A világ leghosszabb cikke 4.

A The Birthday Party Nick Cave első zenekarának, a még iskolás korában, 1973-ban alakult Boys Next Doornak az utódja. 1980-ban vették fel a The Birthday Party nevet, amikor Londonba települtek, és ez lenne a debütáló albumuk, ha utólag az 1980-as Boys Next Door lemezt másodszor ki nem adják The Birthday Party néven. A Prayers on Fire abból a frusztrációból született (a többi mellett), illetve azért lett ennyire dühös, mert Cave-ék így kívántak arra reagálni, amit Angliában tapasztaltak. Elsősorban érdektelenséget (a hangmérnök például átaludta az első stúdió sessiont; jó idegrendszere lehetett), másrészt vállalhatatlan zenekarokat. Ők még véletlenül sem akarták, hogy egy kalap alá vegyék őket az angol new wave zenekarokkal, és végül egy olyan lemezt vettek fel, hogy ez még véletlenül sem jutott eszébe senkinek. A Prayers on Fire egy végtelenül zaklatott (Zoo-Music Girl), sőt, néha már apokaliptikus (Nick The Stripper, Figure of Fun), nyugtalanító (mindegyik dal), disszonáns mű, ami valahol a poszt-punk, a noise rock, a teljesen szabadon értelmezett jazz és a mocsár-blues addig fel nem fedezett területein jár. Nem tudni, hogy hatott-e rájuk közvetlenül, de itt-ott (például az egészen fogyasztható Ho-Ho című számban) a Velvet Underground dekadenciája és hangulata is visszaköszön – csak, hogy teljes legyen a kép. Amúgy a Ho-Ho hangszerelése és atmoszférája pedig most, hogy hallgatom, mintha a Mick Ness-féle Sexepil albumain köszönne vissza, de ez igazából nem meglepő, hisz a Birthday Party annak ellenére, hogy mindössze két (illetve három) stúdióalbumot jelentetett meg, óriási hatással volt a következő generációkra. A gótikus rock, mint olyan például, némi túlzással, Nick Cave ádámkösztümjéből, a Nick The Stripperben emlegetett birthday suitjából bújt elő. De beugorhatnak a szintén nem konvencionális dalszerkezetű dalokat felsorakoztató korai PJ Harvey lemezek is (Dry, Rid of Me), igaz, itt már nehezebb eldönteni, hogy a Birthday Party vagy a korai Nick Cave hatás érvényesül-e. Nyilván mindkettő. Az album egyik legsúlyosabb tétele a pokoli King Ink, amiről Cave azt mondta, ez az a hangzás, amit keresett, és amivel a jövőbeni lemezein majd dolgozni szeretne. Így is lett. A Bad Seeds első lemezén, a From Her to Eternity-n is van egy-két ehhez hasonló szerzemény, például a kísérteties, hátborzongató, túlvilági Saint Huck. Nick Cave előadásmódjára a Prayers on Fire-ön nehéz szavakat találni, egyszerűbb betenni bármelyik fent említett dalt, vagy a Caperst, ahol úgy „énekel”, mintha egy hörgős death metálba oltott, kabaréban fellépő psycho-blues zenekar élén állna, vagy a Just You & Me-t, amiben meg úgy rikácsol, mint egy felidegesített pszichopata tömeggyilkos. Csak egy-két okot tudnék felhozni, amiért 2015-ben ezzel a lemezzel ép elméjű embernek meg kéne ismerkednie. Kezdő vagy középhaladó Cave rajongóknak például nyilván ajánlott, illetve most induló rock zenekaroknak, hogy lássák: ennyire kompromisszummentesen is lehet alkotni. Illetve csak így lehet. A lemez hangzása mai füllel kicsit sovány, és van rajta egy-két furcsa momentum – a Dull Day-t például szinte a csúcspontjánál keverik le 3 percnél, öt másodperc alatt –, viszont mivel olyan, mintha egy koncertfelvételt hallgatnánk, egészen jól visszaadja azt, milyen lehetett anno élőben a Birthday Party: letaglózó.

Jótállás:

Örök garancia: Zoo-Music Girl, Nick The Stripper, Ho-Ho, King Ink, Dull Day

https://www.youtube.com/watch?v=l5I2vEcVC_I