A világ leghosszabb cikke 37.

Red Hot Chili Peppers – Blood Sugar Sex Magik (Warner, 1991) 17 szám 74 perc

A Red Hot Chili Peppersről itthon több könyv is megjelent, és történetét a rajongók nyilván betéve tudják, de azért vegyük át a Blood Sugar Sex Magikhez vezető utat.

A Chili Peppers egy olyan korban alakult, amikor a lemezkiadók még hosszú távra terveztek, és a zenekaroknak volt ideje és lehetősége lemezről-lemezre és turnéról-turnéra fejlődni. Ami kellett is. Mert ha ma jelenne meg első lemeze az 1983-ban, Los Angelesben, négy gimnáziumi osztálytárs alapította zenekarnak, nagy valószínűséggel igen hamar eltűnne a süllyesztőben.

A Peppers első fellépését Tony Flow and the Majestic Masters of Mayhem adta, és már ebből lehetett tudni, hogy nem egy olyan brigád, amely véresen komolyan venné az életet. Első koncertjükön kb. harmincan voltak egy Rhythm Lounge nevű klubban, de olyan jól sikerült a performance (koncertnek még nem volt mondható), hogy a következő hétre is visszahívták őket. Nevet változtattak, és nem sokkal később, legendás, „socks on cocks” mutatványuknak köszönhetően hamar hírük ment a városban. Következő koncertjeik előtt már hosszú, kígyózó sorok várták a zenekar fellépését. (A ma születettek kedvéért: a Peppers egy Kit Kat Club nevű sztriptízbárban lépett fel ’83 nyarán, és mivel a közönség főként a nőkkel volt elfoglalva, egy spontán ötlettől vezérelve a zenekar tagjai levetkőztek az öltözőben, és a ráadásra meztelenül jöttek vissza a színpadra – leszámítva egy-egy farkukra húzott zoknit. Innen a „socks on cocks”. Ezt később még egy párszor eljátszották, Flea pedig még jóval ezután is rendszeresen lépett fel alsógatyában.)

Első lemezszerződésükhöz egy demo alapján jutottak, amit időközben megtalált menedzserük, Lindy Goetz hozott össze az EMI-jal. A szerződés hét (!) lemezre szólt, ami két dolgot jelenthet: vagy természetfölötti képességekkel megáldott jósok dolgoztak akkor az EMI-nál, vagy Lindy Goetz rendelkezett természetfölötti meggyőző erővel és kommunikációs képességgel. Magyarul: nagyon jól tudhatott kamuzni. 1983-ban a Red Hot Chili Peppers egy komolytalan, hülyegyerekekből álló brigád volt, akik jó, oké, hogy rátaláltak egy új vonalra, a „fehér fiú funk-rockra”, és nyilván a korhoz képest szórakoztató klubkoncerteket adtak, de első lemezük, a ’84 augusztusban megjelent The Red Hot Chili Peppers is olyan volt, mint egy demo. Kezdetleges, nem túl izgalmas funk-rock, ami biztos okozott egy-két álmatlan éjszakát annak, aki meggyőzte a kiadót, hogy leszerződjenek velük.

Arra jó volt a lemez, hogy az alapokat lefektessék, rajongóbázisukat szélesítsék, és megtudják, milyen hangzást nem akarnak: egyáltalán nem voltak megelégedve (a Gang of Four gitárosa) Andy Gill produceri munkájával.

A zenekar már majdnem azelőtt szétesett, hogy az első lemeznek nekiálltak volna, ami történetük során jó párszor megesett velük. A Jack Irons (a Pearl Jam későbbi dobosa) és Hillel Slovak (a Chili alapító tagja és későbbi gitárosa) ugyanis kilépett a zenekarból, mert másik együttesük, a What Is This? is lemezszerződést kapott.

