A világ leghosszabb cikke 40.

Kurt Cobain kedvenc zenekara 1986-ban alakult Bostonban, ami nem nevezhető épp a rock fellegvárának, bár innen indult az Aerosmith, a The Mighty Mighty Bosstones, a Lemonheads, a Dropkick Murphys, a Morphine és meglepő módon a surf rock királya, Dick Dale is. (Ja, és persze a Boston is.) Dick Dale azért is jó, hogy innen indult, mert azoknak, akik esetleg nem ismerik a zenekart, nagyon lesarkítva azt tudjuk mondani, hogy ha (a Ponyvaregény főcímdalát is jegyző) Dick Dale zenéjét összeeresztjük a Ramonesével, akkor megkapjuk a Pixiest. A későbbi alternative rock előfutárait, akik olyan utódokra voltak jelentős hatással, mint a Nirvana, a Radiohead, a Strokes, a Weezer, a Pavement, PJ Harvey vagy a Blur.
A Pixies abban az évben, amikor a Billboard 200-as album listáját jellemzően olyan előadók vezették, mint Barbra Streisand, Whitney Houston, Janet Jackson, Madonna, Lionel Richie, Mr. Mister, a Bon Jovi, a Huey Lewis and the News és a Boston. Mellettük Sade, Van Halen és Bruce Springsteen igyekezett helyrebillenteni az egyensúlyt, de így sem valószínű, hogy a Pixies tagjai túl sok No.1 albumot vásároltak volna abban az évben. Helyettük az egyik alapító tag, az énekes/ritmusgitáros Black Francis (később, szólókarrierje idején Frank Black, születésekor meg: Charles Michael Kittridge Thompson IV) olyan előadókat hallgatott, mint az Emerson Lake and Palmer, Iggy Pop, Hüsker Dü, Captain Beefheart és a Talking Heads – mely zenekarok zenéjét a turmixgépbe dobva azért már sokkal jobban árnyalhatjuk a Pixies által készített turmixot; a gitáros, Joey Santiago kedvenc előadói pedig a Black Flag és David Bowie voltak, míg gitárhősei: Jimi Hendrix, Les Paul, Wes Montgomery és George Harrison.

A zenekart tehát ők ketten alapították, miután Black otthagyta az egyetemet (a lemezen U-Mass címmel megénekelt University of Massachusetts Amherstöt), hogy a zenélésre koncentrálhasson. Aztán feladott egy hirdetést, amiben női basszusgitárost kerestek, olyat, aki szereti a folkot és a Hüsker Dü-t. Egyetlen egy ember jelentkezett, Kim Deal, aki basszusgitár nélkül érkezett a meghallgatásra, ugyanis korábban soha nem játszott basszgitáron, akkor meg minek is vitte volna magával? Helyette meghallgatta Francis dalait, és mivel tetszettek neki, felvették. Később beszerezte a kívánt hangszert, és a lakásán próbálni kezdtek.
Kim után a húgát, Kelleyt is be akarták szervezni a Pixiesbe, dobosnak (aki amúgy mindössze tizenegy perccel fiatalabb ikertestvérénél, Kimnél, és aki később a Kim által alapított The Breeders gitárosa lett), de nem sikerült nekik. A dobost, David Loveringet végül Kim férje javasolta, akivel az esküvőjükön találkozott. A névválasztás pedig úgy történt, hogy Santiago véletlenszerűen bukkant rá egy szótárban, és tetszett neki a szókép, illetve a jelentés: „huncut vagy gonosz kis manók”. A zenekar aztán testületileg átköltözött Lovering szüleinek garázsába, próbálni, majd koncertezni kezdett Boston környékén.

