A világ leghosszabb cikke 39.

Először valamikor a ’80-as évek elején halottam a Depeche Mode-ról, a világ egyik közepén, Budapest XVI. kerületében, a Centenáriumi lakótelepen. Az unokatesóm már akkor meg volt őrülve értük. Hogy fedezte föl és hogy szerezte meg a lemezeiket, már nem tudom, csak arra emlékszem, hogy amikor családostul átmentünk hozzájuk, mindig a legújabb számaikkal traktált, és áradozott, hogy milyen jók. Akkor még nem jegyeztem meg a számok címeit, de egy évtizeddel később, amikor én is megtértem, utólag emlékeztem rá, hogy jó párszor meghallgatatta velem például a New Life-ot, a Photographicot, a Just Can’t Get Enough-ot, a See You-t és persze az Everything Counts-ot, a People are People-t és a Master and Servant-öt, a Shake the Disease-t és az It’s Called a Heartot. Később a Black Celebrationt, a Question of Lust-ot, a Question of Time-ot és a Strippedet nem sokkal arrébb, a világ másik közepén, az Ikarus videodiszkóban kellett újra és újra meghallgatnom, úgyhogy mire a Depeche Mode 1988-ban másodszor is hazánkba érkezett baráti látogatásra, gyakorlatilag már betéve ismertem a koncertrepertoárjukat.

Pedig nem is bírtam a Depeche Mode-ot. A lakótelepen, ahol felnőttem (a modern talkingosokat leszámítva), a korosztályom nagyjából három csoportra oszlott: voltak a depeche mode-osok, a duran duranosok és a dead or alive-osok. Ez utóbbiak voltak a legkevesebben. Természetesen én közéjük tartoztam. Már akkor is ellenálló voltam az ellenállók között. A ’80-as években annyi Dave Gahan és Martin Gore szaladgált az utcán, hogy már elvből nem nekik szurkoltam. Voltak olyan csávók, akik a strandon is fekete bőrgatyában feküdtek, és nem mentek be a vízbe, mert akkor kijött volna a zselé a hajukból, és biztos épp nem volt náluk több. Inkább keményen feszítettek a parton. Igazából nem is a zenekart nem bírtam, hanem a depeche mode-osokat és így tüntetőleg a zenekart. Persze hülyeség volt az egész, pózőrködés, mert egy csomó haverom volt a depeche mode-osok között, de azért tinédzserekhez illően egyfolytában basztattuk egymást. De annak köszönhetően, hogy a srácok „lent a téren” vagány, hordozható magnóikon igen gyakran hallgattak Depeche Mode-ot, a zenekar tinédzserkorom soundtrackjének elég nagy részét elfoglalja.

Aztán jött a gimnázium, ahol többek között a HS7-es Németh Robinak köszönhetően (aki akkor persze még nem volt HS7-es, ma meg már sajnos nem az) egy sor új zenét fedeztem fel minden műfajból, de mivel a Depeche Mode-láz nem hagyott alább, ha akaratlanul is, de továbbra is ismertem az összes slágerüket: a ’87-es Music for the Massesről a Never Let Me Down Again-t, a Strangelove-ot, a Little 15-t és a Behind the Wheel-t. Aztán megjelent a Super Channel, lehullott a Fal, és beköltözött hozzánk az MTV, vele együtt pedig a DM 1990-es Violator lemezének összes világslágere. A World in My Eyes, a Personal Jesus, az Enjoy the Silence, a Policy of Truth, és lassan el kellett kezdenem bevallani magamnak, hogy bírom ezeket a számokat. A legtöbb Depeche Mode dal, főleg az akkori klipeknek köszönhetően egyszerűen annyira szuggesztív, hogy az embernek nehezen tudja kivonni magát a hatásuk alól.

Bár ennek akkoriban még nyilván nem voltam tudatában, a Depeche Mode a Music for the Masses-zel és a Violatorrel kezdett markánsan ellépni az eredeti stílusuktól, és a ’93 márciusában megjelent, rockos(abb) hangzású Songs of Faith and Devioton-nel léptek be végérvényesen az életembe. Addigra a Depeche Mode már nem csak Európában tarolt, hanem az egész világon (a World Violation Tour-t kb. 1,2 millióan látták világszerte élőben), és mire megjelent az I Feel You videoklipje, Dave Gahan gyakorlatilag már rocksztár volt – amit nem csak körszakállával, hajviseletével és a klip végén jelentőségteljesen világ elé tárt tetoválásaival jelzett, hanem egy szépen kifejlett heroin-függőséggel is.  (Az 1991-es mágikus ősznek annyi köze azért van ehhez a lemezhez, hogy Dave Gahan is rendesen rákapcsolódott a grunge mozgalomra, és nagy hatással volt rá a Soundgarden, a Nirvana és főként a (nem grunge) Jane’s Addiction. Ez utóbbi zenekar olyannyira, hogy Perry Farrellt kérte meg, hogy legyen olyan kedves és vezesse be őt a heroin világába, amit Farrell készségesen meg is tett, hisz rendes ember.