Második albumuk egyik potenciális producere Malcolm McLaren, a Sex Pistols egykori menedzsere lett volna, de miután ő azt javasolta, hogy egyszerűsítsék le a zenéjüket, játszanak ’50-es évek-szerű rock n’ rollt, és tegyék meg Kiedist abszolút frontembernek, a zenekar köszönte, nem kért belőle, és inkább a funk legenda George Clintont választotta. A munkálatok Michiganben (Kiedis „szülőállamában”) zajlottak. A zenekar az első hetet Clinton házában töltötte, és baromira élvezték vele a munkát. Ami persze nem volt zökkenőmentes: Kiedis – aki időközben heroinfüggő lett – az elején lebetegedett a heroinelvonástól, amit igyekezett heveny kokainfogyasztással kezelni. A kokainozásból persze Clinton is kivette a részét, olyannyira, hogy tetemes tartozást halmoztak fel a dealerénél, akinek nem tudtak fizetni, és akit végül úgy kompenzáltak, hogy Clinton szerepeltette őt lemezen: a Yertle The Turtle szövegének egy részét ő szerezte.

A Freaky Styley ’85 augusztusában jelent meg, és ugyan, azok, akik utólag, a ’90-es években, a Blood Sugar Sex Magik után fedezték fel maguknak, leginkább megmosolyogták, hogy „milyen aranyos kis lemez”, de a debütáló albumhoz képest jóval élvezetesebb. Továbbá egységesebb képet mutat, és már van rajta egy-két slágerszerűség, illetve két egészen jó feldolgozás is. A Hollywood, ami a The Meters Africájának átdolgozása, és a szuperlaza, könnyed feel good funk, az If You Want Me to Stay, ami pedig eredetileg egy Sly and the Family Stone dal.

Teljesen haszontalan érdekesség, hogy van rajta egy Nevermind című szám is, ugyanúgy egyben írva, ahogy a Nirvana albumának a címe, a dal pedig egyfajta kinyilatkozatás és korai induló Chili-módra: a srácok egy sor neves ’80-as évekbeli zenekart megneveznek, többek között a Whamet, a Duran Durant, a Soft Cellt, a Men At Worköt és a Culture Clubot, és minden versszak végén kijelentik: „Ne is törődjetek velük, mert mi vagyunk a Red Hot Chili Peppers!”

A zenekar ’86 tavaszán látott neki harmadik albuma munkálatainak, kettős pont: abból az ötezer dollárból, amit az EMI-tól kaptak egy demóra, az előző lemezen visszatért gitáros, Hillel Slovak és egy producer, Keith Levene előrelátóan félretett kétezret kokainra és heroinra. Ebből feszültség lett a zenekaron belül, mire Kiedis és Flea kirúgta a dobost. A helyére az eredeti tag, Jack Irons került, így megalakulásuk óta először játszhatott együtt lemezen az eredeti felállás. A dolgok viszont nem mentek jól: Kiedis heroinfüggősége miatt sem alkotni, sem részt venni nem igen tudott a demó készítésében – legtöbbször csak aludt a stúdióban. Ki is rúgták őt, majd miután elment elvonóra, egy hónappal később visszavették, aminek annyira megörült, hogy újfent tele energiával vetette bele magát a munkába. Ebből az újra megtalált lelkesedéből született elsőként a harmadik album nyitódala, a függőségről és a függőség legyőzéséről szóló Fight Like a Brave, amit Kiedis már a repülőgépen megírt a rehab után, Michiganből Los Angelesbe menet.

Egy ideig jól haladtak, aztán Kiedis ötven nap tisztaság után úgy döntött, megünnepli, hogy milyen jó zenéket csinálnak… Az 1987 szeptember végén megjelent The Uplift Mofo Party Plan egy lendületes, fasza lemez lett, amiről már fel lehet ismerni a mai Red Hot Chili Pepperst, és aminek sikerét már slágerlistás helyezés is mutatta. Igaz, az album csak a 148. helyig jutott a Billboard 200-on, de legalább már felkerült rá.