A Pixies elég hamar bedarálta magát. ’87-ben kiadtak egy mini-LP-t, a Come On Pilgrimet, ’88-ban első nagylemezüket, a Surfer Rosát (Kurt Cobain kedvenc lemezét), ’89-ben a szintén sokat méltatott Doolittle-t, majd miután Black Francis és Kim Deal között odáig fajult a konfliktus, hogy az énekes Stuttgartban a színpadon hozzávágott egy gitárt, a zenekar felfüggesztette működését. A konfliktus amúgy főként abból adódott, hogy Black nem engedte meg Kimnek, hogy dalszerzőként érvényesüljön. Kim kivételével a többiek Los Angelesbe költöztek, ő pedig megalapította a The Breederst.
Az 1990-ben megjelent Bossanova nagy részét Francis írta, és csakúgy, mint a többi lemez, ez is sokkal nagyobb sikert ért el Európában, mint az USA-ban. Amerikában a 70., míg Angliában a 3. helyig jutott a listán. Egy soros turné után elkészült, és 1991-ben megjelent a Trompe Le Monde. A Pixies ’92-ben a U2 Zoo TV turnéján előzenekar volt (Bono is mindig hangoztatta, hogy ez minden idők egyik legjobb amerikai zenekara), de közben „házon belül” a feszültség egyre nőtt, és végül Black Francis 1993-ban a BBC Radiónak adott interjújában közölte, hogy a Pixiesnek vége – amiről előzetesen a tagokat elfelejtette tájékoztatni.
Több szempontból is jellemző, hogy miután 2003-ban újra összeálltak, és turnéra indultak, sokkal több pénzt kerestek, mint addig összesen. A londoni Brixton Academyn például a klub (addigi) fennállásának húsz éve alatt senkinek a koncertjére nem fogytak el a jegyek olyan gyorsan, mint a Pixies négy egymást követő fellépésére, pedig ott is megfordultak már egy páran. A 2004-es turné bevétele 14 millió dollár volt. Ez nyilván köszönhető annak, hogy némileg megelőzték a korukat, de addigra mindenki, aki akart, felzárkózhatott hozzájuk, továbbá, hogy az utánuk következő zenekarok az őket megillető kult státuszba emelték őket, és mire újra összejöttek, egy újabb generáció is kíváncsi volt rájuk – plusz a nosztalgiának.

Mindamellett, hogy érzelmileg nem kötődöm annyira a Pixieshez, én is nosztalgiával hallgatom ezt a lemezt, mert ahhoz a korhoz, amikor megjelent, viszont valamennyire a mai napig kötődöm. Valamikor ’92-94 közt vehettem meg az albumot a Wave-ben, akkoriban, amikor a fizetésünk jelentős részét hagytuk ott a lemezboltban, (sajnos az ára nincs rajta a CD-n), bőrdzsekiben jártunk, hosszú hajunk volt, mindenhonnan alternative-, funk és industrial rock szólt, meg grunge, punk, metál és hip-hop, szép, színes, dombornyomott koncertjegyekkel jártunk koncertre, a Népstadionban óriási méretű VOLT magazinokat osztogattak, nagy, piros, műanyag vonalas telefonokon lebeszélt találkozókra a NDK-centrumhoz jártunk a Deák térre, a hétvégén (meg hétköznap) rock klubokban mulattunk, vagy az Almássy téren néztük meg a Kispált vagy Henry Rollinst, egy barátunk előszeretettel ette a boros poharakat a Grinzingi borozóban, és kerek volt minden, mint egy Einstürzende Neubauten bakelit lemez.
A maga bájos kidolgozatlanságával, egyszerűségével, popos rockosságával, rockos punkosságával, direkt, naiv szürrealitásával, nehezen megfejthető vagy vicces entellektüel szövegeivel, lo-fi hangzásával, ismerős neurotikusságával, helyenként dühével, helyenként idiotizmusával és árral szemben haladásával a Trompe Le Monde ezt a kort idézi, ami közvetve és közvetlenül a Pixiesnek is köszönhetően olyan jó kor volt, hogy ha ma lehetnék fiatal, akkor is akkor lennék.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.
Örök garancia: Trompe Le Monde, Alec Eiffel, Head On, U-Mass, Subbacultcha

https://www.youtube.com/watch?v=xf20Effo6ds