A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

A világ leghosszabb cikke 38.

2015. október 16., 20:00

1991. szeptember 24-e piros betűs ünnep a rock n’ roll történetében: ahogy korábban arról már szó volt, a Nirvana Nevermindja és a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magikje mellett többek között a The Cult is jelentetett meg albumot ezen a napon. A Ceremony ugyan nem rengette meg a világot annyira, mint a kollegák lemezei, de néha elég is, ha egy-egy album csak a saját világunkat rengeti meg.

The-Cult-Ceremony-Splash-Poster-1200

The Cult – Ceremony, (Beggars Baquet, 1991) 11 szám 64 perc

A Cult 1987-es Electric című albuma után világkörüli turnéra indult. A zenekart akkor éppen öten alkották: a két „főnök”, Ian Astbury (ének) és Billy Duffy (gitár) mellett Les Warner (dob), Kid Chaos (basszus) és Jamie Stewart (ritmusgitár). Stewart 1983-ban, még a Death Cult időszakban csatlakozott Astburyhez és Duffyhoz, eredetileg basszusgitáron. Amerikában az akkor még ismeretlen Guns N’ Roses volt az előzenekaruk. Ausztráliában tönkrement a felszerelésük egy része; kb. 30 ezer font volt a kár. Újat nem tudtak beszerezni, se bérelni, így a Japánba meghirdetett koncerteket kénytelenek voltak lemondani. A turné végére Angliában az Electric aranylemez lett, a világon pedig már több, mint három millió fogyott belőle, a zenekar ennek ellenére igen rossz állapotban volt: a tagok alig beszéltek egymással, Haggis kilépett, Astburyék kirúgták Warnert, és megváltak a menedzsmenttől is. Vicces, hogy a legtöbb rajongó Magyarországon még nem is ismerte a zenekart, (a legtöbben a Sonic Temple megjelenése után eszméltek a Cultra), amikor az együttesen belül már el is indult a vég kezdete.

Aztán a maradék három tag Los Angelesbe költözött, és nekiállt dolgozni a következő lemezén. Leszerződtek egy új menedzsmenttel, amelynek mindjárt elég sok dolga is akadt: Les Warner beperelte a zenekart kirúgása, valamint elmaradt jogdíjfizetés okán. Míg a bíróságon ment a huzavona, a Cult megírt huszonegy új számot, és 1989 áprilisában megjelentették pályafutásuk legsikeresebb lemezét, a Sonic Temple-t. Az egykori post-punk, pszichedelikus goth rockerek a világ hard rockjának élvonalában találták magukat. A yorkshire-i kisvárosból, Bradfordból indult punk-hippi, Ian Astbury az Aerosmith-tel és a Metallicával turnézott, és Amerikában tíz percenként játszotta a Fire Woman című daluk klipjét az MTV. (Ennek következtében egy mátyásföldi tinédzser srác 1989-ben, egy Connecticutban eltöltött nyár során megvette a Sonic Temple-t kazettán, beszerzett egy bőrdzsekit, és növeszteni kezdte a haját.)

1990 februárjában a Sonic Temple világkörüli turnéja alatt Ian Astbury édesapja elhunyt rákban. A turné hátra lévő részét lemondták, és a zenekar a feloszlás szélén állt, mivel a dobos, Matt Sorum beállt a Guns N’ Rosesba, Jamie Stewart pedig visszavonult, és Kanadába költözött, a feleségéhez.

The-Cult-119241221432

Még ebben az évben Ian Astbury összehozott egy kétnapos, A Gathering of the Tribes nevű fesztivált, amelynek keretében októberben 6-án és 7-én olyan nevek léptek fel San Franciscóban illetve Los Angelesben, mint a SoundgardenIce-T, a Public Enemy, Queen Latifah, az Indigo Girls, Michelle Shocked, Joan Baez, a Mission, a Charlatans, a Cramps és Iggy Pop. A fesztivált azzal a céllal szervezte Astbury és (Bill Graham impresszárió), hogy felhívja az amerikai indiánok helyzetére a figyelmet. Mindkét eseményt az American Indian Dance Theatre előadása nyitotta, és a helyszínen jelen voltak többek között az Amnesty International, a Greenpeace, és a Rock the Vote képviselői is, valamint helyi állatjogi aktivisták.