A megjelenést egy hosszú nemzetközi turné követte. A zenekar itt szembesült először azzal, mennyire megnőtt a rajongótáboruk, és hogy a közönség milyen intenzíven reagál élő fellépéseikre. Kiedis és Hillel viszont gyakran szenvedett a heroinelvonástól, olyannyira, hogy Hillel egyszer idegösszeroppanást is kapott, és egyik koncertjükre el se tudott menni. A turné után Hillel elzárkózott a világ és a többiek elöl, és egyedül próbált meg lejönni – sajnos sikertelenül. 1988. június 25-én túladagolta magát. Két nappal később találtak rá a rendőrök hollywoodi lakásában. A tragédia után Jack Irons összeroppant, és kilépett, Kiedis és Flea pedig értelemszerűen magukon kívül voltak, és nem tudták, hogyan tovább.

Végül úgy döntöttek, folytatják. Slovak helyére egy akkor 18 éves RHCP fan, John Frusciante került, Ironséra pedig – hosszas keresgélés után – Chad Smith.

A második klasszikus felállással készült el az első klasszikus Chili Peppers album, a ’89 augusztusában megjelent Mother’s Milk, ami már egészen kompakt módon vegyíti a funkot a punk rockkal, és amin további remek feldolgozásokkal tisztelegnek a nagy elődök – Stevie Wonder és Jimi Hendrix – előtt. Ezen már nemzetközi listákra is felkerült slágerek is voltak: a Knock Me Down és a Higher Ground. Ez utóbbinak a klipjére figyelhettünk fel először az MTV-n a világnak ezen a részén. Az album végre már kommerciálisan is sikeres volt: 1990 márciusában aranylemez lett Amerikában. 2011-es adatok szerint az album 2, 6 milliónál tart.

A Mother’s Milk sikere után a zenekar otthagyta az EMI-t, és végül a Warner Bros-nál írtak alá, producernek pedig Rick Rubint kérték fel, aki 1987-ben egyszer már találkozott a srácokkal, de akkor nem vállalta a munkát a kaotikus állapotban lévő zenekarral. Rubin – aki összesen öt lemezük producere volt –, ahogy arról többször szó esett már, a Chili előtt olyan zenekarok klasszikus lemezeinek volt producere, mint a Run-D.M.C., a Beastie Boys, a Danzig vagy a Slayer, azóta pedig dolgozott már mindenkivel, aki számít, a System of a Downtól Mick Jaggeren, Johnny Cashen és az AC/DC-n át a Metallicáig.

Annak érdekében, hogy a zenekar zavartalanul dolgozhasson, és csak a zenélésre koncentrálhasson, Rubin felvetette, hogy költözzenek be egy villába, ahol egykor Harry Houdini bűvész és illuzionista élt. Berendeztek egy stúdiót,  beköltöztek, és úgy döntöttek, addig maradnak, amíg el nem készülnek. Érdekes módon, pont a legkevésbé spirituális beállítottságú Chad Smith volt az, aki végül mégsem maradt ott, mert szerinte a házban kísértetek jártak. Miután kész lett az album, a zenekar Funky Monks címmel kiadott egy, a munkálatokat megörökítő filmet. A lemeznek sokáig nem volt címe, végül Rubin javaslatát fogadták el, ami így az album Blood Sugar Sex Magik című dala után kapta a nevét.

