, és ahogyan „gurgulázva” játszik rajta, az maga a folyékony extázis. Ez az a dal, ami tök mindegy hol, mikor, melyik földrészen, milyen napszakban, milyen időjárási körülmények között szól, ugyanazt a hatást éri el. A Menny összeér a Földdel és a blues istenei újra és újra megváltnak minket. Lélekemelő. Ha csak ezt az egyetlen számot játszotta volna el életében, már attól halhatatlanná vált volna. Mondjuk, ezt Hendrix úgy írta meg, és ő is úgy játssza, hogy az ember beszarik tőle a gyönyörtől, de cizelláltságban, légiességben Stevie talán még hozzá is tett valamit. A dalnak egy baja van, hogy annak ellenére, hogy közel hét perc: rövid. Valahogy furcsán, gyorsan lett lekeverve a végén. Nyilván azért mert sajnos az eredetiben is pont így jártak el. (Egyébként ezen a Double Trouble lemezen több ilyen furcsán lekevert végű szám is van.)

Azon kívül, hogy azonnal hallgassátok meg a Little Winget, ha eddig egy másik bolygón lettetek volna, és ezért soha nem hallottátok, mást már nem mondanék róla, mert azt hiszem, felesleges.

A Wham című dal Hendrix mellett Stevie másik nagy idolja, Lonnie Mack szerzeménye, amiben Stevie, ahogy tette például azt a Couldn’t Stand the Weather nyitódalában, a Scuttle Buttin’-ban, megmutatja, hogy ha netán sietni kell valahova, gyorsan is tud játszani. Nagyon gyorsan. Aztán jön egy újabb csúcspont, a Howlin’ Wolf-féle May I Have a Talk with You, aminek szintén a Texas Floodon lenne a helye. Hogy lehet bluest lassan, és mégis ilyen erővel játszani? Rejtély. Biztos a texasi levegő tette. Egyszerűen csodálatos.

Aztán egy újabb feel good szerzemény következik, Willie Dixon klasszikusa, a Close to You, amire olyan közel kerülhetünk partnerünkhöz, mint hajszál a fejéhez, majd olyan könnyedén, ahogy egy anorexiás modell áll fel a mérlegre, Stevie Kenny Burrell jazzgitáros szerzeményére, a Chitlins con Carnére megmutatja, milyen az, amikor egy blues rocker jazzt játszik. Pazar. Aztán következik egy újabb, mérföldekről felismerhető, saját szerzemény, egy újabb „power blues”, a szuper laza So Excited, ami neki szerintem csak ujjgyakorlat volt. Végül pedig egy barátja, Doyle Bramhall (és felesége, Barbara Logan) által írt szerzemény jön, amiről vannak, aki azt mondják, hogy a nagy nehezen maga mögött tudott kábítószer- és alkoholfüggőségéről szól, mások pedig úgy gondolják, hogy inkább a szerző, Doyle és Stevie barátságáról. Így vagy úgy, a dal, ami egy tábortűz mellé való, dinamikus, akusztikus, és egyszerűségében is felemelő darab, szép lezárása Stevie Ray Vaughan rövid, de annál intenzívebb és mélyrehatóbb pályafutásának. A dal utolsó sora az: „That’s how it happens, livin’ by the drop.” „Így van ez, ha az ember kiélvezi az élet minden pillanatát.”

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: Boot Hill, The Sky Is Crying, Little Wing, May I Have a Talk with You, Chitlins con Carne, Life by the Drop