Astbury indiánok iránti vonzalma, kultúrájuk iránti érdeklődése nem volt új keletű. Már legelső zenekarának neve, a Southern Death Cult is egy 14. századi észak-amerikai indián vallásra utal, a Cult első lemezén, a Dream Time-on pedig a Horse Nation szól indiánokról, míg a Spiritwalker a sámánizmusról. A „Törzsek gyülekezőjét” pedig Astbury a következő indíttatásból hozta össze: amikor ’89-ben a Metallicával turnéztak, Észak-Dakotában találkozott egy indiánnal, aki egy este vacsora közben elmondta neki, hogy azért fog főiskolára menni, és ott erőforrás-gazdálkodást tanulni, hogy segíthessen a törzsének tisztább ivóvízhez jutni. Majd feletette Astburynek a kérdést: ő mit tesz szűkebb közösségéért. Ezután fogalmazódott meg benne az A Gathering of the Tribes alapötlete, amit eredetileg egyébként a Monterey Pop Fesztivál helyszínén, Montereyben szeretett volna megrendezni, és olyan előadókat is meg akart hívni, mint a Guns N’ RosesTracy Chapman, a Living ColourZiggy Marley vagy Julian Lennon, de ők végül nem értek rá, a két helyszín pedig Mountain View (SF) és Costa Mesa (LA) lett.

Amellett, hogy nyilvánvalóan ezek az események (is) ihlették a Ceremony albumot, amelyet végig áthat az indiánok és az indiánok kultúrája iránti vonzódása, még egy fontos kulturális és popkulturális jelentőséggel bírt az A Gathering of the Tribes: ez adta az ötletet a Jane’s Addiction énekese, Perry Farrell által a következő év nyarán elindított Lollapalooza fesztiválnak.

Nagyjából az idő tájt, amikor Ian Astbury visszautasította Jim Morrison szerepét Oliver Stone The Doors című filmjében, mert nem tetszett neki az, ahogyan Morrisont ábrázolta a rendező, a Cult 1991-ben kezdett el ötödik nagylemezén, a Ceremonyn dolgozni. (A szerepet később Val Kilmer kapta meg, mi, Astbury rajongók pedig megkaptuk őt Morrisonként, amikor a 2000-es évek elején/közepén a Doors eredeti tagjai által alapított The Doors of the 21st Century élén turnézott és fellépett Wiesenben is. A koncert alatt olykor-olykor libabőröztünk attól, hogy Astbury mennyire megidézte Morrisont. Annak ellenére, hogy nem utánozta Jimet, hanem önmagát „adta elő” és saját mozgását hozta, itt-ott mégis annyira „összeért” a két ember, hogy erősebb pillanatiban nem is koncert volt az, hanem szeánsz. Nagy élmény volt, és ha nem is akkora, mint egy Doors koncert lehetett a ’60-as években, örökre emlékezetes este marad. Már csak azért is, mert utána Iannel még aláírattam a személyimet – ha  már Anthony Kiedistől volt egy aláírás az útlevelemben.)

maxresdefault (2)

Mire a Ceremony felvételére került a sor, Astbury és Duffy már olyan rossz viszonyban voltak egymással, hogy egyszerre csak akkor voltak bent a stúdióban, ha nagyon muszáj volt, egyébként pedig külön-külön vették fel a saját részeiket. A dobos Mickey Curry volt, aki a Sonic Temple-ön is dobolt, és aki amúgy – és ez kizárólag számomra érdekes – Connecticutban született, ahol 1989 nyarán örökre Cult rajongó lettem. Curry egyébként főként Bryan Adams zenekarában dobolt, de dolgozott Tina Turnerrel, Cherrel, Alice Cooperrel, Elvis Costellóval, Steve Jonesszal, David Bowie-val és Tom Waitsszel is, szóval, mint látszik, elég sokrétű figura. És még nála is sokrétűbb a basszusgitáros, az amúgy multi-instrumentalista Charley Drayton, aki a Ceremony előtt szerepelt Keith Richards X-pensive Wino nevű zenekarának két nagy- és egy koncertlemezén, a Cult után pedig többek között olyan nevekkel dolgozott, mint Herbie HancockJohnny CashChaka KhanSealIggy PopNeil YoungJanet JacksonCourtney Love és Simon & Garfunkel. Szóval, a zenekarra nem lehetett panasz. (Astbury és Duffy között a most már évek óta fennálló feszültség végül oda vezetett, hogy a következő album, a The Cult megjelenését követő turné közben, 1995 tavaszán a zenekar feloszlott, és sokáig úgy nézett ki, hogy soha többet nem is látjuk őket együtt.)