Ugyan a Mother’s Milket sokan tartják a Blood Sugar Sex Magik előfutárának, az a zene, amivel a Chili Peppers előállt ötödik albumán, ha nem is fényévekre volt elődjétől, de hatalmas ugrás volt. Utólag viszonylag logikusan levezethetjük, hogy az történt: Kiedis és Flea remekül egymásra talált Chaddel és Johnnal, és ez a kémia a Blood Sugar Sex Magiken forrt végleg egybe. Vagy ott forrt ki. De még ezzel együtt is meglepő az a minőségi ugrás, amit a BSSM hozott. A lemez dalai olyan dinamikusak, erőteljesek, ugyanakkor olyan lazák, szellősek, kifinomultak és helyenként éteriek, hogy ilyet laboratóriumban sem lehet előállítani. És az egész annyira élő és organikus, mint egy marihuána-ültetvény vagy egy napraforgó mező. Főként ennek az organikus hangzásnak köszönhető, hogy a lemez az elmúlt közel negyed évszázadban egy percet sem öregedett. Na meg annak, hogy zsenik készítették, és a zsenik sosem mennek ki a divatból. És attól függetlenül, hogy az albumot egy olyan zenekar csinálta, amelynek tagjai igen súlyos heroinfüggésben szenvedtek, alice in chaises komorságnak, befordulásnak, alászállásnak, jane’s addictionös dekadenciának, ministrys durvulásnak, velvet undergroundos lüktető, kaotikus sötétségnek nyoma sincs. Ugyan van rajta egy-két melankolikusabb darab, de az egész inkább életigenlő, élettel teli, energiától duzzadó, kicsattanó, ünnepélyes lemez. A Blood Sugar Sex Magik a zene, az alkotás és így az élet ünnepe.

(Ha már az élet ünnepénél tartunk, gondolom, ahogy másokat is, engem is számos személyes emlék köt ehhez az albumhoz. Édesanyám halála után ez volt az egyik olyan lemez, aminek köszönhetően talpra álltam: erre gyúrtam minden vagy minden másnap, pont azért, mert annyira energikus és élettel teli volt/van. Emellett pedig ez a lemez indított el a Charles Bukowski felé vezető úton, akinek könyveit később fordítani kezdtem. A Mellowship Slinky in B Major című számban Anthony a kedvenceit sorolja: Tyson, Lakers, Robert Williams (festő – az ő képe alapján készült a G N’ R Appetite for Destructionjének eredeti borítója), Mark Twain, Truman Capote, Robert De Niro, stb. A dalban elhangzik egy sor: „I’m on the porch ’cause I lost my house key/ pick up my book, I read Bukowski”, magyarul: „Elvesztettem a kulcsom, a verandán dekkolok, kézbe veszem a könyvem, Bukowskit olvasok”. És mivel olyan jól hangzott a mondat, és mivel kíváncsi voltam, mit/kit olvas Anthony, utánanéztem. Ami nem volt könnyű, mert akkoriban nálunk még egyetlen könyve sem jelent meg, internet pedig ugye még nem volt. Az amerikai követség könyvtárában találtam róla valamit, de könyve, ha jól emlékszem ott sem volt. Három évvel később, ’94-ben vettem először Bukowski-könyvet a kezembe a Los Angeles-i főkönyvtárban, valamikor egy időben azzal, hogy – ahogy azt már korábban megírtam – egy klubban véletlenül Flea mellett álltam meg hugyozni, majd a bárpultnál összefutottam a zenekarral.)

Az album – főként az olyan slágereknek és videoklipeknek köszönhetően, mint a Give it Away, Under the Bridge, Breaking the Girl, Suck My Kiss – rövid időn belül világsztárt csinált a zenekarból. Ahogy a Nevermindból, ebből is igen hamar fogytak el milliók. ’92-ben csak az USA-ban 2,5 milliót adtak el belőle (a Nevermindból ez évben 2,8-at a Pearl Jam Tenjéből 3,6-ot), azóta pedig világszerte kb. 15 milliónál tart. De ahogy a Nirvana illetve a Pearl Jam (meg a Guns N’ Roses meg az Alice in Chains meg a…) is megszenvedte a sikert, úgy az kis híján maga alá gyűrte a Red Hot Chili Pepperst is. John Frusciante ugye az album világkörüli turnéján szállt ki (először) a zenekarból, és kezdett olyan mélyrepülésbe, hogy mindenki biztos volt benne: ő lesz a rock n’ roll következő áldozata. De szerencsére nem így lett, és így a Blood Sugar Sex Magiket ma is könnyű szívvel meghallgathatjuk, és újra és újra belőhetjük magunkat vele.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: az egész album