A világ leghosszabb cikke 36.
Nirvana – Nevermind, (DGC, 1991) 43 perc 12 szám
Mivel szeptember 24-én jelent meg 24 éve a Nirvana világrengető albuma, egyértelmű volt, hogy a Neverminddal folytatjuk A világ leghosszabb cikkét. Az album pont olyan, mint egy 24 éves fiatalember: energikus, ereje teljében van, sőt, olykor fékezhetetlen, néha pimasz, néha érzékeny, néha dühös, néha melankolikus, leszarja, mit gondol róla a világ, és esze ágában sincs megöregedni.
A Nirvana 1987-ben alakult egy olyan városban, amelyet mindössze száz évvel korábban, 1884-ben alapítottak, és műintézményeinek – kocsmáinak, bordélyházainak, kaszinóinak – köszönhetően igen hamar elnyerte a megtisztelő „A nyugati part kuplerája”, illetve „Az eltűnt emberek kikötője” nevet. Ez utóbbit azért, mert a kelleténél többen estek gyilkosság áldozatává – egy olyan kisvárosban, amelynek 2010-es adatok szerint 17 ezer lakosa volt. Egy bizonyos Billy Ghoul például az 1900-as évek körül állítólag csak egymaga végzett száznegyven emberrel. (Kettőért sikerült elítélni.) Nem vagyok a demográfia nagy szakértője, de sanszos, hogy amikor Kurt Cobain 1967-ben megszületett a skót kikötővárosról, Aberdeenről elnevezett településen, akkoriban valószínűleg olyan kevesen éltek ott, hogy a lakosok név szerint ismerték egymást.
A régebben főként fakitermeléssel foglalkozó kisváros két dologról híres. A kikötőben álló Lady Washingtonról, amely a felfedező Robert Gray hajójának mása, és amely szerepelt a Karib-tenger kalózainak első részében, illetve természetesen Kurt Cobainről, akiről a város többek között úgy emlékezett meg, hogy a Welcome to Aberdeen tábla alatt az áll: Come As You Are. Cobain pedig úgy emlékezett meg a városról, hogy a Bleachen, illetve a Nevermindon is említ aberdeeni helyeket. A Something in the Wayben például egy, a Whiskah folyónál lévő hidat, ami alatt többször aludt, amikor anyja kirúgta otthonról. (A folyó nevét őrzi a From the Muddy Banks of the Whiskah című 1996-os live album is.)
A hányatott sorsú Cobain (szülei kilenc éves korában elváltak, hol apjával és nevelő anyjával, hol édesanyjával, [akit élettársa vert], hol a barátainál lakott, hol sehol) 1981-ben a nagybátyjától kapott egy használt gitárt, és azon kezdte tanulgatni a Led Zeppelin Stairway to Heavenjét (mi mást?), illetve a Cars My Best Friend’s Girl című számát. Egyébként anyai nagynénje elmondása alapján már négy évesen zongorázgatott és énekelgetett, és már kiskorában olyan zenekarokat hallgatott, mint a Ramones, az Electric Light Orchestra, a Beatles és Monkees. Később jött a Led Zeppelin, az AC/DC, a Black Sabbath, az Aerosmith, a Kiss és a Queen, majd a punk. Első punk lemeze a Clash Sandinista! című albuma volt, de később a Sex Pistolst sokkal többre tartotta. Az amerikai hardcore és punk zenekarokat, a Black Flaget, a Bad Brainst és a Flippert a Melvins énekese, Buzz Osbourne révén ismerte meg, aki punk ügyben mentora és a Melvins-zel egyik első számú inspirációja volt. Ahogy naplójában megörökítette, Kurt élete kedvenc lemezének a Stooges Raw Powerjét tartotta. Mindezeken túl pedig a Pixies volt az a zenekar, amely a legnagyobb hatást gyakorolta rá. A Pixies 1988-as Surfer Rosa című debütáló albuma volt az, ami meggyőzte őt, hogy – ami a dalszerzést illeti – ne a Black Flag-féle hardcore vonalon menjen tovább, hanem inkább úgy írja a dalait, mint Iggy vagy az Aerosmith. Ahogy egy 1993-as Rolling Stone-interjúban elmondta, „a Smells Like Teen Spirittel pedig a Pixiest próbáltam lenyúlni. Amikor először hallottam a Pixiest, olyan szinten kapcsolódtam rájuk, hogy a Pixiesben kellett volna játszanom. Azt a fajta dinamikát, hogy előbb halkan és finoman, majd hangosan és keményen játszunk, a Pixiestől vettük.” A Pixiesen kívül még két „alternatív” rock együttes volt nagy hatással Kurtre illetve a Nirvanára: a Sonic Youth és az R.E.M. Idővel mindkét zenekar tagjaival összebarátkoztak, és bizalommal fordultak hozzájuk tanácsért. Azt, hogy a Nirvana 1990-ben aláírt a Geffenhez tartozó DGC-nél például a Sonic Youth énekes-basszugitárosa, Kim Gordon javaslatára tették.