A Sonic Temple sikere után értelemszerűen nagy várakozás előzte meg a Ceremonyt, de végül nem nőtt föl elődjéhez, én pedig a mai napig nem értem, miért nem lett akkora sikere, mint az előző albumnak. Jó, ha nagyon akarom, utólag valamennyire meg tudom fejteni: az „indiánosdi” nem éppen a leghatásosabb, legbiztosabb rock n’ roll téma, és míg Európában ez inkább szimpatikus vállalás, addig Amerikában a kérdés megosztó lehet. Az album nem az Electric-Sonic Temple által kijelölt útvonalon haladt tovább, és sokan nyilván elvesztették a fonalat. Valószínűleg azok, akik a Cultot csak az MTV-ből ismerték „hard rock” zenekarként, a gyökereiket viszont nem, vagy magasról tettek rá. Emellett pedig ugye éppen ekkor robbant be a grunge, és olyan brutális Nirvana-Pearl Jam-Alice in Chains-Soundgraden-Stone Temple Pilots láz vette kezdetét, hogy amellett jóval kevesebb figyelem jutott ennek az albumnak, amiből a megjelenést követő időkben csak egymillió példány fogyott. (Ami persze azért közel sem bukta, de mégsem jelentős tétel, főleg ahhoz képest, hogy az előbb említett zenekarok lemezeiből mennyi ment el.)

1c8d39cfcad48603679b939416de7613

Ami tovább nehezítette az album helyzetét, az egy gigantikus összegről szóló per volt. Ilyen az élet iróniája: a zenekart, amelynek énekese szívén viseli az amerikai indiánok ügyét, és majdnem egy egész lemezt szentel annak, hogy kultúrájuk, mítoszaik, életszemléletük és (eredeti) életstílusuk ihlette érzéseit és gondolatait megörökítse, beperlik annak a fiúnak a szülei, akinek képe az engedélyük nélkül és szerintük „a fiú vallását, kultúráját és spirituális örökségét trivializáló módon” került fel a lemez borítójára. Méghozzá 61 millió dollárra, amennyi pénzt a zenekar életében nem látott összesen. A sztori egyébként elég érdekes. A fiú állítólag egy észak-karolinai motelben volt épp a szüleivel, amikor ’91 őszén a tévét nézve felismerte magát a Wild Hearted Son videoklipjében, amelyben Martin Luther King, John Lennon, valamint egy öreg indián törzsfőnök képe mellett az övét is elégetik. (A videón, amit linkeltünk, ez  2:07-nél látható.) Nyugati vagy európai szemmel nézve ez nyilván azt szimbolizálja, hogy éppúgy, ahogy Martin Luther Kinget és John Lennont meggyilkolta valaki, úgy gyilkolják Amerikában az indiánokat is, azaz egy elég erős, és nyilvánvalóan együttérző üzenetet közvetít. Az észak-amerikai indiánok hite szerint ellenben a tárgyak elégetése a halált szimbolizálja, azaz (az egyébként dél-dakotai lakota sziú) szülők szerint „már azelőtt halálra ítélték a fiunkat, hogy esélye lett volna az életre.” (A fiú elvileg három vagy négy éves a képen.) A fiú utána nem volt hajlandó törzsi ceremóniákon részt venni, vagy egyedül a házukat elhagyni. Hát, így rontották el egymás ünnepét az indián kultúrát romantizáló, de ezek szerint azt nem elég behatóan ismerő rockerek, és a lemészárlásukért valamint a velük szemben tanúsított, több évszázados méltatlan bánásmódért folyton kárpótlást követelő indián őslakosok, akik, amúgy ha ez az ügy nincs, és véletlenül személyesen találkoznak egymással, valószínűleg hamar rájönnének, hogy egy oldalon állnak.

Amellett, hogy lekötötte idejüket, energiájukat és figyelmüket, a per azzal nehezítette a helyzetet, hogy míg zajlott, jó néhány országban nem jelenhetett meg a lemez. Többek között Thaiföldön és Törökországban sem, amelyek ugyan vélhetőleg nem a Cult fő rajongó bázisai voltak, de mégiscsak összesen kb.140 millió potenciális vásárlóról beszélünk – csak ebben a két országban.

Persze, ahogy sokan mások, úgy én sem tudtam minderről semmit 1991 végén, csak annyit, hogy egyik legfőbb kedvenc zenekarom megjelentetett egy új lemezt, ami úgy szól, mint az állat (bivaly vagy bölény), és aminek első videoklipjében (Wild Hearted Son) Ian Astbury úgy néz ki, mint egy rock n’ roll félisten. Vagy inkább egész. Valószínűleg még Robert Plant is felült a székében, mikor meglátta és meghallotta őt. Kevesen énekelnek úgy a világon, ahogy Ian Astbury teszi azt a Ceremonyn. Már önmagában őt hallgatni ünnep.