Úgyhogy 1993 júliusában a koncert napján úgy döntöttem, végleg felhagyok a Depeche Mode-dal szembeni gyerekes előítéletemmel. Elindultam az MTK-pályára, és negyed órával a koncert előtt, ha jól emlékszem, 900 forintért megvásároltam a jegyet a küzdőtérre. (Milyen jó lenne, ha ma is így mehetnénk koncertre.) Negyed órával később pedig kb. húszezer Dave Gahan társaságában egy olyan zenekar koncertjét láthattam, amely éppen akkor ért fel a csúcsra. (És, ahogy az már lenni szokott, akkor kezdett el széthullani. Ami nem is csoda. A Devotional Tour tizennégy hónapon át tartott, és ez idő alatt 159 koncertet adtak. Alan Wilder ezután lépett ki 1995-ben, Martin Gore-nak gyakori rohamai voltak, Gahan függősége pedig olyan súlyossá vált, hogy mint köztudott, egy évvel később, ’96-ban túl is adagolta magát, és két percre megállt a szíve.)

Fantasztikus élmény volt a koncert. A gyakran amúgy is hipnotikus zene, Gahan hangja, mozgása, a lenyűgöző vetítés és a színpadkép olyan audiovizuális élményt adott, hogy egy darabig csak álltam, és próbáltam az egészet egybe befogadni. Nehezen ment. Nagyobb volt az élmény, mint én. „Let me show you the world in my eyes” (hadd mutassam meg a világot a saját szememen át) – énekelte Dave a harmadik számban, mi pedig ott álltunk, a Depeche Mode világának közepén, és néztük a világukat és benne magunkat. Vagy valami ilyesmi. Szóval, volt némi transzcendens élményem azon a koncerten, na. Azt pedig külön élveztem, és meg is mosolyogtam magamban, hogy valószínűleg én voltam a stadionban az egyetlen ember, akinek egyetlen egy Depeche Mode lemeze sem volt (még akkor), és mégis kívülről tudtam majdnem az összes számot. Később láttam a Singles turnét is, de gyakorlatilag már ez is best of turné volt: Policy of Truth, World in My Eyes, Walking in My Shoes, Behind the Wheel, Stripped, I Feel You, Never Let Me Down Again, Personal Jesus, Enjoy the Silence, Everything Counts. Emellett pedig még eljátszották az olyan későbbi kedvenceket is, mint a Condemnation, a Higher Love vagy az In Your Room, szóval a setlist is minden igényt kielégítő volt, a koncert maga pedig örökre emlékezetes. Utólag sajnáltam is, hogy ’88-ban még ellenálló voltam, és nem mentem ki a BS-be, vagy ’85-ben a Volán-pályára, hisz azok a koncertek ma már történelmi jelentőségűnek számítanak, de azóta mindent bepótoltam: láttam őket, Bécsben, Párizsban és Budapesten, összesen vagy 8-9-szer.

Arra már nem emlékszem, hogy a Songs of Faith and Devotion-t végül mikor szereztem be, de arra igen, hogy sokat segített, hogy előtte a számok nagy részét már láttam élőben, mert újra és újra visszahozták azt az élményt, hogy ott állok  a küzdőtér közepén a meleg júliusi estében, és beborít a hang és a vetítés. A két könnyen befogadható MTV-sláger, az I Feel You és a Walking in My Shoes mellett az első dal, ami nagyon megfogott, a modern gospelszerű Condemnation volt, pedig nem egy vidám darab. De mondjuk melyik az? A Mercy in You, a betegen, sötéten lüktető, tipikusan depeche mode-os szerzemény is egyből beköltözött. Nyugodtan lehetett volna ez is kislemez, de gondolom ezt azért nem  választották, mert hasonlít a Walking in My Shoes-ra. Ami még első körben viszonylag hamar működött, az a szenvelgős, de szépen építkező és hatásos In Your Room illetve az albumot záró, himnikus Higher Love volt – amivel egyébként a budapesti koncert kezdődött. A Martin Gore énekelte érzelmes Judas és a hegedűjátékkal megtámogatott One Caress nehezen adta meg magát, és nem is hallgattam agyon őket, a Get Right With Me-t pedig ha most nem hallgatom meg újra a lemezt, már fel se tudtam volna idézni. Pedig, igazából nem rossz szám, csak „hallottuk már”. A zaklatott, töredezett ütemű Rush-on se akkor, se ma nem találok fogást, pedig nem lógna ki például egy Zagar koncertből, amin meg elég gyakran megfordulok. Ezzel együtt (szerintem) hat kiemelkedően jó dalával, kidolgozottságával, gyönyörű, dinamikus, mély, erőteljes hangzásával és hangulatával a Songs of Faith and Devotion ugyanolyan fontos, különleges és egyedi alkotóeleme a ’90-es éveknek, mint mondjuk a Doors lemezei voltak a ’60-as éveknek. És az albumhoz társuló turnéval, az Anton Corbijn rendezte turnéfilmmel és képi világgal egy örök audiovizuális miniuniverzum marad.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: I Feel You, Walking in My Shoes, Condemnation, Mercy in You, In Your Room, Higher Love

https://www.youtube.com/watch?v=TTiBpciGkms