Osztálytársai és családtagjai szerint Kurt 1983-ban volt először koncerten Sammy Hagar fellépésén, de saját állítása szerint első koncertélménye a Melvins volt. Az viszont biztos, hogy Krist Novoselic-kel, a Nirvana későbbi basszusgitárosával a Melvins próbahelyén találkozott, 1985-ben. Kurthöz hasonlóan Krist is szerette a punk rockot. Miközben Krist anyjának fodrász szalonja emeletén próbálgattak, Kurt hónapokig győzködte Kristet, hogy alapítsanak zenekart. Jó pár együttest és dobost maguk mögött hagytak, míg 1987 decemberében Aaron Burckhard dobossal megalapították a Nirvanát. Cobain buddhistának is vallotta magát, innen a név.
Első demójukat ’88 januárjában vették fel, ami eljutott a grunge legfontosabb kiadójának, a Sub Popnak egyik főnökéhez, aki felajánlotta, hogy kiadja első kislemezüket. Mivel Kurt és Krist időközben felköltözött Olympiába, a demót már nem Aaronnal, hanem a Melvins dobosával vették fel, aki pedig nem sokkal később San Franciscóba költözött. Ajánlott maga helyett valakit, de az őt követő dobos is csak pár hónapig volt a zenekarban. Egy ideig keresgéltek, majd egy ismerősük bemutatta nekik Chad Channinget, akivel elkészült az első kislemez, a Love Buzz, majd az első album, a főként a Melvins, a Mudhoney és a Black Sabbath ihlette Bleach, amely 1989 júniusában jelent meg. A lemez amerikai turnéját követően októberben kezdődött az európai, aminek 1989. november 21-i állomása Budapest volt. A Nirvana a TAD előzenekaraként lépett fel a PeCsában – akármennyire vicces is ez a mondat így, ahogy van. (A félresikerült koncert után nyomozva, a Nevermind 20 éves évfordulóján Déri Zsolt kollega készített interjút a szervezővel, György Péterrel, a Sexepil basszusgitárosával, László Viktorral és Rácz Mihály újságíróval.
A cikk itt olvasható.
1990 áprilisában elkezdték az új lemez (a Nevermind) munkálatait, de Kurt és Krist nem voltak megelégedve a dobossal, aki júliusban ki is lépett a zenekarból. Dave Grohl úgy került a képbe, hogy Washington D.C.-beli zenekara, a hardcore punk zenét játszó Scream hirtelen feloszlott, és épp „állást” keresett, amikor a Melvins énekese beajánlotta őt nekik. ’90 szeptemberében, pár nappal azután, hogy megérkezett Seattle-be, Grohl elment egy meghallgatásra, amiről utólag Novoselic azt mondta: „Két perccel később tudtuk, hogy ő lesz a megfelelő dobos.”
Miután a Nirvana kiábrándult a Sub Popból, és az áprilisban készített demó több lemezkiadó érdeklődését felkeltette, a zenekar leszerződött a Geffen DGC labeléhez, és abban a legendás Los Angeles-i Sound City Studiosban folytatta a munkát, ahol több mint száz arany- és platinalemez készült, és amiről Dave Grohl Sound City címmel rendezett filmet 2013-ban. Érdemes megnézni.
Hogy összeszedjék a pénzt benzinre a Los Angeles-i útra, a Nirvana szervezett egy koncertet, ahol először játszották el a Smells Like Teen Spiritet. Némi lemezkiadós tökölés után a lemezt végül ’91 májusában és júniusában vették fel.
A kiadó több producert is javasolt a zenekarnak, de ők maradtak Butch Vignél, akivel a demót is készítették már. Butch Vig (a Garbage későbbi alapítója és dobosa) addig már több, mint húsz kisebb zenekar lemezének volt a producere. Első „nagy” munkája a Smashing Pumpkins Gish című 1991-es debütáló albuma volt, a második meg a Nevermind. (Azóta dolgozott többek közt a Sonic Youth-tal, a House of Painnel, a Helmettel, a Green Dayjel, a Muse-zal és a Foo Fighters-zel, szóval jó pár megkerülhetetlen lemez fűződik a nevéhez.)