A Ceremony biztos, hogy a között a tíz-tizenöt lemez között van, amit a legtöbbször hallgattam meg életemben, és még most, ennyi év után is olyan hatással van rám, hogy csak a harmadik számig, az Earth Mofoig bírom, hogy ki ne bontsak egy sört. Kicsit meg is lep a dolog. Nem gondoltam volna, hogy még mindig így beüt. Pont azért nem, mert már annyiszor hallottam. De persze annyira azért mégsem lep meg, hisz egyszerűen elementáris erő sugárzik ebből a lemezből. Ami így, sok évvel később, annak tudatában, hogy gyakorlatilag nem is együtt vették fel, még meglepőbb. Emlékszem például, anno amikor hallgattam a White című számot (ami épp most szól), tökéletesen megjelent lelki szemeim előtt az a végtelen, szikrázó hóval befedett havas táj, amiről Astbury énekel, benne a fehér lován ülő vadásszal, aki kezében nyilat tart, és úgy éreztem magam, mintha Amerika felfedezése előtt járnék ott, mielőtt még a fehér ember össze nem koszolta volna a havat. Közben meg egy lakótelepen baktattam hazafelé. Viszonylag egyszerű és hatásos dal, mint a lemez legtöbb száma. De nem azért hatásos, mert annyira törekednének rá, hanem mert ez jön ki belőlük. Főleg Astburyből, akinek minden során hallatszik, hogy vagy megélte, amiről beszél, vagy komolyan gondolja, amit mond.

The_Cult

Az elementáris erő mellett a címhez méltóan ünnepélyesség, valamiféle magasztosság, a Föld, a természet, az élet szeretete és szabadságra vágyás, illetve szabadság árad a lemezből. Gyakran csak érzetre, gyakran a sorok közül is. Ezt ők a borító belsejében nemes egyszerűséggel úgy foglalták össze: Earth, Soul, Rock n’ Roll. A megjelenése után, amikor ezt a lemezt hónapokon át hallgattam, még formálódó identitásomra igen nagy hatással voltak az olyan sorok, mint például: „I live outside of convention, you know the people who stare” (konvencióktól mentesen élek, bámulnak is az emberek” – Wild Hearted Son), vagy „I’m a free spirit, a traveling man” (szabad lélek vagyok, egy világutazó – Bangkok Rain) vagy: „Down and out in London, Los Angeles and Paris too, I drank a river in my time just to get on through” ( leégve Londonban, Los Angelesben és Párizsban, egy folyónyit megittam, csak, hogy az életet tovább bírjam – Heart of Soul), pedig hol voltam akkor még attól, hogy megigyak egy folyónyit vagy bejárjam a világot? (Ez utóbbi sor amúgy utalás George Orwell Down and out in Paris and London 1933-ban kiadott memoárjára.) Furcsa érzés is volt, hogy ennyire tudok azonosulni egy vadidegen ember érzéseivel, gondolataival, világlátásával, aki egészen máshol és egészen másmilyen életet él, mint én, de később az élet igazolta, hogy ez nem volt véletlen. Többek között akkor, amikor 1993 júniusában, az MTK pályán megrendezett Metallica/ Megadeth/ The Cult koncert előtt gyakorlatilag még sihederként életem első interjúját készítettem Ian Astburyvel, a Magyar Televízió munkatársaként, majd barátaimmal együtt mulattunk a Rockokóban a zenekarral, és reggel 5-6 körül még láttam Ian Astburyt felszállni a Nyugatinál a 6-os éjszakai buszra.

És most itt ülök a szobámban több, mint két étvizeddel később, reggel fél ötkor, fejemen fülhallgatóval. Azóta már megittam egy folyónyit, beutaztam a fél világot, egyszer-kétszer meghaltam, egyszer-kétszer feltámadtam, de a Ceremonyt hallgatva olyan, mintha ez az elmúlt huszonnégy év nem is lett volna. Onnan folytatom, ahol elkezdtem.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: az egész album

Az idei év legjobb koncertjét adta a Rühös Foxi tegnap a Robotban
jan. 3., 19:03
Link interjú Zságer Balázzsal évzáró koncertjük kapcsán
dec. 26., 22:27