Míg Grohl és Novoselic gyakorlatilag pár nap alatt feljátszotta a dob és basszus részeket, Cobainnel már nehezebben ment a munka. Vignek gyakran kellett őt különféle technikai részletekről győzködnie, és elmondása szerint többször előfordult, hogy Kurt egy óráig lelkesen dolgozott, aztán szó nélkül ült a sarokban egy órát. Miután kész lettek, nekiálltak a mixelésnek, de nem voltak vele elégedettek, így végül a lemezt Andy Wallace mixelte, aki korábban a Slayer Seasons in the Abyss co-producere volt. A srácok a stúdióban még örültek az egyes dalok mixeinek, de később Cobain azt nyilatkozta, hogy szégyelli a végeredményt, mert a sound „inkább hasonlít egy Mötley Crue lemez, mint egy punk rock album hangzására.” Egyöntetű véleményük az volt, hogy „túl letisztult lett a hangzás”.
A masterelést egy Howie Weinberg nevű hangmérnök végezte, aki addig többek között az Aerosmith Done with Mirrors, a Beastie Boys Licensed to Ill, a Soundgarden Louder Than Love és Badmotorfinger valamint a Red Hot Chili Peppers The Uplift Mofo Party Plan, Mother’s Milk és Blood Sugar Sex Magik című albumát masterelte. De elkövetett egy hibát: lehagyta a lemezről a hidden tracknek tervezett Endless, Nameless című dalt, ami eredetileg a Something in the Way végén szólalt volna meg. A zenekar azután vette észre, hogy a szám nem került fel, miután kinyomták az első néhány tízezer példányt a lemezből. Cobain felhívta Weinberget, és követelte, hogy javítsa ki a hibát, aki engedelmeskedett, így a további példányokon – tíz perc szünet után – megszólalt az Endless, Nameless is.
Az album ikonikus borítójának ötlete akkor merült fel Kurtben, amikor Dave-vel egy vízben szülésről szóló műsort néztek a TV-ben. Eredetileg stock fotóból akarták megoldani, de a Geffen művészeti vezetője az elérhető képeket túlságosan „szemléletesnek” találta, amelyik pedig jó lett volna, azért évi 7500 dollár jogdíjat kértek. Így inkább elküldtek egy fotóst egy olyan medencéhez, ahol csecsemőket tanítottak úszni, ő pedig lefotózta egyik barátja, július 9-én született fiát, Spencer Eldent. (A ma 24 éves srác Pasadenában jár művészeti főiskolára.) Mivel Spencer fütyköse látszott a képen, a Geffen tervezett egy olyan verziót, amelyikről leretusálták, hogy ne látszódjon, nehogy baj legyen belőle. Ám végül letettek arról, hogy ezt használják, amikor Cobain kijelentette: egyetlen kompromisszumra hajlandó: arra, hogy az eredeti képen a fütyire felkerüljön egy matrica, amin az áll: „Ha ez téged zavar, akkor biztos látens pedofil vagy.”
Aztán már csak a címet kellett kitalálni. Cobain eredetileg a Sheep (birkák) címet adta a lemeznek, amivel ellenérzését akarta kifejezni az iránt, ahogyan az emberek Amerikában reagáltak az Öbölháborúra. Végül a lemezfelvétel végére ráunt erre az ötletre, és kitalálta, hogy legyen inkább Nevermind, ami azért lesz jó, mert kifejezi azt, ahogyan általában az élethez áll: „Mindegy, hagyjuk, ne is törődj vele.” És azért is tetszett neki, mert nem így kell helyesen írni, hanem külön. (Érdekes, az tudtommal soha nem merült fel, hogy a címnek köze lenne-e a Sex Pistols Never Mind the Bollocks, Here’s the Sex Pistols című albumához, holott kézenfekvő az asszociáció.)
A Geffen eredetileg arra számított, hogy az albumból kb. annyi fog fogyni, mint a Sonic Youth (szintén náluk megjelent) ’90-es Goo című albumából: úgy 250 ezer példány. A legoptimistább számítások szerint vélték úgy, hogy esetleg ’92 szeptemberére aranylemez lehet belőle (ami az USA-ban 500 ezer példányt jelent). Ehhez képest a Smells Like Teen Spirit felrobbant az amerikai MTV-n, ősz végére pedig mindenhol az szólt a világon, kilenc héttel a megjelenése után platinalemez lett (1 millió példány), ’92 január 11-én pedig felkerült a Billboard 200-as listájának első helyére. Ahonnan Michael Jackson Dangerous című lemezét pöckölte le. Addigra már olyan ütemben fogyott a lemez, hogy a Geffen marketingesei se tudták követni: heti 300 ezret adtak el belőle. A marketingesek feltették a kezüket, és ahogy a Geffen elnöke később elmondta: „félreálltak a lemez útjából”.
A Nevermind dalai összesen 252 hetet töltöttek a Billboard 200-as listáján. Az album 1999 márciusában gyémántlemez lett (10 millió példány), ma 31,5 milliónál jár, és azóta kiadták 24 karátos arany lemezként is. Még egy számot muszáj ideírni: a Colgate-Palmolive fél évvel a Smells Like Teen Spirit kislemez megjelenése után 670 millió dollárért vette meg azt a Mennen nevű céget, amely annak a Teen Spirit nevű dezodornak volt a gyártója, amely a dal címét áttételesen ihlette. Mint köztudott, Kurt járt egy Toby Vail nevű lánnyal – akiről egyébként nagyrészt a Nevermind dalai szólnak. Illetve kettejük szakításáról. Toby a Bikini Kill nevű punk rock zenekarban dobolt, aminek az énekese Kathleen Hannah volt. Egy este ő fújta fel Kurt szobájának falára azt, hogy: „Kurt smells like Teen Spirit”, ami így azt jelentette, hogy Kurtnek olyan illata van, mint a Teen Spirit nevű dezodornak. De mivel Kurt ezt a terméket nem ismerte, ő mindjárt a forradalmi szlogent látta meg a feliratban. Így lett a dal címe Smells Like Teen Spirit, amit csak tök bénán lehet magyarul visszaadni, de nagyjából annyit tesz: „olyan, mint a tinédzser lélek, a tinédzser spiritusz”.
A Nevermind sikerének titka egyrészt megmagyarázhatatlan, másrészt viszont egészen egyszerűen meg lehet magyarázni: tökéletes csillagállás alatt született. A lemez körül minden egyes részlet tökéletes egésszé állt össze, a zenészektől, a volt barátnőkön és falfeliratokon át addig, hogy Seattle egyszer csak harcba lendült azért, hogy végre felkerüljön az USA zenei térképére. Emellett véget értek a nagyrészt kellemetlen ’80-as évek; ’90-91-ben paradigmaváltás zajlott a rockzenében; addigra az MTV már teret hódított az egész világon; Európa fele és a Szovjetúnió felszabadult a kommunizmus alól, fiatalok milliói kapcsolódhattak rá a rockzenében zajló friss és tényleg elsöprő erejű változásokra, és ha nem is voltak, voltunk tudatában ennek a globális változásnak, ösztönszinten mindenkit megérintett. (Már azt, aki hallgatott zenét.) És mivel a Nirvana is ösztönszinten hatott, igazából hamarabb ért el az egyes emberekhez, mint a körülötte lévő gigantikus hype. (Így maradhatott szimpatikus a zenekar, annak ellenére, hogy a Smells Like Teen Spiritet annak idején tényleg agyonjátszották.) Mert amikor először, másodszor, harmadszor megláttuk a Smells Like Teen Spirit klipét az MTV-n, akkor még semmit nem tudtunk a zenekarról, és nem azt gondoltuk: „hú, rendszerváltás volt, zajlik a globális átrendeződés, meg tombol a grunge és mi vagyunk az X-generáció, ez a csávó meg itt a szószólónk”, hanem azt, hogy: „azt a kurva, de jó szám!”. És mivel a klip, bár baromi hatásos, mégis tök egyszerű volt (30-50 ezer dolláros büdzséből készült, míg például pár évvel később Michael Jackson Screamje 7 millió dollárból) meg a benne látható arcok is „ismerősek” voltak, nem azt éreztük, hogy „hű, mekkora szupersztárok, ezeket muszáj imádni”, hanem egyszerűen felálltunk, és tomboltunk rá. És tomboltunk rá a rock klubokban és házibulikon és koncertek előtt és a metrón walkmannel, majd később discmannel a fejünkön. És mint utólag kiderült: akkoriban ezt több millióan csinálták egyszerre.
A Nevermind pont olyan volt (és van), mint a hangzása: mély, jól eltalált, lendületes, tömör, de szellős és végtelenül direkt. Tényleg, mint egy punk rock album, csak megtűzdelve széles tömegek által is érthető és élvezhető pop(rock)os felhangokkal. És milyen jó, hogy Mr. Wallace ilyen – szerintük – letisztultra keverte ki, mert ha úgy szólna, mint egy punk lemez, nem biztos, hogy ennyire élvezhető lenne, mint amennyire a mai napig az. (Mellékszál, de Mr. Wallace-ról jut eszembe, hogy Kurt Cobainné Courtney Love szerint Tarantino eredetileg Kurtöt kérte fel a heroindealer szerepére, akit végül Eric Stoltz alakított.)
Ha eltekintünk a nagy megfejtésektől, a titok igazából „mindössze” valószínűleg az, hogy az a hangzás, ami az olyan számokban, mint például a Smells Like Teen Spirit, a Lithium, az On a Plain, de főként a Come As You Are-ban megszólal, valamint az a tulajdonképpen tök alap rockzene, amit ők így hárman ilyen lehengerlően játszottak, pont azt az ősi energiát szabadította fel a világon minden fiatalban, amit azóta úgy hívunk: Teen Spirit. Nem grunge volt ez, hanem maga a nagybetűs Rock ’n’ Roll.
Jótállás:
Az album ma 23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.
Örök garancia: az egész album